Térey János, Sopotnik Zoltán, Kollár Árpád és Orcsik Roland volt a Helikon-est vendége
Térey Jánosnak több mint húsz könyve jelent meg 1991 óta, köztük verseskötetek, verses regények, novelláskötetek és színművek. Idén két munkája látott napvilágot: az egyik az Őszi hadjárat című, válogatott és új verseket tartalmazó kiadvány, a másik pedig a Papp Andrással közösen írt történelmi tragédia, a Kazamaták. Elmondása szerint mindig azt a műfajt érzi kedvesebbnek, amelyben éppen alkot. Mostanság regényen dolgozik, a verses változat helyett prózai formába öntve a történetet.
Harminc év verseiből állította össze az Őszi hadjárat című gyűjteményt, nem riadva vissza attól, hogy átírja korábban közölt költeményeit. – Ha visszanézed, hogy miként írtál meg egy témát húszévesen, előfordulhat, hogy úgy érzed magad, mint egy zenész, aki rögzített valamit a stúdióban ifjú korában. Mivel azt látja, hogy ma rosszul szól, kedve támad újra rögzíteni, más producerrel, más technikai háttérrel. Lényegében ennyi történt. Aki szerint az ifjúkori munkának a meghamisítása valamit átírni, és minden úgy szép és jó, ahogy akkor volt, annak nagyon rossz lehetett az első könyve, szinte menthetetlenül rossz. Én nagyon átírtam, de felismerhető maradt az eredeti kötet; egyszerűen csak elgondoltam a mostani eszemmel ugyanazt a témát, és ha volt ihletem, ha előbűvölhető volt az erő, amely létre hívta, akkor tudtam megírni – összegezte.
Sopotnik Zoltán egyszerre utálja és szereti azt a műfajt, amellyel adott időszakban foglalkozik, viszont ő is mindig azt preferálja legjobban, amit éppen művel – legyen az vers, mese vagy akár dráma. Amellett, hogy költő, író és mentálhigiénés specialista, a Libri Kiadó honlapján azt is írják róla, hogy „volt már punkzenész, írt szappanoperát, tévé- és zenekritikát, tárcát, tartott stresszkezelő tréningeket multinacionális nagyvállalatnál. Nincs benne semmi vonzalom a tökéletes iránt. (…) Rendszeresen fut.” Utóbbi „ismertetőjegyével” függ össze harmadik verseskötete, a 2009-ben megjelent Futóalbum keletkezésének története, amelyről az est folyamán kifejtette: elég rossz élethelyzetben volt annak idején, egy évig folyamatosan szaladt egy tó körül. Akkor határozta el, hogy szavakba önti a gondolatait. – Eleinte teljesen letisztultnak képzeltem a dolgot, aztán megfogalmazódott bennem, hogy ha már adott ez a tó, akkor teszek bele egy angyalt, aki majd elveszi a lakótelepen élő emberek emlékeit. Úgy alkottam meg a mondatokat is, hogy a rövidebb mondatokat hosszabbak követik, mint amikor az ember szalad, és a ritmusa valahogy éppen megtorpan. Leképeződik ez a versekben is, legalábbis ezt mondják. Én csak utána jöttem erre rá, nem tudtam, hogy ez így működik – magyarázta.
Egyértelműen költőként definiálja magát Kollár Árpád, és a lírát érzi a legfontosabb kifejezési formájának – minden egyéb „perverz kalandozás a mese, a novella vagy éppen a tárca irányába pusztán kísérlet, nem igazi részvétel, fél szívvel vállalt dolog”. Két évvel ezelőtt jelent meg Milyen madár című verseskötete, amely tavaly elnyerte Az Év Gyerekkönyve (legjobb gyerekkönyvíró 2014) díjat, idén pedig felkerült a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) dicsőséglistájára.
A zentai születésű szerző nagyon korán elvesztette az édesapját, egyrészt ezzel indokolja, hogy elkezdett verseket írni. Nem terápiaként szolgált az írás, bár úgy érezte, kell valamit kezdenie ezzel a természetellenesnek tűnő helyzettel. Másrészt pedig a Jugoszláviából Magyarországra való „migrálás” is szerepet játszott a költészet felé való közeledésében; utalt arra, hogy több versében áttételesen, szimbolikusan foglalkozott a kultúra- és nyelvváltással járó új állapottal, tizenegynéhány év múltán pedig sikerült elengednie a témát. A líráját úgyszólván tehermentesítette ettől a feszültségtől, tárcáiban, szépirodalmi „szösszeneteiben” viszont, mint mondta, csak erről ír mostanában.
Orcsik Roland, amíg nem kezdett el regényen dolgozni, azt hitte, nincs hierarchia a különböző műfajok között. – Először eldöntöttem, hogy kidolgozom novellában azt a prózanyelvet, amely a regényhez szükség lesz. Aztán megéreztem benne egy nagyobb ívű történetet, és jobbnak láttam regényt írni. Ezzel párhuzamosan viszont semmi másra nem volt időm, a gondolkodásom, az érzékenységem teljes mértékben a próza világára korlátozódott – részletezte. Nagyon intenzív volt a folyamat, miközben írt, alig tudott figyelni bármi másra. Verseskötetei és műfordításai után idén jelent meg első regénye, a Fantomkommandó, ennek fényében már másként látja a műfaji hierarchiát. A történet a kilencvenes évek délszláv háborúinak névtelen kisvárosában játszódik, „ahol a hősök nem formálhatják sorsukat, hanem inkább elszenvedik a történelem borzalmait és őrületét”.
Az est folyamán Térey János arról is beszélt, hogy a líra kiválóan alkalmas a közéleti történésekből fakadó indulatok levezetésére, a slam poetry pedig különösképpen lehetőséget teremt erre. – Lehet olyan regényeket is fogalmazni, amelyekben különböző változásokat szenved el a politika; én is ezt tettem A Legkisebb Jégkorszakban, abban már nem a mostani kormány van odahaza. Mindenfélét ki lehet találni, még akkor is, ha tudjuk, hogy most már minden marad ugyanúgy, örökre. Nagyon szeretném, ha Magyarország és a Kárpát-medence felelős értelmisége valóban úgy tekintené a kortárs irodalmat, mint referenciát, saját maga egyenes vagy görbe tükrét – hangsúlyozta a József Attila- és Babérkoszorú-díjas író, költő.
Hozzáfűzte: Magyarországon és Erdélyben is létezik kultúr-középosztály, amelynek tagjai olvasnak, színházba és operába járnak, képtárakat látogatnak. Nagyon sok folyamat viszont párhuzamosan történik, és a régióban a különböző parlamenteket nem nagyon befolyásolják a lírai megszólalások. Szép ambícióknak nevezte, hogy antológiák jelennek meg közéleti versekből, ugyanakkor elképzelhetőnek tartja, hogy „a befolyásuk is legalább olyan erőteljes lesz még egyszer, mint Vörösmarty vagy Petőfi idejében. – Ezen azért még én is csodálkoznék, ha tényleg megtörténne, de remélem, hogy ez nem lohasztja az alkotó energiát – mondta Térey János. helyen töltötte. Kompozíciói a szépség megmutatkozására összpontosító, időtálló, értékes alkotások. Jó lenne, ha az erdélyi karnagyok ezt követően minél több Szabó Csaba-kórusművet iktatnának a repertoárjukba.
(A borítókép Varga Melinda felvétele)
