„A magyarlakta peremén / harminckét éves lettem én. / Korom korom” – olvasta fel elsőként Visky András kérésére a költő a József Attilát idéző Születésnap című versét. – Ez a szöveg bemutatja mindazt, amit Noémiről, azt hiszem, nagyon sokan tudunk, és amit nagyon szeretünk az ő költészetében: formaérzékenységet, ugyanakkor a szabadságot a formában. Egészen váratlanul jelennek meg benne sötét tónusok, és ahogy egyre mélyebbre haladunk a szövegben, egyre inkább magunkra ismerünk – magyarázta a vers kapcsán Visky.
A beszélgetés keretét, vezérfonalát László Noémi honlapja adta. Visky András kivetítette a költő weboldalát, az ott található menüpontok segítségével végigmentek Nono életének, munkásságának különböző állomásain. A dolog pikantériája, hogy a honlap nem működik. Illetve működik, elérhető, de az egyes menüpontok megnyitása után a nagy fehér semmivel szembesül az egyszeri látogató. A beszélgetés résztvevői humorosra fogták a dolgot, Visky meg is jegyezte: ez gazdag honlap, amelyet itt és most együtt felépítünk. Az oldal bio alpontjával kezdtük, amelynek apropóján László Noémi gyerekkoráról, családjáról, az indulásáról tudhattunk meg részleteket. Nono Kolozsváron született, és minden értelemben kolozsvárinak tartja magát, minden gyökerével ide kapcsolódik, ám azt is hozzáteszi: ezek az erős kapcsolódások sokszor problematikusak. Ezért a Kolozsvárról és Nagyváradról írt versei közül Várad kerül ki győztesen. Szimpatikusabb helynek tűnik, míg Kolozsvár, Visky András szavaival élve, mérges provinciának. „Pókok, hernyók, hangyák futnak, / és bogarak. / Elvagyunk, de ez nem vidám barakk. / Nincs hús, tojás, tej, sajt, csoki, kenyér. / Az ember halkonzervtől halkonzervig él. / Mellé olajbogyó”. (Az idő bogárlábakon. Kolozsvár)
Nono a Monostoron nőtt fel, abban az időszakban, amikor gőzerővel építették a negyedet. S miután ő „külvárosi kolozsvári”, sokáig úgy jártak a belvárosba, hogy hétvégén a szülők kivikszolták a gyerekeket, szépen felöltöztették őket, és mintegy nyaralásszerűen fotózkodtak a Mátyás-szobornál. Nono, saját bevallása szerint, nem jó tanuló alkat. Az elemi tagozaton volt utoljára éltanuló, de csak egyszer. – Aztán jött egy traumatikus esztendő, mert harmadik osztályban egyszer nem készítettem el a földrajz-házifeladatot, és négyest kaptam, amitől leromlott az átlagom, így abban az évben csak második tanuló lettem. Otthon, a családban gyászos hangulat volt az évzáró délutánján – mesélte László Noémi, s ez után a „tragédia” után fel is hagyott a jó tanulósággal.
– A következő menüpont a biblio. Megvan a szabadságunk, hogy úgy értelmezzük ezt a fülecskét, ahogy akarjuk – folytatta a sort Visky, utalva a második kategória ürességére. Ennek nyomán kiderült, hogy Nono első olvasásélménye Weöres Sándor Bóbitájának köszönhető, azt kapták a testvérével karácsonyra. – Emlékszem, hogy ültünk a nappaliban a földön, és egymásnak ordítva olvastuk ezeket a nagyon erősen ritmusos, dallamos Weöres Sándor-verseket, és hogy hosszú ideig a kötet bűvöletében éltünk – részletezte a költő. Később, már bölcsészhallgató korában, amikor magyar–angol szakos egyetemista volt, az unalmas magyar előadásokról az angol könyvtárba lógott, falta az angol írókat, költőket. Azt érezte, hogy közéjük tartozik, és úgy szeretne élni. Ez a vágy és vonzódás, szerinte, az első kötetén érződik is.
Nono Darázsolás című kötete, amelyből a beszélgetésen több vers is elhangzott, online projektnek indult. A Gutenberg Kiadó és Kürti Andrea illusztrátor kereste meg a kezdeményezéssel. Mindenki elesett volt, zárkózott és szomorú, és azt találták ki, hogy hangulatoldás gyanánt minden héten verset és illusztrációt posztolnak. Egyik héten a rajz az első és ahhoz íródik a vers, a másikon pedig a vers volt az első, ahhoz készült az illusztráció. Ennek kapcsán mesélte el a költő, mit mondott neki Balla Zsófia: valamelyik híres francia szerző (Stendhal vagy Balzac) kísérletezett azzal, hogy mindennap leírta a dolgozójából látható fát, mindennap másképp. Az Egy fa című versében Nono is kísérletet tett erre. A Darázsolás című kötet végül úgy állt össze, hogy a bal oldalakra került mindig az a mű, amely elsőnek készült el. Nono kifejtette: úgy írta ezeket a verseket, hogy elengedte magát, nem érdekelte senki véleménye, szabadon hagyta, hogy áramoljon, aminek éppen áramolnia kell. „Barackvirág, / lengő diófa ága, / a kezdő képzelet rugalmassága”. (Párnám alatt)
Bár bőven lenne miről beszélgetni László Noémi munkássága kapcsán, a gyermekirodalmi tevékenysége mégis megkerülhetetlen, erre mindenképpen sort kellett keríteni. Nono talán sokak számára meghökkentő álláspontot képvisel a gyermekversek kapcsán: az véresen komoly, és talán nagyobb odafigyeléssel és gonddal kellene megírni, mint a felnőtteknek szólókat. Ugyanis, folytatta a költő, a gyermek friss, zsenge, hiszékeny lélek, könnyen elhiszi a rosszról, hogy jó. Nagy felelősség gyermek kezébe verset adni, mert az alakítja az ízlését.
A beszélgetés végén Visky András a meghívottra bízta a záróverset: olvasson valamit, amit ő választ és szívesen hallaná a saját hangján. – Adjunk a nőknek! – buggyant ki a szerzőből rövid gondolkodás után. „Eddig boldog, serény valaki voltam, / ügyeskedtem, helyezkedtem a sorban, / néztem, ki milyen glóriát visel, / hány lépcsőfok a mennybemenetel, / melyik az ösvény, ami nem vitás, / hol előnyös a megvilágítás, / és mérlegeltem, hány sörre telik, / hogy húzom ki derűsen reggelig – / most meg csak ülök görnyedten a széken, / mondhatnak bármit, valahogy nem értem, / pedig látom: az állkapcsuk mozog, / sőt, néha én is arra gondolok, / amire ők, de mintha víz alatt / heverve néznék szálló madarat: / hiába létezik, hiába láttam. / Kavics vagyok. Hogy volna szárnyam? / S e néhány sor – másként hogy is lehetne –/ mosogatás közben jutott eszembe.” (Nulla feminizmus)
