Kovács Gergely üzenete a karanténból*
Ahogyan többen is tudják, március 10–11-én Rómában voltam, hogy hazaköltözésemet megszervezzem. Bedobozolni ugyan sikerült, de a szállítmány már nem tudott elindulni. Időközben törölték a közvetlen repülőjáratokat, s bár átszállással talán haza tudtam volna jönni; mint vörös zónából érkező intézeti karanténba kerültem volna. Többen kérdezték, miért nem kerestem valamilyen megoldást, rövidebb utat. Nem tehettem, senkit nem tehettem ki egy esetleges fertőzés veszélyének, ezért az akkori lehetőség szerinti utat választottam. Tisztességgel és becsületesen leültem az önkéntes házikarantént Budapesten, ahova két nap próbálkozás és három törölt repülőjárat után, prágai átszállással sikerült megérkeznem. A lelkiismeretesen betartott 14 nap láz nélkül és tünetmentesen telt el, így tegnapelőtt, pénteken hazajöhettem Gyulafehérvárra. Most újabb két hétre házi karanténban vagyok az érsekség vendégszobájában, elkerülve a találkozást munkatársakkal, alkalmazottakkal. Itt, a szobámban mutatom be a szentmisét, itt étkezem, innen igyekszem naponta végezni a munkám, közvetlen munkatársaim és a technika segítségének köszönhetően.
Beszélhetnék a mindennemű kimozdulás hiányáról, az elszigeteltség megtapasztalásáról, de nem teszem. Hála Istennek továbbra is jól érzem magam, szeretettel gondoskodnak és gondoskodtak rólam. Beszélhetnénk a hazautamról; a határátkelőn szolgálatot teljesítők helytállásáról, legtöbbjüknek csak a szeme látszik ki a védőfelszerelésből. Szemek, amelyekben remény csillant meg, amikor látták, hogy püspök áll előttük, mintha puszta jelenlétem segítséget adhatna. Beszélhetnék a Hargita megyei sofőrről, aki a határnál várakozva felismert, és kérte imáimat. Beszélhetnék arról, amit mindannyian megtapasztalunk: miként értékelődik át bennünk minden, hogy mi a fontos, és mi válik mellékessé. Hogy mit jelent számunkra a szeretteinkért való aggódás, hogy a korábban gyakran könnyedén kimondott szavaknak miként lesz súlya. Mindez helyett sokkal inkább szeretettel kérem a paptestvéreket és híveket, hogy vegyük komolyan a rendelkezéseket, amelyek a vírus terjedésének megfékezését szolgálják.
Most sokkal inkább mint eddig, fontos annak a felismerése, hogy a személyes felelősség mennyire mindenkinek a javát jelenti. Aki elfogadja és betartja a szükséges szabályokat azért, hogy megvédje magát a fertőzéstől, ahhoz is hozzájárul, hogy mások számára is csökkentse a fertőzés veszélyét.
Legtöbben úgy élik meg az állami rendelkezéseket, hogy következtükben elveszítettek valamit. A kirándulások, az utazások, a szórakozások mind leálltak, a tevékenységek, a gazdaság is. Talán még nem érezzük, de a világ megállt. Jólétünk, kényelmünk már kezdi megérezni.
Nálunk az állami rendelkezések következtében a nyilvános vallási élet is megállt. Az eucharisztia nyilvános megünneplése, a szentségek közösségben való kiszolgáltatása mind szünetel, legalábbis azok, amelyeken a hívő emberek fizikailag is találkozhatnának egymással. Kényszerű böjt ez, nagyböjt. De ismerjük be, hogy önszántából korunk embere már nem áll meg. Folyton rohanunk, mindent meg szeretnénk valósítani, egyszerre sok dolog után futunk. A lehető legtöbbet szeretnénk kihozni az életből, az időből, nem egyszer a minél több haszon szándékával. Mégsincs soha semmire időnk. Csak akkor állunk meg, ha megállítanak.
Fájó módon, de ez a világjárvány most megállított. Terveink füstbe mentek, s nem tudjuk mennyi időre. Mindezek ellenére arra buzdítok mindenkit: ne engedjük, hogy a félelem, a pánik erőt vegyen rajtunk. Úgy éljük meg ezt a körülményt, hogy értelmet adjunk neki. Gondoljunk a 46. zsoltár intelmére: „álljatok meg és lássátok, hogy én vagyok az Isten”. Ne kényszerből tegyük, hanem önként, szabadon.
Mert a szabadság nem azt jelenti, hogy bármit megtehetek, amihez kedvem van, mert nekem mindent szabad, minden meg van engedve. A szabadság azt jelenti, hogy azt választhatom, ami örömmel tölt el, ami gazdagít, gyarapít. Azt választhatom, amit senki sem vehet el tőlem. Így volt szabad Isten szolgája Márton Áron püspök úr, így voltak szabadok azok a papok és szerzetesek, akiket hitük miatt börtönbe zártak. De utána mégis azt mondták, hogy a cellában töltött idő kegyelmi időszak volt; ahogy Áron püspök úr megfogalmazta: a börtönben, a szeretet iskolájában megtanult igazán szeretni minden embert.
Veszélyben az életünk, ez így igaz. Elég, ha a járvány eddigi áldozataira gondolunk, a nagyszámú halottra. Ezekben a napokban felismerjük, hogy az életünket nem mi irányítjuk, nem a mi ellenőrzésünk alatt áll. De ne essünk kétségbe: Urunk Jézus Krisztus most is velünk van, ahogy a viharban hánykolódó bárkában is ott volt apostolaival. Bizonyára a mi hibánk is, hogy a jólétben és kényelemben hagytuk elaludni Jézust. Talán most a veszélyben, amikor szükségünk van rá, illemből szégyelljük, félünk felébreszteni Őt. „Mester, elveszünk!” De tegyük naponta legalább azt, amit a mai szentmisében felolvasott evangéliumi szakasz főszereplői, Mária és Márta tett. Üzenjünk a Mesternek: Uram, nézd, beteg, akit szeretsz. Ismerjük be, Uram, mi, akiket szeretsz, betegek vagyunk. Beteg a lelkünk, gyakran hagytuk, hogy megfertőzze azt a jólét kísértése, a kényelem, a közömbösség.
Adja Isten, hogy a megpróbáltatás következtében növekedjen a hitünk, erősödjön a reményünk, tökéletesedjünk a szeretetünk. Halljuk és értsük meg Jézus válaszát, mert ő válaszol: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, az nem hal meg örökre.”
Kovács Gergely
püspök, gyulafehérvári érsek
* A március 29-én, Nagyböjt ötödik vasárnapján készült videoüzenet a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség honlapjáról (ersekseg.ro) érhető el.
