Ilyen körülmények közt magától értetődő, hogy ma már a nyugati közvéleményben is mind sűrűbben merül föl a kérdés, mi a demokratikus intézmények hitelvesztésének oka? Kik azok, akiknek okuk van félni a demokráciától? Kiknek lehet hatalmuk ahhoz, hogy a demokratikus intézményrendszert működésképtelenné tegyék? Illetve: ami még fontosabb, hogyan lehetne az erre irányuló törekvéseket meghiúsítani?
Annak, hogy a politikai szféra ma már nem közvetlenül jelenítheti meg az állampolgár akaratát, két alapvető oka van. Az egyik az, hogy a modern állam jóval központosítottabb, mint az ókor vagy a középkor államalakulatai, másrészt, hogy ma már lehetetlen az, amit az ókori görögök megtehettek, hogy ugyanis évente kb. 40-szer összehívhatták a városállam összes szavazati joggal rendelkező, azaz 20. életévét betöltött szabad férfitagját (a népesség egynegyedét), s az Athénhez tartozó mind a 10 területi egységet azonos mértékben érintő kérdésben titkos szavazással hozhattak döntéseket. Ez manapság még a Luxemburghoz hasonló törpeállamokban sem igen lenne kivitelezhető, a több tíz vagy százmilliós mamutállamokról nem is beszélve.
A bonyodalmat a modern kor az úgynevezett képviseleti demokrácia intézményének bevezetésével próbálta megoldani. Ez az elgondolás a polgári társadalmak kialakulásának kezdeti időszakában – igaz, akkor is csupán helyi szinteken – hibátlanul működött is. A középkor végének városai ugyanis a görög városállamokhoz hasonló közösségekként szerveződhettek. Gyakorlatilag mindenki mindenkit ismert. A város élete a nyilvánosság szeme előtt zajlott. Semmit nem lehetett titokban tartani. A közszereplő legfontosabb tőkéje a személyes tisztesség és megbízhatóság volt. Így aztán a szó legnemesebb értelmében vett tekintélyelv uralkodhatott. Az akkori állapotokról nem csak Johann Wolfgang Goethe visszaemlékezéseiből szerezhetünk tudomást (az ő édesapja ugyanis hosszú éveken át a Majna-parti Frankfurt, Frankfurt am Main polgármestere volt), de például Imre István Rendtartó székely falu című könyvéből is, ahol a lényeget illetően hasonló politikai normák érvényesültek.
Manapság csaknem minden szinten – közvetlenül vagy közvetve – választott képviselőink révén szólhatunk bele dolgaink intézésébe. És a nevünkben hozott döntésekért még közvetlen képviselőinket is legfeljebb négyévente egyszer vonhatjuk felelősségre. Elvileg persze ők is visszahívhatók, a gyakorlatban azonban erre csak a legritkább esetben kerülhet sor. Leginkább súlyos közjogi normasértések esetén. Igaz, kisebb-nagyobb konzultációkra időközben is nyílhat lehetőség. Képviselőink fogadóóráiban…
Arról nem is beszélve, hogy jelöltjeinket sem mi válogatjuk meg. A jelölés joga (főként a pártlisták esetében) olyan pártszervezetek magasabb fórumainak választott képviselőit illeti meg, melyeknek nem vagyunk tagjai, vagy ha azok vagyunk is, nem mindig láthatjuk át, hogy az általunk választott pártvezetés kit talál alkalmasnak arra, hogy dönthessünk róluk. S mivel a választó önnön jelöltjeit közvetlenül nem ismerheti, a jelölteket a propagandagépezet, főként a média közvetítésével kell közel hozni a választóhoz, azaz a szó szoros értelmében föl kell építeni őket. Ezt a munkát manapság szakemberek végzik, akiket azért fizetnek, hogy a jelölteket minél több választóval sikerüljön elfogadtatni. Bármi áron. A manipulációnak az a válfaja, mely erre képesít, a politikai reklám. A fölhasznált meggyőzési arzenál szofisztikált lélektani effektusokra épül. Ezek sora, az úgynevezett szubliminális, azaz televíziós képsorokba rejtett, a tudat küszöbét átlépni nem képes, de a tudatalattiban mélyen megtapadó képszekvenciáktól, az írott sajtó ordas hazugságaiig vagy féligazságaiig, a manipulatív képzettársításokig, a titkosszolgálatok által fű alatt terjesztett rágalmakig vagy rokonszenvekig terjed. Az egyik legfontosabb eljárás a tényeknek az összefüggésekből való kiemelése, majd céltudatosan megválogatott pozitív vagy negatív kontextusokba való átültetése, miáltal a tényleges összefüggések felismerhetetlenné válnak, s így a tények maguk is elveszítik erkölcsi potenciáljukat. A befogadóban nem képesek többé felháborodást vagy lelkesültséget kelteni. Folytathatnám, de a meghökkentőbbnél meghökkentőbb manipulatív technikák ismertetésére egy egyetemi szemeszter is kevés lenne...
Igaz, e technikák egyikéről-másikáról időnként mégiscsak lehull a lepel, mint ahogyan a 2008-as válság kapcsán az amerikai Snowden által kiszivárogtatott titkosszolgálati manipulációkról vagy az ukrajnai Majdanon lezajlott események nemzetközi sajtó általi meghamisításáról. De mindennek nem volt jelentősége. A gépezet zavartalanul működött és működik tovább. A médiát is birtokló láthatatlan kormányzat által generált propaganda továbbra is a valóság – uralmi érdekeknek megfelelő – átirataival traktál bennünket. A manipuláció hatékonysága abban rejlik, hogy a rendszert fenntartó kőkemény kényszereket teszi láthatatlanná, s ekként erkölcsileg is azonosíthatatlanná. Egyesek szerint akkor lehetünk szabadok, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. De ha médiának sikerül elhitetnie velünk, hogy ez – legalábbis bizonyos esetekben – nem föltétlenül van így, puszta szemlélőivé válunk a történéseknek, választási hajcihőknek, a parlamenti showműsoroknak, miközben a háttérből pénzemberek, „szakértők”, az értelmiségi elitek tagjai húzogatják a zsinórokat. Az állampolgárt ilyen körülmények között elkerülhetetlenül tehetetlenség, majd szorongás keríti hatalmába. Kénytelen hátat fordítani a politikának. A parttalan apátia körülményei közt egyetlen „valóban értelmes” cselekedet marad számára, a fogyasztás. A politikából való önkéntes kivonulás a hatalom szempontjából a diktatúrák kényszermechanizmusaihoz viszonyítva mérhetetlen előny: jóval kevesebbe kerül és jóval megbízhatóbb. Ha a médiának sikerül az emberek természetes ítélőképességét aláásni és világképét az uralkodó elitek nézetrendszerével helyettesíteni, a hatalom immár tényleg biztonságban érezheti magát.
Feltehetőleg nem csak bennem merül fel a kérdés, hogy mi értelme van olyan képtelenséget ráerőltetni a közvéleményre, mint hogy a nők és a férfiak közt nincs semmi releváns különbség, pusztán társadalmi szerepeink modellálnak bennünket. Vagy hogy kulturális hovatartozásaink merőben esetlegesek. Vagy hogy csak az egyes ember tényleges létező, a közösségek csupán képzeletbeliek. Folytathatnám. Aki ezeket a – manapság csak a magasabb intellektuális körökből való kiközösítés kockázatával megkérdőjelezhető – tételeket gondolkodás nélkül képes elfogadni, már az azt is akadálytalanul elfogadhatja, hogy Amerika Ukrajnában demokráciát épít, vagy hogy Dózsa György román mártír.
A vélemények sajnos veszélyesebbek az érzelmeknél is. Megbízhatóbbak. Hosszabb távon is lehet rájuk alapozni. Ráadásul, ha véleményeinkben támadnak meg, az érzelmek is hadrendbe sorakoznak. Ez a stratégia csodákra képes, hiszen hatása alatt saját gaztetteink láthatatlanná válnak, ellenfeleink tettei viszont – tartalmuktól szinte már függetlenül – gaztettekként jelennek meg. Minden az implicit vagy explicit definíciókon múlik. A nyelvvel a rendszer a gondolkodást tarthatja sakkban.
Aki a józan eszére alapozna, úgy érezheti: vagy az ő értelmi képességei romlottak le vagy a világ zavarodott reménytelenül össze. A szakemberek gyakorta valóban arról próbálnak meggyőzni bennünket, hogy a társadalmi valóság annyira bonyolulttá vált, hogy szinte már lehetetlen eligazodni az eltérő vélemények, ellentmondások, paradoxonok dzsungelében. A gondolkodó elmék azonban mindig is tudták, hogy csak azok a jelenségek válhatnak átláthatatlanul bonyolultakká, amelyekhez inadekvát feltevésekkel közelítünk. Merthogy miután a kísérlet kudarcot mond, már nem is törekszünk arra, hogy megértsük őket.
Persze a jelenség összefügg a modern világ összetettségével is, de az összetettség és a bonyolultság közé nem föltétlenül kell egyenlőségjelet tennünk. Ha a jelenségeket rendszeresen azokban az összefüggésekben vizsgálnánk, melyekben létrejöttek, az esetek túlnyomó többségében szinte már azonnal értelmezhetőknek mutatkozhatnának. A román magyar-viszony is csak azért tűnik annyira bonyolultnak, mert a többség – és néha már mi magunk is – nem helyi, hanem országos összefüggésben közelítünk hozzá. Azaz kiemeljük tényleges összefüggéseiből és olyan összefüggésrendszerbe helyezzük, melyben valóban értelmezhetetlen, hiszen ott a valódi problémákat múltbeli sérelmek, jövőre vonatkozó félelmek, alaptalan indulatok temethetik maguk alá. De ez a fentiek értelmében magától értetődik. Szó sincs itt konkrét kérdések megoldására tett tényleges kísérletekről. Csak végső megoldásokon lehet – szőrmentén – spekulálgatni.
Csakhogy egyre inkább úgy tűnik, hogy a fentebb vázolt demokrácia-felfogás mind tarthatatlanabb. Világ szerin tova. Feltehetőleg a következő évtizedet sem fogja már túlélni. Egyre többen és egyre lázasabban keresgélik a kiutakat. Sokan a görög demokrácia alapjaiig próbálnak leásni. A cél: a politikai döntéseket azokhoz a kisközösségekhez delegálni, melyeket közvetlenül érintenek. A jelenséget a szaktudomány szubszidiaritás néven tartja számon. De hogy ez a törekvés mennyire a rendszer alapjait érinti, azt a vele való szembeállás is jelzi. Európában és minálunk is. A népszavazás intézményét, mely a görög demokrácia alapját képezte, manapság a fennálló rend hívei populizmus gyanánt szeretik megbélyegezni, s ekként lehetőségét is erőteljesen korlátozzák. S hogy a román hatalom mennyire retteg a közvetlen demokrácia bármely megnyilvánulásától, azt a fejlesztési régiók kialakítása is világosan jelzi. Legújabb könyvében Lucian Boia is fölhívja rá a figyelmet, hogy a régiókat a román hatalom úgy alakította, hogy semmi közük ne lehessen a történeti valósághoz, mert ezzel a magyar kisebbség, főként a székelyek, de a történeti román közösségek önrendelkezésének formáira, azaz a közvetlen demokrácia működtetésére is lehetőségeket teremthetnének. Az „elitek” kezéből fokozatosa kicsúszna a hatalom…
A görög demokrácia gyakorlatának újragondolása azonban sokak számára egy másik felfedezéssel is jár. A modern képviseleti rendszer ellentmondásai, a választási kampányok visszatetsző spektákulumai és az elitek által befolyásolt szelekciós mechanizmusok is kiiktathatók lennének, a görögök által gyakorolt sorshúzás módszertanának korszerűsített változataival. Mivel kiderült, hogy a választási kampányok szinte soha nem a megfelelő személyeket juttatják a vezető pozíciókba, ma már sokan vélik úgy, hogy bizonyos szinteken hatásosabb lenne a véletlenre bízni a szelekciót. A cserepes sorshúzás szerepét ma már a számítógépes rendszerek véletlengenerátorai vehetnék át.
Igaz, ezt a módszert a görögök is pusztán a kerületekre és az igazságszolgáltatásra korlátozták. (Az utóbbi az amerikai esküdtszékek formájában máig tovább él.) Athén 10 kerületre (phülére) oszlott. Az állami intézményekbe a phülékből sorsoltak 50-50 képviselőt. Az így létrejött 500-ak tanácsa töltötte be a népgyűlések közt a végrehajtó hatalom szerepét. Magyarán: ők voltak azok, akik a közgyűlések döntéseit végrehajtották.
A phülék katonai parancsnokait, a stratégoszokat viszont már szavazással választották, hiszen itt már a személyes rátermettség és tisztesség is meghatározó szerepet játszhatott.
A legtöbb mai szakíró úgy véli, hogy ezek az elgondolások a népképviseleti demokrácia státusát ma sem rendíthetik meg. De némelyek szerint a nemzeti és szövetségi parlamentek legfontosabb döntéseit ma is ésszerű lenne rendszeres népszavazásokkal megerősíteni. A digitális jövőben, amikor már mindenki a saját komputeréről szavazhatna, ez sem ütközhetne különösebb akadályba.
S ez a megoldás a szubszidiaritás elvével is jól összeegyeztethető lenne.
A gyakran forradalminak tűnő megoldások lázas keresése is arra utal, hogy tényleg nagyon nagy a baj. Hogy mi lesz az eredmény, az előre megjósolhatatlan, de hogy a jelenleginél jobbnak kell lennie, mert hova-tovább már csak jobb lehet, az bizonyos…
