Mi sem lehetne tehát egyszerűbb, mint ezt az elvet a diktatúra egyik alapvonásaként megbélyegezni?
Ma már tényleg ez is történik. (Igaz, továbbra is szelektíven, azaz csak a gyengébbek esetében. A nagyok belügyeibe avatkozni ma is törvénnyel büntetendő. Az Amerikai Egyesült Államokban például Donald Trump ellen az egyik legsúlyosabb vád az, hogy úgymond orosz segítséggel nyerte meg a választásokat.) De amikor Magyarország visszautasítja, hogy az Amerikai Egyesült Államok és Brüsszel a magyar ellenzéki sajtó bőkezű finanszírozásával a magyar belpolitikába beleavatkozzon, a vád a magyar állam diktatórikus jellege.
A harc jobbára két fronton zajlik. Nem csak a nagyhatalmak befolyásolják az antidemokratikusnak tekintett, mert a Nyugat manipulációit hellyel-közzel elutasító államok propagandáját, de saját (kormánypárti) sajtójukban is a bírált kormányzatok ellenzékének – minden mérlegelés nélkül átvett – érveire alapozva indítanak sajtókampányokat. (Más kérdés, hogy végső soron ezek az érvek is tőlük származnak, de ellenfeleik ellenfeleinek szájába adva, valóban hiteleseknek tűnhetnek.) Ezekre az idegen újságírók által jegyzet szövegekre a bírált államok ellenzéki sajtója odahaza, mint az ab ovo elfogulatlan nemzetközi sajtó véleményeire hivatkozhat. Rendszerint bő idézetekkel. Az elfogult kormánypárti sajtóval tehát egyrészt egy elfogulatlan ellenzéki és egy kétszeresen is elfogulatlan „nyugati” sajtó (véleménykultúra) áll szemben.
Valóban elvakult kormánypártinak (azaz a diktatúra lelkes hívének) kell lennie annak, aki ezek után is a kormánypártra, vagy pártokra szavaz.
Ekként az önmagát sokszorozó elfogulatlanság jegyében a sajtójuk révén is domináns nagyhatalmak a kiszemelt államok állampolgárainak nyakára különösebb nehézség nélkül önnön gazdasági, kulturális, civilizációs érdekeiket képviselő „politikai eliteket” ültethetnek. Azaz demokratikus eszközökkel „gyarmatosíthatják”– önmagukat továbbra is szabadnak vélő – szövetségeseiket.
Ahhoz, hogy az olvasóval a folyamat lényegét megértethessem talán egyetlen – a legfrissebbek közül való – példa is elégséges.
Tobias Kaiser, a német Welt gazdasági szakértője „A gazdasági felemelkedés európai sztárja” című cikkében azzal indít, hogy Lengyelország 1981és 2022 között egy főre eső bruttó hazai termékét (Bruttóinlandsprodukt) több mint 12-szeresére növelte. (1.498 dollárról, 18.279 dollárra).
Az előrejelzések szerint 2028-ig elérheti a 26.914 dollárt is.
1990-ben a német gazdasági teljesítmény a lengyel tizenötszöröse volt. Azóta – mivel a lengyel fejlődési ritmus folyamatosan magasabb a németnél – ez az arány háromszorosára zsugorodott. De még mindig a német a viszonyítási alap. Kaczinszki azonban többször is kinyilvánította, hogy 2033-ig országa eléri az európai átlagot, 2042-re pedig Lengyelország éppen olyan tehetőssé válik, mint Németország. A prognózist bizonyos közgazdászok kissé túlzónak tartják, de Kaiser szerint sem zárható ki.
Ennek a fergeteges fejlődésnek – véli a szerző– két oka van. Az egyik az orosz-ukrán háború, hiszen az Ukrajnába és Fehéroroszországba települt külföldi vállalkozások szinte testületileg Lengyelországba költöztek át. Ennek persze lehettek nyelvi okai is, de a lényeg az, hogy lengyel munkavállalókat foglalkoztatnak és Lengyelországban fizetik az adót is. A Lengyelország iránti vonzalomban természetesen szerepet játszik a lengyel munkaerő viszonylag magas szakmai képzettsége is. Lengyelország nyugati szemmel a mérnökök és a mesterséges intelligencia-szakemberek országának számít…
A másik ok – bár jóval kisebb mértékben – Európának Kínáról való fokozatos leszakadása. Mindez lehetőséget teremt arra, hogy Lengyelország a nyugati befektetők számára is a legkézenfekvőbb választássá váljon. A statisztikákban szereplő nyugati vállalatok jó 23 százaléka jelöli meg legkedvezőbb befektetési helyszínként Lengyelországot. A sorban Románia és Csehország következik (előbbi 8,5, második kerek 8 százalékkal). Magyarországról említés sem esik. Ami érthető, hiszen Magyarország a kínaiak kedvenc befektetési terepének számít. (De erről politikailag helyesebb hallgatni…) Arra azonban a szerző sem ad magyarázatot, hogy a Nyugat fenntartásnélküli híveinek számító Románia és Csehország miért ily kevésbé vonzó a Nyugat számára. Lengyelország konzervatív-klerikális illiberalizmusa dacára is miért az…
Az utolsóként emlegetett tényező: Lengyelország a kelet-közép-európai térség legnagyobb méretű országa, ennek megfelelően viszonylag jelentős belső piaccal rendelkezik, melyet döntő részben a lengyelipar és mezőgazdaság láthat el termékekkel.
Eddig a kaiseri bevezető, mely – jól érezhetően – hájjal kenegetheti a lengyel önérzetet. Hogy aztán következhessen a figyelmeztetés: a felzárkózás nagy része már mögöttetek van. A neheze azonban ezután következik.
A lengyel népesség elöregedik. Az országnak, ha nincsenek az ukrán menekültek, akiknek jelentős része máris megtalálta helyét a gazdaságban, már ma munkaerőhiánnyal kellene szembenéznie. De mi lesz, ha az ukránok megnyerik a háborút (márpedig azon vagyunk) és visszatelepednek szülőhazájukba. Az illegális menekültek elutasításának xenofób-jobboldali politikája az országot súlyos válságba sodorhatja. (Hogy a munkaerőtoborzásnak léteznek legális lehetőségei is, azt ismét okosabb elhallgatni…)
A jövőt tekintve (főként a kiterjedt szénbányászat miatt) a lengyel energiamix sem tartható fenn. Lengyelországnak ebben a vonatkozásban is a Nyugathoz kellene felzárkóznia. Ezt azonban az eltökélt (és ráadásul klerikális) konzervativizmus súlyosan megnehezítheti.
Akárcsak az európai alapok befagyasztása, melyet az Unió a konzervatív-nacionalista politikai kurzus átalakításától tesz függővé. A kelet-európai országok közül Lengyelország kapná alegjelentősebb összegeket az Uniótól, tehát a korszerűtlen elképzelésekhez való ragaszkodás a lengyel gazdaság tekintetében is fatális lehet. Hogy az Unió milyen alapon vonhatja meg a Lengyelországnak törvényesen járó összegeket, a szerzőnek ismét okosabb elhallgatnia, azt viszont jól jön hangoztatni, hogy Lengyelország, mint a legnagyobb virtuális haszonélvező a legnagyobbat veszítheti. Amint azt Mateusz Urban, az Oxford Economics lengyel származású (sic!) elemzője legutóbbi tanulmányában rámutat, csupán az európai pénzek elmaradása évi 2 százalékkal csökkentheti a gazdaság növekedési ütemét.
Tiszta beszéd.
De hogy még tisztább lehessen, Kaiser azt is siet leszögezni: bárki nyerje meg a választásokat, ha Lengyelország meg akarja őrizni gazdasági felemelkedésének tempóját, alapvetően meg kell változtatnia a mai kormányzat konzervatív politikáját. Igazodnia kell a nyugati trendekhez. Ha nem ezt teszi, a lengyel sikertörténet folytatásának esélyeit teszi kockára.
S itt már következhet az utolsó figyelmeztetés is (mely voltaképpen félreérthetetlen fenyegetés): Lengyelország, ha tovább makacskodik, nem csak az európai átlagot nem érheti el, de továbbra is az alatt marad.
S a sejtelmes zárómondat: Örökre szólóan, talán…
A nyugati sajtóban korábban is hasonló hangnemű cikkek özöne jelent meg, a Welt-cikkazonban (legalábbis a lap internet kiadásában) szombaton, azaz (egyéb társaival egyidőben) éppen a választást megelőző nap reggelén kerülhetett a lengyelek kezébe. Akik közül (az orosznál alig enyhébb) német-fóbia jegyében a Weltet kevesebben olvassák ugyan, de Kaiser és társainak írásait, melyek jobbára Mateusz Urban prognózisain alapulnak az ellenzéki sajtó, rádió, tévé internet széles körben forgalmazhatja.
A lengyelek jelentős részének zsigereiben, a nyugati rokonszenv elvesztésének félelme (hiszen az ország 20 századi sikereit végül is az angol-szászoknak és a franciáknak köszönheti) túlságosan is traumatizáló ahhoz, hogy az urnák előtt figyelmen kívül maradhasson.
Ez a Nyugat pedig egyéb vonatkozásokban is minden szinten és minden eszközzel a kormányzati stílus átalakítását ígérő ellenzéki vezért, Donald Tuskot támogatja.
A kör bezárult. A választók, ha reszkető kézzel is, de értettek a szóból. Kénytelenek voltak belenyugodni: inkább legyünk büszke gyarmat, semmint lázongó periféria.
A helyzet természetesen radikálisan eltérő nézőpontból is értelmezhető.
A lengyel népesség megelégelte a konzervatív diktatúrát és – elvben nagyon helyesen – a szabadság és a nyugattal való feltétel nélküli együttműködés alternatíváját választotta. Ez egy váltógazdaságra alapozott, tehát tényleges demokráciában magától értetődő is, hiszen a frissen hatalomra jutott kormányok funkciója ez esetben az előző – elkerülhetetlen – túlzásainak és tévedéseinek a kiigazítása…
Ami már kevésbé magától értetődő: egy sötét diktatúrában az ellenzéknek hogyan nyílhat lehetősége a kormány minden tévedését, önkényeskedését, liberalizmus-ellenességét, törvénytelenségeit kíméletlenül leleplezni, sőt – igaz, kínkeservesen – magukat a választásokat is megnyerni? Ahogyan az sem, hogy a diktátorok, hogyan fogadhatják mindezt ölbe tett kézzel?
Efféle kérdéseket azonban – egy végre szabad államban – szabad ugyan, de nem illik hangoztatni.
