Új vizeken járó triász

Csata Hermina képzőművész a szó legteljesebb értelmében. Talán nincs is a síkba fogalmazott, de olykor még térbe is kitüremlő képi megnyilatkozásnak olyan formája, amit ne ismerne, ne vallana sajátjának és ne kezelne maximális odaadással, mélységgel, technikai tudással és eleganciával. Mert Hermina festő, grafikus és textilművész egy személyben. Sőt, talán még egy kicsit szobrász is. A vonalak, a formák szobrásza. Egyszóval képzőművész.

Érdeklődésének középpontjában az ember áll a maga teljességében: mentális, lelki és fizikai mivoltában. Művészetének emberközpontúsága azonban fölöttébb sajátos. Egyéni és egyedi, mint minden, ami nevéhez köthető. Az azonnal szembeötlő, tekintetcsalogató elsődleges látványon túlmenően, olykor absztraktba is hajló alkotásai a létezés zsigeri alapjainak érzékeltetése mellett az emóciók, az érzések és érzelmek egymásba fonódó, bonyolult szövevényét, a lélek legapróbb rezdüléseit is felvillantják. A képfelületet sajátos módon domináló, egymásba szövődő, egymást kiegészítő-kiteljesítő vonalhálók, s a belőlük összeálló szín-fény-árnyalat együttes egyfajta, a lélek útvesztőiben eligazító iránytű-szerepet is betölt. A tudatos szerkesztés és a spontaneitás sajátos egyvelegeként született munkák rendelkeznek mindazzal az elsajátítható mesterségbeli tudással, ami egy műalkotás esetében nélkülözhetetlen, de azzal a művészi többlettel is, ami alkotójuk született adottságaként valódi értéküket meghatározza. S ami által Csata Hermina minden jelentkezése élményszerű. Hiszen úgy hű önmagához, hogy mindegyre újabb és újabb oldaláról mutatkozik meg, új horizontok felé igyekszik.

S a Koncz-Münich házaspár előtt is új horizontok lebegnek, ők is új vizeken eveznek. Pedig már a kezdet kezdetén, jó néhány évvel ezelőtt is ezt tették, amikor lábnyomukat agyagba égetve jelezték az egykori főtéri Kisgalériában – s ha jól belegondolok annak már idestova szinte húsz éve –, hogy elindultak, hogy ők is jelen vannak a kolozsvári művészeti palettán, sőt eddig még ki nem taposott utakon igyekeznek tovább haladni. Azóta rátaláltak sajátosan egyéni hangjukra, de az úttörés, Adyt parafrazálva a nagy szűzi vizek meghódítása továbbra is állandó célként lebeg előttük. Most ennek a hódító hadjáratnak egy újabb állomásához érkeztek.

A művész saját korának terméke. Persze egyéne válogatja, hogy erről tudomást vesz-e vagy sem. Koncz-Münich Judith a világban nyitott szemmel járók táborát erősíti, aki különleges művészi érzékenységgel reagálja le kora visszásságait. Azt a 21. századi társadalmi földindulást és nyomort, ami alaposan megrázta jó öreg kontinensünket. A bizonytalanság érzése uralkodott el fölöttünk, amit a művész biztos kézzel fogalmaz képbe. Merthogy képben vagyunk mi mindannyian még akkor is, ha űzött vadként,  kóbor kutyák képében rohanunk egyik helyről a másikra, egyik képből a másikba. A neoexpresszionizmus és a transzavantgárd határait súroló táblaképek határozott vonalvezetése, markánsan lélekbe markoló képi világa, a száguldás, az üvöltés feketén sötétlő örvénye, az esetlegesség érzését keltő, de valójában talán nagyon is tudatosan megtervezett vonalháttér mind-mind egy célt szolgál: emocionálisan érzékeltetni a 21. századi komor valóságot, a kor emberének életérzését. De persze a teljességhez a könnyedebb megközelítés, sőt egyfajta játékosság is hozzátartozik. S a művésztől ez sem idegen. Többek között a zenét segítségül hívva oldja a feszültségeket, csal ha nem is önfeledt, de mélázó mosolyt az arcra. Merthogy Judith művészete is mélységesen emberközpontú. Ami pedig a tálalást illeti, az nagyon eredeti. A zsebkendős megoldást nevezhetjük játékosnak, de ugyanakkor elgondolkoztatónak is. A művész  apró, színes virágmintás női zsebkendők közepébe helyezi mélyfekete mondanivalóját, kijátszva a könnyed anyag és a súlyos közlendő közti ellentétet, s egyszersmind öröklétet is biztosítva ezáltal a pragmatizmus korában halálra ítélt aprócska használati tárgynak.

S mintha a festő körbe fogalmazott munkáihoz igazodna gömbszerű alkotásaival a keramikus Koncz-Münich András. Bár lehet hogy a sorrend éppenséggel fordított, az összecsengés viszont tökéletes. S ha a zene, pontosabban a hangszerhasználat a maga konkrétumában fontos szerepet játszik Judithnál, András szferoid konstrukciói mintha egyenesen a szférák zenéjét fogalmazták volna törékeny, de tapinthatóan valós anyagba.

Ezek az apró kis műremekek fedik most fel előttünk titkaikat. Azokat a tűzben edzett elképzeléseket, vágyakat és üzeneteket, amelyeket alkotójuk álmodott formába. Kitűnő mesterségbeli tudással, művészi fantáziával, leleményességgel, a mindenkori új iránti nyitottsággal. A munkák közt bóklászva, egy adott pillanatban az az érzésem támadt, hogy a művész kozmogonikus mélységekig hatolva igyekszik valamit visszaadni a születés, az alakulás pillanatából. Abból a véletlenek befolyásolta törvényszerűségből,  a keletkezés misztériumából, ami csak művészlelkek által érzékeltethető és konkretizálható. Új utakon járok – jelentheti ki teljes magabiztossággal Koncz-Münich András is, hiszen többek között az újra felfedezett, legősibb technikák egyike, a kortárs kerámiában napjainkban taroló raku legmodernebb változataival is nyilvánosság elé lépett. Az általa kedvelt és ismert rácsszerkezetes megoldások mellett, most a zártabb,  felületi struktúra változatok sajátosságaiba is belefeledkezhetünk. Akár azt is mondhatnám: aprólékos megmunkálású, de az alkotási folyamat kiszámíthatatlanságaitól is befolyásolt térkonstrukciói a földtörténet  korszakait idézik: a képlékeny anyagból szilárddá nemesült formákat.

A kiállítás november 20-ig tekinthető meg egyeztetéses alapon: Telefonszám: 0740-402530 és 0747-279370.