Egy nap együtt indulunk hazafelé, ő biciklivel, én meg a busszal. Hamarabb nekilódul, többszáz méteres előnye van, de a busz persze hamar utoléri, látom, ahogy teker, kinyújtja a kezét a kanyar előtt, teker tovább. Mire hazaér, azért ki van gyúlva, de hát valamit valamiért.
Én továbbra is a sofőriskolával szórakozom. Most már hátrafelé is mentem, parkoltam is, már ahogy tudtam, kapcsoltam egyesből kettesbe, kettesből… többnyire ötösbe. Nem értem, miért mindig ötösbe, nem vagyok az a hajdeugrálós típus. De a hármast az Isten magának nem találom el. Máskor meg nem jelzek idejében. Mondja is az oktató, ez nem úgy van, hogy majd bepótoljuk. Az elég kár, mert szívesen pótolnék.
De túl sok mindenre kell figyelni, és egyelőre aggyal vezetek. Most ki kell jelezni, most kettesbe kell tenni. El tudom mondani, mint egy verset, a lábamban azonban még nincs benne. Márpedig olyannak kellene lennie, mint ennek a gépelésnek: nem keresem a g betűt, az é-t vagy a k-t: az ujjamban van az egész klaviatúra.
De hát a gépelést is csak megtanultam, és úgy figyelek mindenkit, aki vezet (barátot, taxisofőrt), mintha azt remélném, ha nagyon figyelek, és jól, akkor majd az én ösztöneimbe is beleárad, mint a tinta az itatósba. Olyan ez, mint amikor a könyvet a fejünkre tettük, úgy aludtunk el. Talán az autót is a fejemre kellene tennem, csak az sajnos még nem az enyém.
Ha viszont megkapom a könyvem, az gyönyörűséges gyönyör lesz. Nagy „ha” ez, de reménykedem erősen. Nem leszek másnak a programjához kötve, bármikor elmehetek bárhová, akkor indulok, amikor akarok, ott állok meg, ahol akarok, két óra alatt Kolozsváron vagyok, három alatt Zilajon, egy óra alatt Szovátán vagy Segesváron. Túl szép, amit mondok, ahhoz, hogy így igaz legyen…
