Erdélyi, partiumi és bánsági városaink főbb terei, urbanizációs sajátosságai, városi struktúrája alapvetően az Osztrák-Magyar Monarchia öröksége, igaz, a középkori és kora-újkori emlékek továbbra is vezetik a népszerűségi listákat. A dualizmus korának gyökeres változásait és annak lenyűgöző örökségét azonban lépten-nyomon látni lehet Nagyváradon, Temesváron, Aradon, Szatmáron, Kolozsváron, Marosvásárhelyen és jóformán minden kis- és nagyvárosban egyaránt. Néhány város – elsősorban Nagyvárad – tudatosan beépítette városimázsába a dualizmus és a szecesszió lenyűgöző örökségét, nagy építészének, ifj. Rimanóczy Kálmánnak pedig szobrot is avattak. Ritka, dicséretes példa ez, különösen a neoliberális gazdaságpolitikájáról hírhedt Bolojan városában.
A főképpen a jelenkor és újkor erdélyi történetét közérthető és szakmailag magas színvonalon bemutató Erdélyi Krónika csapata – Fazakas László, Ferenczi Szilárd, Fodor János és Gál Zsófia – az Iskola Alapítvány és a Lector Kiadó gondozásában színvonalas kötetet adtak ki nemrég Minta és felzárkózás címmel. A közel háromszáz oldalas, igényes kivitelezésű, fekete-fehér fotókkal gazdagon illusztrált kötet Kolozsvár és Marosvásárhely várostörténetét, urbanizációs változásait mutatja be a dualizmus legdinamikusabb évtizedében, Szvacsina Géza és Bernády György polgármesterségének idején (1898-1913).
Az előszóban a szerzők kifejtik, hogy kötetük Melega Miklós Szombathely monográfiáját vette alapul, amelyben a szerző rámutatott arra, a dualizmus-kori urbanizációs jelenségre, amely egyébként európai tendencia is volt a XIX. század végén: a kisméretű, nemegyszer még középkori vagy barokkos városi aspektussal rendelkező városok a XIX. század végén leginkább egy-egy markáns polgármester és a köréje épülő csapat (beleértve a neves építészeket, városi főépítészekét) révén zárkóztak fel a modern városiasodás útjára és alakultak gyökeresen át. Mindezt úgy, hogy legtöbb esetben egy jól ismert mintát követtek (Bécs, Párizs vagy Budapest a dualista Magyarország esetén).
A kötet szerzői az összehasonlító módszert követve, hat fejezetben mutatják be többek között Kolozsvár történetét a dualizmus korában, Szvacsina Géza polgármesterségét és várospolitikáját, Marosvásárhely társadalmi viszonyait a századfordulón, Bernárdy György polgármesterségének főbb eredményeit, Kolozsvár és Marosvásárhely középületeinek összehasonlító elemzését, valamint a két város vízvezeték és csatornahálózatának történetét ebben a korban.
Fazakas László és Ferenczi Szilárd bevezető tanulmánya Kolozsvár dualizmus-kori történetének főbb aspektusait mutatja be, rávilágítva arra a nehezen érthető tényre, hogy az erdélyi magyar történetírás továbbra is adós egy részletes összefoglalóval, amely a kincses város dualizmus kori (1867-1918) történetét foglalná össze szisztematikus módon. Ez alól legfeljebb Egyed Ákos jelentős tanulmányai jelentik a kivételt. Ezt az óriási hiányt igyekszik pótolni ez a tanulmány, amelyben a város demográfiai változásait, nemzetiségi dinamikáját és felekezeti összetételét elemzik. Ebből kiderül, hogy Kolozsvár lakossága elsősorban 1890 után nőtt radikálisan: míg 1880 és 1890 között alig háromezerrel nőtt a város lakossága, 1890 és 1910 között közel 25.000 fővel majdnem megduplázódott Kolozsvár népessége. Regionális centrumként pedig mintegy egymillió embernek jelentette már 1910-ben is a „nagyvárost”, amellyel Budapest és Zágráb után a monarchia harmadik legjelentősebb urbánus konglomerátuma lett. A tanulmány röviden kitér a város robbanásszerűen megnőtt, főleg német tőke által irányított iparára, banki szektorára és a közművek történetére is. A szerzők megemlítik, hogy ellentétben a lakosság nagyarányú növekedésével, Kolozsvár ipara nem hasonlítható ebben az időszakban Arad, Temesvár vagy Brassó ipari jelentőségéhez, amelyek magasan a Szamos-parti város felett teljesítettek ilyen téren.
Ferenczi Szilárd fejezete Szvacsina Géza kolozsvári polgármester két és fél mandátumáról szól és az 1898 és1913 közötti időszak egyik legrészletesebb eddigi összefoglalója a város történetére vonatkozólag. A hatvan oldalas tanulmány Kolozsvár önkormányzatának történetét mutatja be a századfordulón, röviden kitérve a város dualizmus kori történetének két másik meghatározó politikusára, Haller Károlyra és Albach Gézára is. Ezt követően tér ki részletesen az 1850-ben Szamosújváron született Szvacsina Géza politikai karrierjének és többszörös polgármesterségének részletes bemutatására, amelyhez elsősorban a korabeli kolozsvári és dualizmus-kori magyar sajtót használta fel forrásként (Magyar Polgár, Keleti Újság, Ellenzék, Fővárosi Lapok), de számos levéltári forrást is találunk a 230 lábjegyzet között.
Fodor János tanulmánya Marosvásárhely társadalmi-politikai viszonyairól hasonló struktúrát követ: bemutatja a város változó demográfiai adatait, amely sokkal arányosabban és lassabban nőt, mint Kolozsvár (1910-ben teljes népessége alig 25.500 fő). Ipara is jóval elmaradottabb volt ekkor, az 1910 körül működő 35 ipari létesítmény többsége 25 és 120 közötti főt alkalmazott, ez alól csak a Cukorgyár és néhány építési vállalat volt kivétel. Sokat mond a város kisipari jellegéről az a tény is, hogy a századfordulón a legtöbb alkalmazott (727 fő) cipészetben dolgozott. Fodor János részletesen bemutatja a város radikálisan átalakuló közlekedéshálózatát, új városnegyedeit és a városszerkezet átalakulását is. Fejezetében kitér a vásárhelyi iskolák, oktatási intézmények történetére is, de fél oldalban röviden megemlíti a város kulturális, egyesületi életének és sajtójának történetét is. Ugyancsak Fodor János foglalta össze e kötetben Marosvásárhely máig élő emlékezetű és számos kötetet érdemelt polgármesterének, Bernády Györgynek a politikai életútját és polgármesterségét. A szerző számos tanulmányban és egy monográfiában is foglalkozott már a témával, a fejezet ezeket, a lassan egy évtizede zajló kutatásokat foglalja össze.
Gál Zsófia művészettörténész Kolozsvár és Marosvásárhely századfordulós középületeit és építészeti projektjeit elemzi részletesen. A módszertanában Erdélyben talán egyedülálló, vagy ritkán alkalmazott összehasonlítói szemlélettel Gál Zsófia részletesen vizsgálja a két város közigazgatási épületeinek kialakítását, az igazságügyi paloták, vármegyeházák és városházák kialakítását. A tanulmány bemutatja a soha meg nem valósuló kolozsvári városháza izgalmas, monumentális terveit Orbán Ferenc és Wachtel Elemér rajzai nyomán. Ugyancsak részletesen foglalkozik a dualizmus aranykorában épült bankintézetek monumentális épületeivel. Ebben is éles különbséget láthatunk a monumentális, pesti és bécsi palotákat utánzó Kolozsvár és a jóval szerényebb méretű bankintézetekkel rendelkező Marosvásárhely között. Kolozsvár városi palotáihoz leginkább Arad és Temesvár hasonlítható, bár utóbbi kettő még a Szamos-parti várost is túlszárnyalták dualizmus kori monumentális épületeivel. Gál Zsófia részletesen bemutatja Kolozsvár 19 olyan iskolaépületét is, amelyek az említett korszakban (1870-1914) épültek. Ebben a tekintetben Marosvásárhely méltó párja Kolozsvárnak, a városban számos, ebben a korban emelt monumentális oktatási intézmény épült. A fejezetben szó esik az iparmúzeumokról is, amelyek a kor jelentős intézményei voltak.
Fazakas László fejezete a két város vízvezeték és csatornahálózatát elemzi részletesen. A szerző számos előző tanulmánya is foglalkozott ezzel a témával. Kolozsvár és Marosvásárhely 1908-ban azon tíz magyar város egyike, ahol létezett vízmű, megelőzve ezzel az erdélyi városok többségét.
A kötet részletes könyvészettel zárul, amely a dualizmus-kori Kolozsvár és Marosvásárhely alighanem egyik legteljesebb szakmai bibliográfiáját nyújtja az olvasó elé. A kötet személynévmutatójában a korszak legfontosabb személyiségeinek lajstromát olvashatjuk.
Az Erdélyi Krónika csapata által közölt új kötet hiánypótló, hiszen egy olyan korszak urbanizációs folyamatának részleteit elemzik, amelyek máig meghatározó nyomot hagytak a két legfontosabb erdélyi oktatási központ életén. A kötet ugyanakkor rávilágít arra, hogy egy-egy jelentős polgármester mennyire fontos, városformáló hatást tud gyakorolni. A két neves polgármesteren túl számos más politikus – Haller Károly, Albach Géza Kolozsváron, Lukács György és Rimler Károly Nagyváradon, Telbisz Károly Temesváron, Salacz Gyula Aradon – meghatározta erdélyi, partiumi és bánsági városaink arculatát. Nevük, munkásságuk és a kor épített öröksége további tanulmányokat, monográfiákat igényelnek, lehetőleg két nyelven, hiszen ezen városok lakosságának döntő többsége ma már sajnos semmit nem tud erről a korszakról.
