Farsangzárás felé közeledve ilyesmiken agyaltam: az Erdély-szerte (de akár Kárpát-medencésen) sorjázó temetési ceremóniákról szóló „hangképes” összeállítások: a Bencéket, Döméket, Friciket elsirató szertartások, ha nem is kivétel nélkül, de valahogyan azt sugallták, hogy a tradíció megkopott, mai nemzedékekre testált változtában is fellazult, most már sok esetben helyi vagy környékbeli látványosságra inkább a kisrégió határain túlról érkező kíváncsiak karéja a jellemző. Portékává vált, mert közben lehet tájházat nézni, lángost falni, vagy lokális ízekben feredő menüt rendelni, kirakodós vásárban valami szuvenírfélét venni, legyen az bár egy pár meleg zokni is, made in CPR felirattal.
Eközben meg a helybéliek eljátsszák-előadják a tavalyi partitúrát, kissé cifrábban, enyhén piacosabbra fazonírozva, hogy minél inkább tessék az ad-hoc importpublikumnak. Még nem temetném a hagyományt, mondván: már csak kifele muzsikálnak a legények, nincs bent húrnak rezzenése. Bizonyára ott a helye a település naptárában és a tájba tagolt memória redőiben is helyenként. Csak már inkább produkció, mint sajátos közösségi igény, de az is lehet, hogy lencsét kellene váltanom, mert túl meredek szögből szemlélem a dolgokat. (Mióta a gleccserek korá/bba/n halnak, s a sarki jég sem a régi már, nem is tudjuk, mikor van ősz, tavasz, tél, esetleg nyár, ez a farsangos, télűző funkció is kicsit céljavesztett, most már egyre inkább kalendáriumi reflex, mint meteo-diktálta kötelezvény.)
Tény, hogy az új hagyomány, ahogyan mondják: annak teremtése, a tradíció intézményesülése meg lépten-nyomon tetten érhető. Legutóbb a szalonnafeszt-sorozattal. Egy sikeresen kimódolt ötlet + némi kitartás, csipetnyi merészség, mindez jól adagolt piárszószban tálalva – és máris garantált a repeta. Belátom, hogy elnagyolt ez is, mint a hagyomány rikító színei dacára is fakuló gúnyájáról megfogalmazott benyomások. De a szalonna holdudvara tényleg szépen, fokozatosan kezdett kikerekedni. Egyszer csak egy bő félnapos, azután már egész kerek napra, most háromra dagadt. S közben helyszínek szaporodtak, költői a túlzás, hogy már mozgalommá terebélyesedett volna, de jól cseng, huszárosan, jó értelemben vett provokatív jelleggel. Mikor még olyan település is benevez, melynek inkább bora, mint disznaja híresebb, a korlátba kapaszkodó bámész figura, ki lennék épp e szövegben, csak felkapja újólag üstökét, s ha nem egyéb, csóvál egyet rajta.
Pedig meglehet: ez a dinamika épphogy természetes, egyesek törpülnek, feloldódnak, kettesek meg előretörnek és izmosodnak. Mármost ez a tradíció is, ha úgy hordozza értékeit, hogy nem lép a mával egyszerre… alkonyatra könnyen rétes nélkül maradhat. Láttam nemrégiben ilyen hirdetést, s nem egyet, hogy alig (értsd: egyszer) használt Bocskai-ruha eladó. El tudom képzelni, hogy volt egy esemény s hozzá egy hagyományos elvárás a dresszkódra vonatkozóan. A résztvevő abszolválta a történetet és ezzel a kelléket is okafogyottnak ítélte meg. Nagyapám csizmája sámfástul még pár évtizedig elvolt a portán, nem hordta senki, de nem is volt útban. Igaz, fájin kis munka volt, formás, és jó anyagból. Néhány fokkal biztosan patinásabb, mint a hagyományossá ütött Bocskai-mente pszeudomagyaros zsinórozása.
