A Kolozsváron exhumált honvédek még mindig nem leltek békére
Az 1944. szeptember 12. és október 7. között lezajlott tordai csatában elhunyt magyar honvédekre, valamint a szovjet lágerekbe elhurcolt ártatlan civil polgárokra emlékeztek szombaton délben az ótordai központi magyar temetőben. Az eseményt szervező Tordai Magyar Kulturális Egyesület és Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB) meghívására sokan eleget tettek, s különösen jó érzés volt látni, hogy a fiatalabb nemzedék is szép számban képviseltette magát az eseményen.
„Elmondhatjuk, hogy már két emlékhelyen is leróhatjuk tiszteletünket, és elhelyezhetjük kegyeletünk virágait a 2. világháború áldozatai előtt: a honvéd sírkertben, valamint a civil áldozatok, azaz a málenkij robotra elhurcoltak emlékművénél. Köszönöm, hogy eljöttek emlékezni, tisztelegni az áldozatok emléke előtt, hogy nem felejtették el a háború borzalmait, szörnyű pusztításait, nem felejtették el honvédeink hősi helytállását a haza védelmében” – jelentette ki köszöntő beszédében Józsa István Lajos unitárius lelkész, a THHB elnöke, külön köszönetet mondva az iskolásoknak és a cserkészeknek is, amiért eljöttek az egyfajta „rendhagyó történelemórára”.
Mindenhol létre kell hozni az emlékezés helyeit
A lelkész kiemelte, a háború borzalmaira emlékezni és emlékeztetni az utókort erkölcsi kötelességünk azért, hogy soha ne ismétlődhessék meg az ilyen vagy ehhez hasonló szörnyű vérontás és pusztítás. Szomorúan megjegyezte viszont, hogy milyen ostoba is az ember, hiszen újból és újból elköveti ugyanazokat a hibákat, és soha nem hajlandó tanulni saját fájdalmaiból, az elszenvedett háborúk pusztításaiból.
Hangsúlyozta, hogy mindenhol létre kell hozni a történelmi emlékezés helyeit, a nemzeti sorsfordító tragédiáinkra emlékeztető helyeket. Meg kell örökíteni azok emlékét, akik a legtöbbet, életüket adták a nemzetükért, a hazájukért, s meg kell teremteni a rendszeres, közös emlékezés alkalmait is, hiszen az áldozatok- és a hozzátartozóik, a múltunk tisztelete ezt követeli meg tőlünk.
Józsa Lajos leszögezte: hálásak kell lennünk néhai Pataky József egykori THHB elnöknek, aki élete utolsó húsz évében azon fáradozott, hogy a 2. világháborúban elesett honvédek nyughelyeit felkutassa, azonosítsa és emlékjellel lássa el. Továbbá neki köszönhetjük a tordai honvéd sírkert kialakítását is, ahol most méltósággal emlékezhetünk.
Bozót és cserje „rejtegette” a katonatemetőt
A lelkész emlékeztetett arra, hogy a ’89-es rendszerváltásig a magyar katonatemetőt a felismerhetetlenségig bozót és cserje borította, mindössze egy fejfa jelezte, hogy ott honvédek sírhelye van. Pataki József vezetésével a tordai magyar lakosság egy része, ezen belül a Tordai Magyar Dalkör tagjai 1998 őszére kitakarították, rendbe hozták a sírokat és Halottak napján első alkalommal meggyújtották az emlékezés gyertyáit.
Ezt követően 2000. szeptember 5-én létrehozták a THHB-t, amelynek célkitűzései közt szerepelt a magyar katonai temető sírkertté alakítása, valamint a Tordán és környékén elesett honvédek nyughelyeinek felkutatása, nyilvántartásba vétele és megjelölése. Úgyszintén 2000-ben kopjafás emlékoszlopot állítottak a tordai csatában elesett hősök emlékére, új, kereszt alakú betonfejfákat öntöttek, 2003 őszére betontámfalat készíttettek a sírok védelmére, 2004-ben pedig márványtáblákra vésették az ismert honvédek nevét.
A tordai csata 60. évfordulójára, azaz 2004. októberére sikerült a temetőt vaskerítéssel bekeríteni, sírkertté és méltó emlékhellyé alakítani. Mindemellett 2014-ben, a tordai csata 70. évfordulójára a Tordáról elhurcolt és szovjet fogságban meghalt 216 azonosított magyar polgári személynek két gránittáblába felvésették a neveit, és azt a temető bejáratánál 1995-ben elhelyezett kopjafa két oldalára elhelyezték.
A lelkész emléklapok átadásával köszönte meg mind a magyarországi, mind az itthoni támogatóik anyagi támogatását, fáradságos munkáját, amivel hozzájárultak az emlékhelyek kialakításához és további gondozásához, kiemelve Cech Vilmos nyugalmazott egyetemi tanár, valamint a tordai csatában harcolt néhai Kékkői László főhadnagy-századparancsnok fia, Kékkői Károly és a Történelmi Vitézi Rend Észak-Erdélyi Törzse által nyújtott segítséget.
A gondolatmenetet folytatva Nagy Albert ótordai református lelkész mondott imát a honvédek tiszteletére, rámutatva: nem egészen ezer kilométerre tőlünk jelen pillanatban is friss sírokat ásnak. A lelkész azért imádkozott, hogy legyen vége minden időkben a szörnyű és értelmetlen öldöklésnek, pusztításnak.
Ferdítésektől mentes valós képet kell mutatni a történtekről
A Jósika Miklós Elméleti Líceum igazgatója, Józan Erzsébet történelem szakos tanár a 2. világháború tordai és aranyosszéki körülményeiről és következményeiről tartott előadást. A térség csak 1944 őszén vált hadszíntérré, de a háború kitörését követő események szinte kezdettől fenekestől felforgatták az itteni emberek életét – mutatott rá. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés során – amelynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt Erdély északi részét – az új határ kijelölésekor Torda Románia területén maradt. Ez egyesek számára újabb keserűség forrását, míg sokaknak kihívást jelentett, hogy mielőbb átkerüljenek a Magyarországhoz tartozó oldalra, Észak-Erdélybe. Az események alakulása nyomán aztán lassan a térség harcképes férfijainak is egyenruhát kellett ölteniük és készülniük, hogy részt vegyenek a hadi eseményekben. A magyar hadsereg közel egy hónapig tartóztatta fel a szovjet és román csapatokat, amíg a magyar haderő és a teljes magyar közigazgatás elhagyhatta Észak-Erdélyt.
„Nehéz időkre emlékezünk. Olyan időszak volt ez, amikor a katonák és a civilek élete is állandó veszélyben forgott. Véres, elkeseredett harcokra, hőstettekre, amelyeket sokáig a megtorlás és a hallgatás homálya fedett. A szovjet megszállás, a hidegháború időszaka elvette az események résztvevőitől azt a lehetőséget, hogy emlékezzenek elesett bajtársaikra, felelevenítsék hőstetteiket. Negyvenöt évnek kellett eltelnie, hogy ezekről az eseményekről nyíltan és büszkeséggel beszéljünk. Kötelességünk emlékezni, s kötelességünk az utókor és a fiatal nemzedék számára egy ideológiai ferdítésektől mentes valós képet mutatni a történtekről” – összegezett Józan Erzsébet.
„Mondd el fiadnak és lányaidnak….”
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, Csoma Botond is megosztotta gondolatait a jelenlévőkkel. A parlamenti képviselő szerint a háborúk mindenkor borzalmas szenvedést, pusztítást és gyötrelmet okoztak katonáknak, civileknek egyaránt. De az is lehet, hogy a háború hozzá tartozik az emberi természethez, ha figyelembe vesszük, hogy jelenleg is súlyos harcok dúlnak közvetlen szomszédságunkban vagy a közel-keleti térségben, következésképpen nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy a mi életünkben soha nem fog bekövetkezni háború – hívta fel a figyelmet Csoma Botond. Mint fogalmazott, a tordai csatában harcoló magyar katonák óriási bravúrt hajtottak végre azáltal, hogy bő három hétig feltartóztatták a túlerőben lévő szovjet és román erőket, ezért soha nem szabad elfelejtenünk őket, és mindig ápolnunk kell az emléküket.
Magyarország kolozsvári főkonzulátusa nevében Simon István Előd mondott beszédet. A konzul többek között arra kereste a választ, hogy miért, kiért hozták meg ezt a hatalmas áldozathozatalt a tordai csatában harcoló honvédek? Egy dolog biztos, utólag mindig könnyebb megmondani, hogy mit kellett volna tenni, mi lett volna ésszerű, de az is teljesen biztos, hogy egy politikai-hadászati rossz vagy nem megfelelő döntés nem vesz el semmit a katona hősiességéből, személyes áldozathozatalából, hazaszeretetétből – hangsúlyozta Simon István Előd. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy évtizedeknek kellett eltelnie, amíg az értékelésekben a helyükre kerültek a dolgok, és beszélni lehetett a nyolcvan évvel ezelőtt történtekről. „Mondd el fiadnak és lányaidnak, hogy ezrek adták életüket egy jobb és szebb magyar jövőért” – kérte a jelenlévőket a magyar diplomácia képviselője, bízva abban, hogy sikerül békés magyar jövőt teremteni a Kárpát-medencében.
„Nem mindenütt szállt béke a hősi halottaink poraira”
Gottfried Barna magyarországi hadtörténész-levéltáros az eseményeket felidézve kiemelte: a 200-nál több, a honvéd sírkertben eltemetett magyar hősi halott mellett mind a 2500, a tordai csatában elesett magyar honvédre emlékezünk. Ismertetése szerint miután 1944. augusztus 23-án Románia a tengelyhatalmak oldaláról átállt a szövetségesek oldalára, Dél-Erdély irányából teljesen védtelenné vált az 1940-ben a Magyar Királysághoz visszacsatolt Észak-Erdély. A szovjet csapatok esetleges dél-erdélyi betörése azzal fenyegetett, hogy bekerítik a Moldvából, illetve a Keleti-Kárpátok irányából visszavonuló német és a Székelyföldet kiürítő magyar seregtesteket, és szinte akadálytalanul kijuthatnak az Alföldre. Ezért határozott a magyar katonai vezetés a Déli-Kárpátok hágóinak lezárását célzó támadó hadművelet végrehajtásáról. A magyar királyi 2. magyar hadsereg által szeptember 5-én megindított, kezdetben sikeres akciónak a szovjet páncélos egységek tömeges megjelenése vetett véget, így a magyar csapatokat a Maros és az Aranyos folyók mögé rendelték vissza, ahol szeptember 12-től védelemre rendezkedtek be. A küzdelem súlyát a m. kir. 25. (Észak-Erdélyből feltöltött) gyalog- és a m. kir. 2. páncéloshadosztály viselte, amelyek a számukra kijelölt, 25 kilométeres, Tordától Gerendkeresztúrig tartó védősávban vették fel a harcot a hatalmas fölényben támadó szovjet és román csapatokkal. A tordai csatában védekező m. kir. 2. magyar hadsereg és különösen az annak kötelékébe tartozott m. kir. 25. gyalog- és 2. páncéloshadosztály szempontjából feltétlen eredményként kell elkönyvelni azt, hogy sikerült három hétig megakadályozniuk az 5. szovjet gárda-harckocsihadtesttel és a 104. szovjet lövészhadtesttel együtt támadó 4. román hadsereget az áttörés kiharcolásában. A tragédia a harcok megszűnte után is folytatódott, hiszen Tordáról több száz magyar polgárt hurcoltak a szovjet hatóságok rabszolgamunkára.
A történész kiemelte, hogy a kezdeti félelmek és nehézségek ellenére Tordán sikerült példás elkötelezettséggel, kitartással ápolni az elesett honvédek emlékét. Sokan tudták, hogy az 1946-ban létrehozott sírkert ott bújik meg az elburjánzó növényzet alatt, de féltek megszüntetni „a természetes álcát” attól tartva, hogy a hatalom felszámolja a temetőt. Ám „nem mindenütt szállt béke a hősi halottaink poraira”, ugyanis a tordai csatában elesett, a kolozsvári új izraelita temetőben tömegsírba temetett, 2015-ben indokolt okokból exhumált 90 honvéd földi maradványai közel tíz éve várnak arra, hogy végső nyughelyre találjanak, és a mai napig a mezőpaniti ravatalozóban várják a békét” – ecsetelte a szomorú és áldatlan helyzetet Gottfried Barna.
A hősök előtt a tordai 122-es Jósika Miklós cserkészcsapat és a Jósika Miklós Elméleti Líceum diákjai megemlékező műsorral tisztelegtek, a Tordai Magyar Dalkör pedig alkalomhoz illő énekszámokat adott elő. Az ünnepség végén koszorúkat helyeztek el a honvédek emlékére, a sírkertből lefelé jövet pedig a gyülekezet néhány percre a málenkij robotra elhurcoltak kopjafája előtt is lerótta a kegyeletét.
