Emlékezés az Észak-Erdélyből deportált zsidókra a 80. évfordulón
Kétnapos nemzetközi konferenciát szervezett a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) keretében működő Holokauszt- és Genocídiumtanulmányok Intézete az észak-erdélyi holokauszt nyolcvanadik, illetve a Wiesel-bizottság jelentése elfogadásának huszadik évfordulója kapcsán. Az értekezleten a holokauszt témájának kiemelt romániai és külföldi – az Egyesült Államokból, Németországból, Ausztriából, Svédországból, Izraelből, Magyarországról érkező – szakemberei vesznek részt.
A megnyitó moderátora, Tibori Szabó Zoltán újságíró-történész, holokausztkutató elmondta: a konferencia jó alkalom arra, hogy a témával foglalkozó fiatal kutatókat egybegyűjtse.
Andreea Alina Mogoş, a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kara dékánhelyettese beszédében kijelentette, ma együttérzéssel emlékezünk a nyolcvan évvel ezelőtt elhurcolt észak-erdélyi zsidókra. Felhívta a figyelmet, hogy a BBTE különböző karain alap- és mesteri képzésen is oktatják a holokauszt történetét három nyelven, a témában disszertációk születnek. Intézetük – amely mindenki előtt nyitva áll – több ezer oldalas könyvészettel rendelkezik erről – emelte ki.
Dragoş Mihai Hotea államtitkár hangsúlyozta: az elmúlt húsz évben Románia jelentős haladást ért el a holokausztkutatásban, és a hazai társadalom, a kormány továbbra is elkötelezett az antiszemitizmus elleni harcban.
A holokauszt oktatásának fontosságát hangsúlyozták
Peter Brown, Izrael kulturális attaséja Bukarestben arra figyelmeztetett: a második világháborúban meggyilkolt hatmillió zsidó emléke arra buzdít, hogy ilyesminek nem szabad többé előfordulnia, ezért fontosnak tartja a holokauszt oktatását, és az antiszemita megnyilvánulások elleni fellépést. Videóüzenetében Rami Teplitsky rabbi szintén megerősítette, hogy csak az oktatással lehet gátat vetni az antiszemita megnyilvánulásoknak.
„Soha nem szabad elfelejteni a náci rendszer által a több ezer erdélyi zsidó ellen elkövetett borzalmas gyilkosságokat. Ez most sokkal fontosabb, mint máskor. Ma is terrorista akcióknak vagyunk tanúi, amelyeknek következményei vannak szerte a világban. A múlt leckéit elsajátítva együtt tehetünk ez ellen” – közölte Peer Gebauer, Németország bukaresti nagykövete.
Alexandru Florian egyetemi professzor, a bukaresti Elie Wiesel-intézet igazgatója kifejtette: ő ugyan nem történész, de családja életére hatással volt a holokauszt. A bukaresti Elie Wiesel-intézet a romániai holokauszt történetére, valamint az áldozatokra való emlékezésre összpontosít. Románia több városában emlékplaketteket helyeztek el, amelyek az elhurcolt zsidóknak állítanak emléket, így Kolozsváron is. A tantervben szerepel a holokauszt története, elmondható tehát, hogy Románia magatartása ezen a téren példaértékű Kelet-Európában.
„Mégis felteszem a kérdést: a konferencián miért nincsenek jelen a helyi hatóságok képviselői? Hogyan történhet meg, hogy Romániában háborús bűnök elkövetése miatt elítélt személyről utcákat neveznek el? A közösségi médiában gyakran vagyunk tanúi primitív antiszemita megnyilvánulásoknak. De legyünk optimisták: ma sokkal jobb a helyzet, mint húsz évvel ezelőtt, és holnap még jobb lesz” – szögezte le.
Dorel Emil Ornescu, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke elmondta: élete során több olyan személyt ismert meg, aki hazatért, de szeretteik elpusztultak a koncentrációs lágerekben. A kolozsvári zsidó közösség minden évben megemlékezik a holokausztról, továbbá restaurálták a Ferenc József/Horea úti zsinagógát, zsidó kulturális központot avattak, könyvek, tudományos cikkek, holokauszttúlélőkkel készült interjúk jelentek meg – közölte.
„Édesanyámmal együtt megmenekültünk a koncentrációs táborból, de édesapám ott halt meg. A háború után éveken át nem tudtam beszélni az átélt borzalmakról, de aztán úgy ítéltem meg, hogy kötelességem erről beszélni. Több iskolában jártam, meséltem a gyermekeknek. Mi, holokauszttúlélők már nagyon kevesen vagyunk. A fiataloknak azt üzenem, viselkedésük legyen felelős, és vegyék át tőlünk ezt az örökséget” – mondta a 95 éves Judit Muresan (született Kertész) kolozsvári holokauszttúlélő.
Székely László kolozsvári holokauszttúlélő – aki nemrég tért haza Weimarból, ahol a város díszpolgárává választották – így emlékezett: „A második világháború után, 1945 tavaszán a buchenwaldi láger túlélői esküt tettünk, hogy egész életünkben harcolni fogunk a nácizmus ellen. Ez az eskü ma is időszerű, mert a rasszizmus és az antiszemitizmus megint felemelkedőben van. Ezért tartom fontosnak a kutatók tevékenységét, akik tudományos alapokon mutatják be ennek igazi arcát.”
Paul A. Shapiro, a Washingtoni Holokauszt Emlékmúzeuma Felsőfokú Holokauszt Tanulmányok Központjának igazgatója kifejtette: az észak-erdélyi és a romániai zsidóság ellen a második világháború alatt elkövetett gaztettek sokáig tabunak számítottak. Csak 1989 után lehetett ezt kutatni, és még az 1989-es romániai rendszerváltás után is aggasztó megnyilvánulásoknak lehettünk tanúi, mint az Antonescu marsallt rehabilitáló törekvések, a holokausztiratok tanulmányozásának megnehezítése, az antiszemita politikusok térhódítása. A követendő példa azonban a holokauszt történetének és az áldozatok emlékének tiszteletben tartása.
A téglagyári gettó és a deportálás körülményei
Kolozsváron a zsidó lakosság gettóba szállítása 1944. május 3-án, hajnali 5 órakor kezdődött az akkori Horthy/Horea úton, és mintegy tíz nap múlva ért véget – derül ki Tibori Szabó Zoltánnak a Szabadság című kolozsvári napilapban közölt korábbi írásából, amelyben a nyolcvan évvel ezelőtti történéseket ismertette.
Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök a legnehezebb időszakban is bátran emelte fel szavát, és a deportálások azonnali leállítását követelte. Rejőd Tiborc hittantanár és Boga Alajos katolikus pap is órákon, előadásokon szóltak a deportálások ellen, de zsidókat mentett hamis keresztlevelekkel és rejtegetéssel Járosi Andor evangélikus esperes is. A többi kolozsvári felekezet vezetője sajnos néma maradt, ugyanis sem Józan Miklós unitárius, sem Vásárhelyi János református püspök nem szólt a bajbajutott zsidók érdekében – állapítja meg a szerző.
A téglagyári gettóba zsúfoltak számát a helyi sajtó május 10-én 12 ezerre, 16-án 14 300-ra tette, miután a szamosújvári gettóba gyűjtött zsidókat is behozták, számuk csaknem 18 ezerre emelkedett. A deportálás rendkívül gyorsan zajlott, május 25. és június 9. között a gettó legtöbb lakója Auschwitzba került. A túlélők szerint a halálvonatok május 25-én, 27-én, 29-én, 31-én, június 5-én és június 7-én indultak. A kassai vasúti nyilvántartás szerint a kolozsvári transzportok május 25-én, 29-én, 31-én, június 2-án, 8-án és 9-én lépték át az országhatárt. A szerelvényeken a fenti időpontokban 3130, 3417, 3270, 3100, 1784, illetve 1447 személyt (összesen 16 148-at).
Az oldalfal nélküli téglagyári szárítócsűrök alatt egy személynek elméletileg is négyzetméternyi helynél alig valamivel több jutott, így a helyzet rövidesen elviselhetetlenné vált az itt uralkodó körülmények miatt. Voltak azonban a kolozsvári magyarok közül olyanok, akik az őrök megvesztegetésével barátaiknak élelmiszert juttattak. A gettóba zsúfoltak közül igen keveseknek sikerült kiszökniük.
A „lakókat” a téglagyári gettóból gyalog vitték a kolozsvári állomás közelében lévő rakodóra, illetve a Dermata-művek melletti szárnyvasúthoz, a bevagonírozásra. Az egyes transzportokkal deportáltaknak azt mondták, csomagjaik egy részét megcímezve hagyják a gettóban, majd utánuk küldik. A mintegy 3–4 kilométeres gyalogút alatt a csendőrök több személyt ütlegeltek, s a csomagjaikat tovább cipelni képtelenek közül sokan ezen az úton elhajították azokat.
Egy-egy marhavagonba 70–96 személyt zsúfoltak, így a vagonokban a légkör rövidesen elviselhetetlenné vált. A többnapos utazások egyes részleteiről a túlélők beszámolóiból van tudomásunk. Miután az embereket a vagonokba préselték, azok ajtaját bezárták, lepecsételték. A vagonok ablakait szögesdróttal zárták el, hogy elejét vegyék az esetleges menekülési próbálkozásoknak. Ilyen kísérletek egyébként a hat transzport egyikében sem történtek.
Az embertelen körülmények, a levegő- és vízhiány, a meleg sok idős vagy beteg ember életét követelte, mások öngyilkosok lettek. Mivel a halottakat a vagonokból kitenni nem lehetett, a deportáltak a holttesteket útközben rendszerint a vasúti kocsi valamelyik végébe helyezték el. Auschwitzban az időseket, a betegeket és a gyermekeket a rámpáról egyenesen a gázkamrákba vitték. A többieket tetoválták, megkopasztották, kényszermunkára fogták. Egyeseknek sikerült bejutniuk a más lágerekbe induló transzportokba.
Az emberek csupán töredéke tért vissza a haláltáborokból
A Kolozsvárról deportáltak töredéke, azaz kevesebb, mint 10-15 százaléka tért vissza a haláltáborokból. Mivel azonban a legtöbben hamarosan rájöttek, hogy megoldást a kommunizmus sem nyújt, egyre többen választották a Palesztinába (később Izraelbe) történő kivándorlást. Románia azonban 1950-től 1958-ig a kivándorlást leállította, később pedig a zsidókat „fejpénz” ellenében árusította ki Izraelnek. Romániából 1995-ig 274 ezer zsidó vándorolt ki az őshazába, köztük szinte mindazok is, akik a háború után Kolozsvárra visszatértek. Kolozsváron 1970-ben már csupán mintegy 1100, 1990-ben 460, 2002-ben 226, a 2022-es népszámlálás adatai szerint Kolozs megyében 139-en vallották magukat zsidó nemzetiségűnek, közülük 106-an Kolozsvári illetőségűnek.
A zsidók elleni atrocitások fő bűnöseit a háború után Kolozsváron is népbíróság elé állították. A Kolozsvári Népbíróság 1945. június 9-én kezdte meg működését, s az első tárgyalásra 1946. május 22-én került sor. A népbíróságon az egész Erdély területén elkövetett bűnöket tárgyalták, így összesen 481 személyt ítéltek el, a legtöbbjüket távollétükben. A legtöbb vádlott azzal védekezett, hogy feletteseinek parancsát teljesítette, s az alól nem lehetett kibújni.
