Szeretném azt mondani, hogy modern, nyugati színvonal és koncepció, hogy tökéletes, de, sajnos, nem tehetem. Jóllehet a múzeum technikai része első látásra a nyugati országok múzeumaira emlékeztetett, a koncepció azonban olyan elemet is magán visel, ami mindjárt az elején mellbe vágott. Már a bejáratnál feltűnt, hogy a felvezetőszöveg csak románul és angolul fogadott. A QR-kódot bemásoltam a telefonomba, ott szintén csak ezt a két nyelvet ajánlotta. A könyvjelzőkön, szórólapokon szintén. (Másnap azt olvastam a magyar sajtóban, hogy volt magyar nyelvű szórólap is. Ezt nem tudom alátámasztani, én ilyet a későbbi órákban már nem láttam.)
Konstatálnom kellett tehát, hogy az összes magyarázószöveg végig csak románul és angolul van feltüntetve, és hogy az egész tárlatra rányomja a bélyegét az az igyekezet, hogy bármilyen magyar jelleget a szőnyeg alá söpörjenek. Pedig a helyiség és a gyűjtemény nagy része tulajdonosának, a múzeumalapítónak a nemzetisége mégiscsak elengedhetetlen része, meghatározó „etnikai jellege” kellene hogy legyen a kiállításnak. Ez a magyartalanító és egyben románosító hajlam mintha az új kiállítás egyik vezérfonala lenne.
A pincében a megnyitó napján nem volt jel, gondolom, azért nem működött a QR-applikáció sem. Az alagsorban elhelyezett kivetítőn az alig hallható szöveg románul szólt, inkább az angol feliratra kellett hagyatkoznom (remélhetőleg ez a technikai baki azóta rendeződött). Fülhallgatót a QR-audiós anyaghoz nem adtak, remélhetőleg majd az is lesz. Jobb helyeken adnak, lehet váltani, mindenki a hozzá közelebb álló nyelven hallgathatja a bemutatóanyagot.
A földszint leghátsó termében az eredeti tulajdonosokról, a Mauksch és a Hintz családról is van egy-egy részletes bemutató, családfa. Korrekt tisztelgés a kolozsvári gyógyszerészet meghonosítói, a város gyógyszerész-dinasztiája előtt. De egy „véletlen apróság” viszont itt is feltűnő. Míg Tobias Mauksch esetében az első kiemelt információ az, hogy szlovákiai szász (tehát jövevény bevándorló, ami, ugye, beillik a kontinuitási narratívába), illetve, hogy a lutheránus egyház kurátora, s még sok egyéb róla és a család többi tagjáról, addig a másik falon, ahol a magyar Hintz Györgyöt és leszármazottait mutatják be, véletlenül sincs megemlítve senkinek sem a nemzetisége, csak az, hogy a gyógyszerészi mesterség és a Georg/György keresztnév hagyományosnak számított a Hintz család férfi tagjai sorában. Illetve, hogy szintén a lutheránus egyház kurátora volt.
Gondolom, tartottak attól, hogy az ingatlant bérbe adó tulajdonos nem vette volna jó néven, ha itt is a románosított nevek jelentek volna meg Gheorghe vagy George formában. A jelenlegi tulajdonos Georg Hintzként jelenik meg a bemutatófilmekben, ami mondjuk érthető, hiszen a nyolcvanas években Németországba telepedett át. Így gondolom, hogy a koncepció kiötlői abban bíztak, hogy a felületes többségi vagy külföldi szemlélő nem akad fenn a György keresztnéven, illetve, ha a Kárpátokon túlról jön a látogató, akkor azt hiszi, az is német név, akár a többi. Ugyanabban a hátsó teremben volt az egyetlen kiállított tárgy, amin nem láttam sem román, sem angol magyarázatot. Csoportkép volt, rajta a felirat: Országos Gyógyszerészeti Kongresszus, alatta: Budapesten, 1896. június 26–27.
Aki magyar, az érti, amit kell. Nem volt mellette semmi más nyelvű magyarázat, nehogy összezavarja a látogatót holmi akkori budapesti központhoz tartozással, márpedig a gyanútlan külföldit minek megkavarni ilyen múltbeli információkkal. A nacionalista propagandán nevelkedett többségi látogatót meg pláne, neki elég azt tudni, hogy „noi suntem aici pe veci stăpâni”, nem kell ebbe a kényelmes képbe belezavarni egyébbel.
Vagy, ahogy a megfelelő helyeken a multikulturalitást előszeretettel puffogtató városvezető nemrég mondta: a történelem szerepe amúgyis az, hogy a kontinuitást bizonygassa. S ha a politikum s egyéb „hagyományőrző” szerv ezt az irányt szabja, akkor úgy látszik, a tudomány-népszerűsítés fejet hajt, ezt követi.
Így meg lehet őrizni azt a képet, hogy mi, magyarok itt csak idegen kakukktojás vagyunk, illetve a nacionál-kommunista román történetírás által nekünk, magyaroknak fenntartott örökös történelmi gonosz szerepet. Akik vagy nem voltak jelen, vagy, ha netán mégis, akkor nem alkottak, nem építettek városokat, intézményeket (még a románság számára is) stb., hanem csak mint betolakodók, elnyomók, kizárólag negatív szerepben tűnhetünk fel. Márpedig amíg ez a minket letagadó, történelmünket elhallgató mentalitás marad a tudomány-népszerűsítésben is, addig a tömegeket játszva lehet ellenünk, közösségi jogaink ellen hergelni. Ez a szemléletmód leszivárog a tömegek szintjére, így könnyebben gerjeszthetők a magyarellenes érzelmek, amik aztán különböző formákban nyilvánulnak meg: a stadionokban hőzöngők „kiparancsolnak” minket az országból, vagy egyesek még mindig elcsodálkoznak azon, hogy itt élnek magyarok, hogy vannak magyar iskoláink (és hogy minek...), egy-egy magyar feliraton pedig úgy begurulnak többségi cívistársaink, hogy törni-zúzni képesek. (Ahogy nem is olyan rég a Hintz-ház frissen helyrehozott magyar feliratú Szent György-szobrát védő üveggel megesett.)
Egy szó mint száz, az amúgy gazdag és érdekes kiállítási anyag úgy van összeállítva, hogy a gyanútlan külföldi vagy akár moldvai, olténiai, dobrudzsai átlag román látogató úgy menjen végig a tárlaton, hogy – ha nem elég figyelmes – fel se tűnjön neki: ez a tulajdon magyar családé volt, a város történetében a magyarok jelentős szerepet játszottak (vagy egyáltalán léteztek, vannak mint közösség), vagy hogy bármi magyar jelleg egyáltalán szemet szúrna neki. A kevésbé tájékozott magyarnak pedig véletlenül se erősítse otthonosságérzetét, vagy urambocsá! nemzeti büszkeségét. A tárlat koncepcióját kiötlők vagy cenzúrázók/jóváhagyók vezérfonala egyértelműen az lehetett: a magyar látogató érti azt a kevés magyar szöveget ott, ahol muszájból megjelenik a kiállított tárgyakon, fotókon, a latin mellett – mert például a régi, szépen restaurált boltívdíszítéseken nem volt mód a románosításra/törlésre –, de a kizárólagosságában ringatott átlag román polgárt nem akarták holmi magyar vonatkozásokkal kizökkenteni a komfortzónájából/tudatlanságából. A külföldieket meg szintén minek terhelni olyan történelmi információkkal, amelyek eltérnek a (még Ceauşescu idejében megcsontosodott) politikai útmutatásoktól.
A normalitás – elszalasztott lehetőség?
Hosszas huzavona után sikerült elérni, hogy a város főbb műemlékeire kihelyezzenek néhány kisebb többnyelvű táblát. Azt hittem, hogy ez már a normalitás része az új, korszerű múzeumnál is. Hogy végre már nemcsak a politikusi szónoklatokban és az EU-s pályázatokban érték a multikulturalitás, hanem a gyakorlatban is ki lehet nyilvánítani. Hogy a kolozsvári magyarság fogyásának mértéke, illetve a helybeli románság demográfiai, gazdasági, intézményi s minden téren történt megerősödése, sőt dominanciája elérte már azt a mértéket, a város román vezetőinek önbizalma, otthonosságérzete van már akkora, hogy ne kelljen ilyen kisstílű trükkökkel kompenzálnia. Mert nem tudom másképp értelmezni ezeket a húzásokat, amelyekkel a magyarság múltját, jelenlétét tagadni, eltüntetni akarják, mint a kisebbségi érzés, illetve az idegenségérzet kompenzálása. Ami ekkora arányú többség esetén már tragikomikus.
Pedig számos ok lett volna arra, hogy magyarul is feliratozva legyen, megjelenjen minden. A jelenlegi városvezetéstől a magyar történelmi múlt tiszteletét elvárni, sajnos úgy látszik, lehetetlen, de a jelenlegi lakók iránti tiszteletből illett volna. S ha már a város magyar lakói iránt nincs tisztelettel a városvezetés, akkor legalább pragmatikus okokból kellett volna, a magyar turisták miatt. A néhány évvel ezelőtti, utolsó ilyen jellegű statisztikák, amiket láttam, azt mutatták ki, hogy a városunkba látogató legtöbb turista Magyarországról érkezik. (A magyarországi lakosság pedig, sajnos, elég nagy arányban nem beszél idegen nyelveket, így például angolul sem.) Nem tudom, mi a jelenlegi állás, de ha már nem is ők vannak a legtöbben, biztos most is jelentős a magyarországi turisták aránya. Pont ezt a tömeget mellőzni – észszerűtlen gazdasági lépés.
A tulajdonos, vagyis az alapító – a renoválás idején szponzorként is fellépő – család iránti tiszteletet, érintettséget meg sem említem, hiszen akkor a szász ősök és a szász múltra való tekintettel németül is ki kellene írni mindent. Bár valószínűleg németül hamarabb kiírnák, mint magyarul, hiszen ők már annyira kevesen vannak a városban, hogy ez a nyelv nem zavarná a sovinisztákat, akik a múzeum magyartalanított koncepcióját kidolgozták. („A halott indián a jó indián” elv mentén szoktak „gondolkodni” azok, akik egy közösséget szeretnének eltüntetni. Ha fizikailag nem is lehetséges, legalább szimbolikusan. A nyelv láthatóságát nyilvános térben felszámolják, letagadják a múltját, jelenét, jelenlétét megpróbálják, amennyire csak lehet, csökkenteni. A múltban, sajnos, számos példa volt már arra, hogy egy-egy ilyen ignoráló, eltüntető gyakorlatot az uszítás, majd a közösség fizikai eltüntetését célzó cselekedetek, a genocídium követte. Éppen egy történelmi intézmény döntéshozói ne lennének tisztában ezzel?)
A Gyógyszerészeti Múzeum intézményi elődje szintén magyar volt, éspedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület. A Gyógyszerészeti Múzeum alapját is magyar szakember, gyógyszerész, tudós, Orient Gyula magángyűjteménye képezte. Ez a magyar vonatkozás a tárlaton szintén nincs megemlítve. Ellenben névrománosítás, na, az van. Nemcsak az intézmény neve szerepel kizárólag fordításban, de a román és angol nyelvű audioszövegben is csak Iuliu Orientről szerezhet tudomást a gyanútlan látogató.
Elaludt a magyar képviselet?
Nem tudom, hogy a magyar jelleget eltüntető koncepciógyártók maguktól, meggyőződésből soviniszták (ez is egyfajta kritérium lehet a szelekciójuk során?), netán a városvezetőnek vagy felsőbb politikai/titkosszolgálati köröknek akartak megfelelni? Vagy minden együtt, harmonikus összhangban?
Ezt valószínűleg nem is fogjuk megtudni, de nemcsak ez okozott bennem csalódást, hanem más is. A város magyar politikai vezetői ugyanis évek óta tudtak a projektről. Az is köztudott, hogy a polgármester kétszínű a nyelvi multikulturalitás terén, ezt számos esetben bizonyította. A magyar kollektív nyelvi jogok gyakorlatba ültetését sosem kezdeményezte magától, ez nem volt magától értetődő természetes folyamat Kolozsváron, sőt részéről inkább az ellenkezést tapasztaltuk, hiszen mindig külön kellett kérni, kialkudni. Vita tárgyát képezték a feliratok, vagy egyenesen pereskedni kellett törvény szavatolta nyelvi jogainkért. A többségi intézményvezetők közt szintén sok a hasonló vagy még sovénabb mentalitású, hiszen egyeseket még a hírhedt, eszement szélsőségesen nacionalista Gheorghe Funar nevezett ki. Tehát az RMDSZ-es tanácsosoknak semmi okuk nem volt arra, hogy bízzanak abban: lesz magyar felirat is. Sőt, a Musai–Muszáj csoport Facebook-oldalán már tavaly áprilisban felhívta a figyelmet, s számonkérte, hogy az épület homlokzatára akkor felkerült táblán hiányzik a magyar nyelvű felirat. A bejegyzésről helyi lapok is beszámoltak annak idején.
Ahogy a műemlékek esetében el lehetett érni, hogy a magyar feliratok kikerüljenek, gondolom, itt is lehetett volna némi szava a politikumnak. Érdemes lett volna a nyilvánosság elé vinni az ügyet, nyomást gyakorolni minden lehetséges módon, s nem átaludni azt a néhány évet, miközben az intézményfelújítási projekt tartott. Ha nem is közvetlenül városi szintről, hiszen a múzeum nincs az önkormányzatnak alárendelve, akkor kerülőúton, magasabbról. A művelődési minisztériumon keresztül. Hiszen ez nagyjából ötéves projekt, az RMDSZ még kormányon volt, döntéspozícióban, amikor ezt a tervet kidolgozták, elfogadták. Tehát idejében, kis odafigyeléssel a művelődési minisztériumon keresztül is lehetett volna betekintést nyerni a készülő projektbe, s ott lépni, jelezni ezt a közösségi igényt. (A Gyógyszerészeti Múzeum az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumhoz tartozik, amelynek a művelődési minisztérium a fenntartója.) A nyilvánosságban azonban, sajnos, nem láttuk semmi nyomát annak, hogy ezt a kérdést az RMDSZ vagy politikai riválisai egyáltalán tematizálták volna, nem éltek a nyilvános nyomásgyakorlás lehetőségével. Ezt a lehetőséget, bizony, mindenki átaludta.
Ennyire naivak vagy érdektelenek lennének politikai képviselőink? Netán ennyire súlytalanok, ennyire nem merték a konfliktust vállalni? Vagy ennyire nem érdekel már a magyar nyelvi aspektus senkit? Pedig nemcsak én figyeltem fel a magyar szövegek hiányára, hanem akikkel eddig beszéltem a tárlatról, azok is hiányolták, azokat is meglepte. Igény lenne rá, nemcsak a turisták, hanem a helyiek – a szavazók részéről is.
Még a magyar múzeumi alkalmazottak sem voltak résen, akik viszont tudhattak a készülő projekt kivitelezési módjáról, s diszkréten kivihették volna a nyilvánosság elé. Ha a Musai–Muszáj egyesület figyelmeztetése nem lett volna elég arra, hogy itt nyomásgyakorlás nélkül a sült galamb, a magyar felirat nem repül a magyarok szájába, akkor a lapidárium hirtelen bezáratása után minden kétség elszállhatott volna. A múzeum magyar történészei, gondolom, tudhattak arról, mi lesz a végeredmény. De e szerint vagy nem volt/nincs semmi magyar kooperáció a szakma és a politikum között, vagy nem volt igény, nem figyelt senki oda erre az aspektusra. Csak találgatni tudok.
Sejteni lehet, hogy mindezért senki sem fogja vállalni a felelősséget. Pedig nem ártana legalább utólag megtudni, hogy mi volt a helyzet. Előfordulhat, hogy a 21. században is az állásába kerülhet Kolozsváron egy magyar történésznek, ha ilyesmit szóvá tesz? Sajnos, ez is könnyen elképzelhető, hiszen a múzeum honlapja is csak román és angol nyelvű, a magyar nevek ott is románosítva jelennek meg.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy végre elérkeztünk a 21. századba, hogy tényleg van némi tere a multikulturalizmusnak, s akkor mindig szembejön egy-egy sovén gesztus, főleg a hatalom részéről, ami visszahúz a valóságba.
Pedig ha erre odafigyelt volna néhány magyar illetékes, sokkal egyszerűbb lett volna indulásból érvényesíteni a magyar vonatkozásokat, magyarul is feliratozni mindent, mint most, utólag rábírni az intézményt. Talán a tulajdonosok jelenlegi képviselője is partner lehetett volna ebben, ismereteim szerint a nyolcvanas évekbeli kitelepedése előtt, a Brassai-líceumba járt iskolába, ősei, a gyógyszerész Hintz család tagjai pedig köztudomásúlag magyarnak vallották magukat. Erre utalnak a nevek, a családfát bemutató rajzok is.
A lapidárium esete
Mint említettem, voltak előjelei ennek a nacionalista attitűdnek a lapidárium tavaly őszi megnyitója körül. Akkor Emil Boc polgármester tartott emlékezetes nacionalista beszédet, majd másnap botrányos módon bezáratták az intézményt. Kik, miért? Jó kérdés. Ugyanennek az intézménynek (az Erdély Nemzeti Történeti Múzeumnak) a vezetői vagy azok felettesei? A felelősségvállalás és hihető értelmes magyarázat híján nem tudni, kinek volt a „húzása”, hogy egyetlen napig se tartson nyitva a kőtár. (Mi, magyarok, persze, a titkosszolgálatokra is gyanakszunk, de hát egyesek szerint ez csak rögeszme.) A valós okot csak találgatni lehetett, de Boc a megnyitón olyan beszédet tartott, amelyben felmondta a Ceauşescu idejéből származó vegytiszta protokronista történelemszemléletet, megavasodott történelmi ismereteit. Ő a hivatalosnak mondott történelemszemléletet hangoztatott, amely a szélsőséges nacionalista szellemben nevelkedett „hagyományőrző” döntéshozóknak, titkosszolgáknak köszönhetően a mai napig továbbél. Aztán megnézte a hozzáértők által dicsért kiállítást, és döbbenten vehette észre, hogy az szöges ellentétben áll az ő beszédének tartalmával, üzenetével.
Akkor T. Szabó Csaba történész azzal magyarázta a Szabadságban (illetve a contributors.ro-n románul) a sokévi várakozás után megnyitott tárlat bezárását, hogy a múzeumban bemutatott tárgyak a latin mellett csak magyar és szász feliratokat tartalmaznak, azaz a történelmi bizonyítékok nem illeszthetők be e hivatalos történelmi diskurzusba.
„A tárgyiasult múlt ugyanis nehezen illeszthető a román nemzeti történelmi mítoszgyártás (az örök Dacia metahistóriája) narratívájába, amelynek fő tézise az évezredeken átívelő, földrajzilag változatlan régió többségi lakosságának etnikai, kulturális és identitásbeli kontinuitása” – írta.
További idézetek a cikkből:
„Boc szerint a múzeum szerepe, hogy »megmutassa, hogy mi itt vagyunk évezredek óta« hiszen itt voltak dákok, rómaiak, dákorománok, románok, magyarok, szlávok, székelyek (itt rájött, hogy a kronológia nem stimmel, és javította magát: szászok) a történelem folyamán, ám ennek a hosszú, több évezredes folyamatnak az egyetlen közös pontja az, amit 1918-ban Woodrow Wilson amerikai elnök ratifikált, vagyis a többségi társadalom önrendelkezési joga. Boc itt gyakorlatilag felmondta azt, amit egyik tanulmányomban Dacia Aeterna metahistóriájának nevezek, vagyis az örök Dacia történelmi mítoszának doktrínáját. Azt a 19. századi nacionalizmus bugyraiban keletkezett történelmi tévhitet, miszerint Erdély területén jöttek, mentek népek és népcsoportok, kis és nagy közösségek, egyének és tömegek, de egyvalami változatlan maradt: a románságot alkotó kulturális egység, kontinuitás a dákoktól a napjainkig. Ez a mítosz minden történelmi, régészeti, nyelvészeti és genetikai forrást mellőz, hiszen, ha ezeket figyelembe venné, akkor tudná, hogy a történelemben nem létezik ilyen szintű kontinuitás: állandó változás van, bár annak mikéntje és sebessége, formája és kontextusa értelemszerűen mindenhol változó lehet. Nincs azonban olyan emberi csoport a történelemben, amely évezredeket túlélt volna változás nélkül, sem nyelvi, sem földrajzi, de különösen identitásbeli mivoltában. Boc mai, divatos szóval élve »fake newst«, vagy összeesküvés-elméletet, történelmi konteót, nemzeti mítosszá vált tévhitet intézményesített. Tette ezt magyar és román művészettörténészek, akadémikusok és muzeológusok előtt, akik döbbent arccal nézték és hallgatták a funari időket idéző beszédet. […]
Emil Boc beszéde a román történetírás, nemzeti identitás legmélyebb, kollektív traumáját idézi, amelyet száz év távlatából sem tudott meggyógyítani: hogyan építhető be a több száz éves magyar és szász urbánus és intézményi örökség a románság történelmébe.”
Nos, akinek kételyei voltak akkoriban a T. Szabó Csaba által felsorakoztatott okokat illetően, az most újabb bizonyítékokat szerezhetett a szerző állításaira vonatkozóan. A Gyógyszerészeti Múzeum koncepciója is alátámasztja ezt a nacionalista, kizáró jellegű, románosító történelemszemléletet, pedig ez nem is megy olyan nagyon vissza az időben, mint a kőtár. A vezérfonal, a koncepció viszont ugyanaz.
Újabb példa arra vonatkozóan, hogy egyes romániai döntéshozók szerint mi az egyik alapvető kritérium a múzeum működésében ahhoz, hogy ne legyen másnap bezáratva: a magyartalanító/románosító jelleg. Nem tudjuk, s valószínűleg nem is fogjuk megtudni, hogy a polgármester, az intézmény vezetői, netán annak minisztériumi felettesei, vagy a sok helyen jelen levő és a történelmet kifejezetten fontos identitásképzőnek tartó deep state képviselői döntötték-e el akkor a bezáratást. Vélhetően nem a múzeumigazgató kezdeményezése lehetett a kőtár bezárása, hiszen ő pontosan tudhatta, min dolgoznak kollégái, nem a megnyitó napján szembesült az eredménnyel. Mindenképpen kívülről jöhetett a nyomás. De ezek után biztos: ha az „ötletgazda” személyére nem is derül fény, a Boc által akkor előadott eszme, mentalitás jegyében rendelhették el a kőtár bezáratását – lásd az idézett cikket.
Már csak azért sem ártana, ha ilyenkor vállalná valaki a felelősséget és előállna egy-egy hihető magyarázattal a bezáratásra, hogy – a régi reflexek alapján – ne valami mögöttes, mindenhova beszivárgó sötét titkosszolgálati erők hatalmára, összeesküvéseire gyanakodjunk. (Főleg, hogy időnként kibuggyannak itt-ott az intézményi hátterekben…) Ilyen vonatkozásban nem csoda, ha bennünk, magyarokban is felerősödik a gyanú azzal kapcsolatban, hogy a mai titkosszolgák viszonyulása semmit sem változott irántunk azóta, amikor a cég még Szekuritáté név alatt futott. Sem most, sem a történelem minket érintő más kérdéseiben. Már akkor igyekeztek megteremteni a hagyományát annak, hogy a magyar nyelvet, történelmi múltat kiiktassák, ahonnan csak lehet, csak közben jött a rendszerváltás, ami kicsit megnehezítette e buzgalmukat. Céljaik, munkájuk ma már nem vállalható olyan nyíltan, mint annak idején. De azért ilyen megnyitókon kilóg némi lóláb. Miközben ez a többségi lakosok felvilágosultabb része számára is kínos, lám, egyes többségi döntéshozók, a jelenlegi keretek közt is ápolják e hagyományt, mentalitást, amennyire csak tudják.
Ma, amikor egyre inkább terjed a tudományellenesség, aminek a jegyében bárki laikus gondolhatja úgy, hogy véleményt mondhat bármiről, bármilyen szakmai, tudományos ismereteket igénylő témában, s a véleménye ér legalább annyit, mint azoké, akik az illető szakmában magasan képzettek, különösen kártékony a városvezető nyilvános kiállása egy ilyen szöveggel a szakmai elit elé. Ezekkel a múltbeli reflexekkel csak ráerősít az interneten terjedő amúgy is globális jelenségre. Már eleve az, hogy létezik olyan, hogy „hivatalos” történelem, nonszensz. A tudományt nem lehet ilyen keretek közé zárni, hatalmi eszközökkel fejlődési lehetőségeinek kereteket szabni. Márpedig ez történt most is. A „Smart city”, az „ötcsillagos város” és egyéb PR-blődségeket hangoztató Emil Boc, s a többi hozzá hasonló elveket valló döntéshozó, akár a főcipész a múlt rendszerben, láthatólag minden történelmi képzettség, ismeret nélkül (elvégre a megnyitón az általa felböfögött protokronista klisék nem nevezhetők szakmai tudásnak) úgy gondolják, hogy elég az, ha van hatalmuk. Hogy ez bőven sok arra, hogy magabiztosan kijelöljék a (többségi és kisebbségi) szakembereknek, tudósoknak, mi az irány, mit kell kutatni, és mi legyen annak a végeredménye. Természetesen az, ami neki megfelel, amit fel tud használni politikusi munkájában, szolidaritásépítésre vagy akár etnikai konfliktusgerjesztésre, figyelemelterelésre, uszításra – mikor mire. Ez elárulja azt is, hogy az ilyen döntéshozók mire/mennyire tartják a tanulást, a tudást, a tudományos munkát, a történelmi igazságot, a szakmai hivatást, a tudomány iránti alázatot, vagy azokat, akik tényleg értenek az illető szakmához, s szeretnék végezni a dolgukat.
Csak mert valakinek hatalma volt, valószínűleg visszaélt vele, s a szakma fölé helyezte magát, amikor bezáratta a kőtárat, a köz kárára. Mivel, ugye, a szakma, a tudományos közösség becsületesen végezte a dolgát, és nem az elvárásoknak kívánt megfelelni, a hatalommal rendelkező döntéshozók megtorolták – semmibe véve a közérdeket.
Lehet, hogy a szakma tanult a múltkori esetből, megérthette a politikum üzenetét, és azért vált most, az utolsó száz méteren ilyenné a tárlat? Megannyi találgatási lehetőség, míg hihető magyarázatokat nem kapunk…
Borítókép: Rohonyi D. Iván
