avagy lehull a lepel a gazdámról
Először is azt, hogy Réka gazdám sosem képes tanulni a saját kárán. Ezelőtt két évvel megpróbált bekönyörögni hozzánk egy spánielt. Volt mersze egy folyton sertepertélő, szimatoló, ázott-bunda szagú lénnyel ideállítani. Szerencsére megijedt, akkora cirkuszt csaptam. Két nappal az esemény után is úgy tűnt: a stressztől, szívrohamban fogom feldobni a bundás tappancsaimat. Az árva spani nem is maradt köreinkben 1 óránál tovább. Győztem! Telt-múlt az idő, s ketrecpucoló úrnőm leragadt a világhálón gazdát kereső kutyusok fotóira való nyálcsorgatásnál. Elhatároztam: amíg én élek, ide nem jön kutya. Merthogy felelősséggel tartozik a testi-lelki jólétemért. (Naná!) Ehhez képest körülbelül két hónapja látott az interneten egy sürgősen gazdisodni vágyó simaszőrű tacskóleányt. Nézte-nézte a fotóját, várta, hátha szerencséje lesz a kiskolbásznak, mígnem egy vasárnapi napon élőben is meglátta a Magyarfenesi Alternatív Kutyakiállításon. Egy életem, egy halálom (az enyém, persze, nem az övé), felhívom azt a telefonszámot – mondhatta magában – hátha egy kisebb testű kutyára másképp reagál a bundás hisztis – vagyis én. Szerencsémre a néni csak biztos helyre szerette volna adni a kutyust, ahol nem egy másik állattól függ az ottmaradása. Megúsztam! Másodszorra is megúsztam! Nem is értem, ha már kutyát akar, miért nem egy bamba, vadászösztöntől mentes hónalj alá való fogatlan vén trotlival próbálkozik. Nem mintha attól kiugranék a bundámból örömömben, de mégis. Miért az ősellenségeimmel paktálna le? Spániel, tacskó... a magyar vizslát is folyton hallom emlegetni, de szerencsére ő is belátja, hogy kényelmesebb a hátsóját az ágy tetején terpeszteni szabadidejében, mint egy vizslát futtatni-fárasztani napi két órán át.
A másik legújabb ötlete, hogy vén fejjel ki akarja élni az elfojtott vágyait. Na, ne tessenek semmi „olyanra” gondolni. Azon már túl vagyunk (bár amilyen szédült, nem tenném tűzbe a nyúlfarkamat). Szóval kitalálta, hogy állatokkal szeretne foglalkozni. S ha még úgysincs gyereke, aki lekösse a munkaidőn kívüli fölös energiáit, beiratkozik egy – kapaszkodjanak meg – állatorvos asszisztensi képzésre. Azt hittem, végleg bedugult a sztafilokokkuszos jobb fülem, s azért nem hallok jól. De nem erről volt szó. Pusztán megkergült. Arról álmodik, hogy majd egyszer kutyapanziót nyithat. Miből, hol, erre nem gondol. Csak tesz egy lépést a célja felé. Egyetlen lépést, mert a további lépések a jövő ködébe vesznek. Persze, tele van aggállyal s én ezt csendes malíciával veszem tudomásul. Végül is televíziós vágó, politológia mesterivel díszítve. Már csak egy „tehnician veterinar” feliratú diploma hiányzik a dossziéjából, hogy mindenki enyhén lököttnek nézze. Mi köze neki az állatokhoz a szereteten kívül? Igaz, hogy vágja a karmaimat, fésüli a bundámat, takarítja a fülemet és a fekélyes tappancsomat is nagy lelkesedéssel ápolta. Amikor leállt az emésztésem, napokig fecskendővel tömte belém a probiotikummal dúsított banános eperpürét. De azért ez kevés. Mondom én. „Ne idegesíts, Borisz” – válaszol – „ha nem megy, majd abbahagyom. Egy sokat tapasztalt ismerősöm azt tanácsolta, nem muszáj mindent befejezni. És nem kell minden befejezetlen tervet kudarcként megélni. Az a nagyobb probléma, ha meg sem merjük próbálni, amiről álmodunk.”
Tipikus kettős mérce. Neki mindent meg lehet próbálni. Bezzeg, amikor én akarom átrágni magam a jó kis elektromos kábeleken, azt rögtön abba kell hagyni. Hol itt az igazság?
Borisz
