Borisz-napló
AMBRUS RÉKA
Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen félős, visszafogottan kommunikáló kis lény ennyi boldogságot, és békét tudjon hozni egy családba. Vegyük akár csak a tegnapi napot, amikor Tamás-párom dohogva vonult be a házba este tízkor egy bevásárló kosarat s egy kisebb zsák krumplit cipelve. Heti nagybevásárlás címén valahogy több mindenre számítottam, amit nagy balgán szóvá is tettem. A csendes dohogásból hangoskodó méltatlankodás lett, amely azonban rögtön kedves pöntyögéssé szelídült, ahogy Borisz elkezdett sertepertélve körözni a lába alatt, mintegy mutatva az utat a kanapé felé, ahonnan némi finomságot remélt. (A nyúl a lakásban kisimítja az apró ellentéteket és kapcsolatépítő szerepe van.)
A kanapé viszonylag új bútordarab – azelőtt két fotelünk volt. Mi hamar megszoktuk, bundásunknak azonban idő kellett hozzá. Amikor megérkezett, új játéknak tekintette és folyton felugrált rá, sőt néha kaparászta is. Ezt nem fogadtuk kitörő lelkesedéssel (lásd az előző cikket Tamás ingéről, amit szintén egy kicsit szintén megkaparászott), úgyhogy megpróbáltuk leszoktatni róla. Bár mostanában is gyakran jön szétnézni, egészen más céllal teszi. Felfedezte, hogy a kanapéról egyenes út vezet a bárasztalkára, ahol külön tálkákban áll a mogyoró, kesudió, pörkölt-sózott tökmag és esetenként egy-egy tábla csokoládé is. Amikor először fedeztük fel a garázdálkodást, Borisz értetlenül pislogott az asztalka tetején: miért hadonászunk ordítva-fütyülve, amiért úgymond velünk egy tálból mogyorózik. Oda kellett mennem hozzá és szabályosan leraknom, hogy megértse, mi a probléma. Természetesen azóta is rendszeresen rájár a nassolnivalókra, de amikor közeledő lépteinket hallja, csapot-papot-tökmagos tálkát felrúgva menekül. Legtöbbször azonban csak azt vesszük észre: gyanúsan csökken a tányérkák tartalma, egy-egy távirányítógombnak hűlt helye támad vagy a szemüvegem orrtámasztó tappancsaiból hiányzik egy harapásnyi.
A kanapéval azonban más gondok is akadtak: újra kellett tanulnia a fülesnek az esti kunyerálás koreográfiáját. Egy korábbi cikkben részletesen leírtam, hogyan tanította meg Tamás Borisznak a fotel két különböző oldaláról kérni a fincsiket. A kanapéval ez nem működött, ugyanis nem volt két oldala – csak szemből lehetett megközelíteni. Nyulunk tétován bóklászott jobbra-balra és nem tudta hogyan, illetve honnan kérjen. Párom lobogtatta ugyan a nasit, és végül leesett a tantusz Borisznak is, de csak egyik felől közelített. Hetekbe telt, mire nagyjából kitanulta a jobbról-balról való kérincsélés mikéntjét. (Ismétlésként: a régi módszer az volt, hogy a fotelnek a jobb, a bal, majd újra a jobb oldaláról kellett kunyerálnia. Csak akkor kapott finomságot, ha jó irányból közelített.) Most Tamás felpolcolt lába lett a kiindulópont, s bundásunk két hónap után szinte hiba nélkül teljesít.
Évente visszatérő kihívás számunkra a karácsonyfa épségének megóvása. Bundás barátunk ugyanis nem olvasta a szakirodalmat, így nem tudja, hogy számára mérgező a gyantát tartalmazó fenyő fogyasztása. Esténként, amíg mi tévézünk, vígan falatozik az alsó ágakból. Ezt a gömbök potyogásából szoktam észrevenni. Most, néhány hét után az idővel finomodó hallásom az enyhe koccanásokra is reagál már. Ha rászólunk, abbahagyja a rágást, és csendben várja figyelmünk lankadását. Ha felállunk elkergetni őuraságát a fa környékéről, méltatlankodva cipeli magával a több centis zsákmányt. Ezt szörnyülködve szoktam elkobozni, mert hála Istennek Borisz sem tud futás közben rágni, ha pedig megáll, lelkiismeret-furdalás nélkül húzom ki szájából a tűlevelű ágacskát. Ilyenkor morcosan, felháborodottan pattogva fordít hátat. Biztos azt gondolja: ha már az angyal ilyen szép nagy nassolnivalót hozott, miért nem hagyják őt békén élvezkedni?
