AMBRUS RÉKA
Borisz viselkedéséből kiindulva, aki utálja az idegeneket, minden zajra összerezzen, és még pórázon sem hajlandó minket követni, valóságos rejtély: ez az ember hogy nem veszítette még el a pajtását? Hajlamos voltam azt hinni, hogy különleges képességű állatról van szó, egy túlfejlett szociális érzékkel rendelkező úgynevezett nyúl-zseniről. De a minap inkább a bácsi kivételességéről győződhettem meg.
Történt ugyanis, hogy együtt utaztunk a buszon a Donát negyedtől a központig. Óvatosan szállt fel a bundással az ölében. Furcsán nézték az utasok, elhúzódtak mellőle, de megjegyzéseik inkább csodálkozóan barátságosak voltak. Pont mellettem cövekeltek le. S habár én csak végveszély esetén szólítok meg idegeneket, ezúttal valahogy nem tudtam ellenállni a csábításnak és beszédbe elegyedtem velük. Igen, velük – mert először a bunda iránti vonzalmamnak engedve megsimogattam a szőrös, radarfülű buksit. Aztán észbe kaptam – micsoda neveletlen nőszemély vagyok, hogy csak úgy, engedély nélkül nyúlkálok. A bácsi azonban nem bánta – megszokhatta már az érdeklődést –, és furcsa mód a nyuszi sem. Eszmét cseréltünk a fülesek viselkedéséről, fajtáiról, személyiségéről. Én elpanaszoltam, hogy Borisz (a képen) nem szereti az ölben való létet, és amúgy is csak a kaja érdekli. Sétáltatni kizárólag pórázon lehet, s az idegenektől menekül. Mi a titka az ő nyuszijának? (A csodanyúl elmélettel akkor hagytam fel, amikor 20 centire kerültem az antennástól: rájöttem, hogy ez a nyúl nem az a nyúl. Akivel ugyanis én rendszeresen láttam a bácsit, az fehér alapon barna pettyes volt, ez viszont egy hamisítatlan vadas – de pont olyan szelíd és jól nevelt.)
„Mi a titka?” – mosolyodott el az egyszerű, szemmel láthatóan a szociális ranglétra alsóbb szintjein elhelyezkedő ember. „Szeretni kell őket, és foglalkozni velük. Nagyon sokat kell foglalkozni, és olyanok lesznek, mint egy kutya. Barátságosak és hűségesek.” Kifejtette: véleménye szerint a nagy testű nyuszik szelídebbek kistestű társaiknál. Kicsit eljátszottam a gondolattal, hogy Borisz után egy belga óriást szerzek be, de amikor este hazaértem, és megláttam azt a kerek buksi fejét, gombszemét és lógó füleit, elvetettem az ötletet. Különben is, szólalt meg bennem a kisördög – ennek a megállapításnak nincs semmilyen logikus alapja. A nagytestű nyulak általában haszonállatok, a bundájukért vagy a húsukért tenyésztik őket, és biztos nincsenek naphosszat simogatva. Nem lehetnek szelídebbek, legalábbis nem lehet ezt általános igazságként kijelenteni. A kistestű nyuszikat önmagukért, a hobbitartás öröméért tenyésztették ki. Sokan játszanak velük és tanítják, kényeztetik őket. Hogyan lehet mégis, hogy ennek a bácsinak már a második óriása viselkedik törpéket megszégyenítő módon? Kicsit magamba szálltam és gondolatban végigpergettem a Borisszal töltött éveket.
Be kellett vallanom, hogy nem foglalkoztam vele túl sokat. Azon kívül, hogy takarítottam a ketrecet, a legjobb ételt adtam neki, vigyáztam az egészségére, beoltattam, dokihoz vittem, ha kellett, simogattam, ha kérte – nem csináltam semmi különöset. A kezdetek kezdetén finomságokkal szoktattam magamhoz. Ennek eredményeképpen ma is koslat utánam, ha valami ínyencségre vagy csak egy kis törődésre vágyik. Egyéves kora körül kísérleteztem a klikker-képzéssel, de pár hét után feladtam, mivel képtelennek tűnt arra, hogy összekösse a klikker hangját a jutalommal. Az ivartalanítása után – mikor már 100%-osan szobatiszta lett – megpróbáltam felszoktatni az ágyra, hogy együtt tévézhessünk, alhassunk, vagy olvasgatás közben dögönyözhessem. Nem sikerült. (Mmm, most is ábrándozom arról néha, milyen jó lenne egy élő bundába fúrt arccal elaludni és érdeklődő bajusz-csiklintásra ébredni.) Nem is olyan régen, mikor a foteleket kanapéra cseréltük, mutatott némi kósza érdeklődést az új ülőalkalmatosság iránt, és többször is felugrott rá, de lelkesedése nem tartott sokáig. Fincsikkel próbáltuk megerősíteni a viselkedését, de ez csak azt eredményezte, hogy a közeli bárasztalkán egyre több látogatást tett extra-nasik beszerzése céljából. Tamás rendszeresen próbálkozik az „agytágítással”: Borisz mogyorót kap a kanapé egyik feléről, majd a másikról, ha jó helyen kéri. Gyümölcsdarabka a jutalma, ha reggel a konyhaasztalnál két lábon kunyerál. Sok türelemmel és következetes ismétléssel sikerült repetitív viselkedéseket rögzíteni benne, de a szociális igényét még jutalomfalatokkal sem tudtuk megnövelni. Sétálni sem visszük túl gyakran. Macerás rátenni a pórázt, ölben levinni, félek, hogy élősködőket szed össze... És ami miatt a leginkább húzódozok, azok a kíváncsi idegenek, akik barátságosan nyomulva közelítenek hozzánk. Én pedig egy mogorva pokróc vagyok, pontosabban a fűben fura ugrásokkal közlekedő mogorva pokróc, aki oroszlánként védelmezi fülese lelki nyugalmát. S valljuk be, a sajátomat is.
Szóval átlagos gazdi vagyok. A nyuszis bácsinak azonban valószínűleg mindene az antennás bundás: felesége, gyereke, társa. S az állat ezt kellőképpen meg is hálálja.
