Az egyházaknak megvolt ugyan a válaszuk. A pestis isten ostora volt az elfajult, a hit szentségeitől eltántorodott emberiség észhez térítésére. A kereszténységet először a szkizma, aztán a reformáció osztotta meg. Minden felekezet úgy vélte, hogy az egyetlen igaz hitet a másik züllesztette szét. Persze ott volt a kézenfekvő kérdés: az isten (kisbetűvel írom, mert itt az emberiség összes volt és leendő istenére utalnék) lévén mindenható, találhatott volna (szabadságunk megőrzésével is) emberségesebb eszközöket a teremtményeinek észhez térítésére.
Nem tette, így aztán a teremtmények joggal kezdtek kételkedni istenük (isteneik) mindenhatóságában, lényegében istenségében. A jelenség nem volt példa nélküli az emberiség történetében. Hiszen ezt a történelmet istenek hosszú és színpompás generációi, majd egyistenként szép számú változatai népesítették be. S ez utóbbiak híveiket módszeresen istentelen (sajnos részben máig tartó) gyűlölködésekbe hajszolták bele.
Tényleg nem csoda, hogy az emberiség (legalábbis annak még számításba jövő része) a reneszánsszal kezdődően elkezdett eltökélten észhez térni. Hogy nem Istenének (vagy isteneinek) szája íze szerint, az az általam ismert egyik legnagyobb üdvtörténeti rejtély. (Az ateizmust ugyanis – bár én egyesek szerint mindent és mindennek az ellenkezőjét is be tudom bizonyítani – képtelen vagyok valamely istenes dolog gyanánt elkönyvelni.)
A reneszánsz ember a természetfölötti helyett egyre eltökéltebben a természet felé fordult. Megszületett a modern természettudomány. Kezdetben még kétségtelenül a vallás(ok) szárnyai alatt, aztán azoktól függetlenedve, később az(oka)t irgalmatlanul el is utasítva. Az új ember azonban – különös módon – mégsem a természetet, hanem önmagát kezdte isteníteni. Jogot formált arra, hogy felvilágosultsága és észszerűsége jegyében ő maga kezdje, a teremtés – ezúttal természettudományossá stilizált – koronája gyanánt kiigazítani a természet „fogyatékosságait”. Azaz a jól ismert terminussal „leigázni”, sőt – a természeti fejlődés évmilliárdos genetikai mutációinak terméke gyanánt – kiigazítani az őt megteremtő Természetet.
A terminust itt már nagybetűvel kellet leírnom, mert bár én istenben nem, csupán az egyházban mint a közösségi lét egyik valóban hatékony formájában hiszek. Szerintem a Természet természetfölötti. Intelligens, amennyiben bámulatos egyensúlyban tartja önmagát. Messze több annál, mint amit természettudományaink manapság természeten értenek. Aki, akár csak kapkodva is – de nyílt ésszel – belelapoz napjaink természettudományos elméleteibe, annak elkerülhetetlenül rá kell ébrednie, hogy Newton egykori bon mot-ja, miszerint ismereteink csupán kavicsok a megismerés határtalan óceánjának partjain, ma is érvényes.
A kis Thunberg joggal próbál ráébreszteni bennünket arra, hogy amit mi a természet ellen elkövetünk, szinte már példátlan a világtörténelemben. De mintha ő maga sem lenne (sőt rajongói sem lennénk) tudatában annak, hogy ezek a bűnök magában a felvilágosodásban gyökereznek. S annak talán legjellegzetesebb produktumában, az úgynevezett ipari forradalomban. (Ehhez a felismeréshez persze Grétának iskoláit is nagyobb szorgalommal kellett volna látogatnia.) Nem csak az önmagáért való profithajhászás veszi akkortájt kezdetét, de a természeti és társadalmi környezet „forradalmi” szétverése is. Ezekben a bűnökben a „mindent természetfölöttire magyarázó típusú vallások” vajmi kevés szerepet játszhattak. (Vajon lehetséges egyáltalán más vallás, mint az, amely a „természetfölöttire” apellál? Ha ettől a vonástól megfosztjuk őket, egy másik vallásnál fogunk – elkerülhetetlenül – kilyukadni, ezt pedig Tudománynak hívják.)
Azt persze egyetlen ép eszű ember sem tagadhatja, hogy a tudomány csodálatos dolog. A tünetek orvoslásának lenyűgöző művészete. A babonák, a hiedelmek pedig, melyek egyik koronája a szentelt vizet kiskanállal adagoló bigottizmus, felháborító ostobaságok. Igaz, a voltaképpeni kórt, azaz a halandóságot a tudomány sem képes orvosolni. Legfeljebb (de már ez is csodálatos) halandó létünket tudja meghosszabbítani… (Igaz, vannak tudósok, akik manapság – a genetika bámulatos felfedezéseire alapozva – az ember halhatatlanná tételének álmát is küszöbön álló természettudományos teljesítmény gyanánt forgalmazzák… Ámbár az efféle halhatatlanságtól sokunknak hideg futkos a hátán!)
A tünetek eltüntetése a szenvedő ember számára csodálatos dolog, de magukat a „betegségeket”, azaz: a mélyebben fekvő okokat – leginkább életmódunk megváltoztatásával – csak mi emberek tudhatnánk „eltüntetni”.
Geta Thunberg csodálatos kislány, de amíg nem ébred rá, hogy a természeti válság a felvilágosodás eszméinek („unalmasodó”) diadalában, azaz az emberi szabadság mindenek fölöttivé nyilvánításában gyökerezik, minden erőfeszítése kudarcra van ítélve.
Emmanuel Kant, a felvilágosodás talán legjelentősebb alakja még nem annyira a szabadságban, mint inkább a nagykorúságban (Mündigkeit) látta a legfőbb emberi értéket. Úgy vélte, hogy az egyes ember szabadsága még a legradikálisabb liberális számára is véget ér ott, ahol mások életét veszélyezteti. A mai vírusválság is arra ébreszthet rá bennünket, amire már a klímaválság is ráébreszthetett volna (sajnos az sem tette meg), hogy a laissez-faire liberális jelszava immár gazdasági-társadalmi-szexuális vonatkozásban is veszedelmes luxussá terpeszkedett. „A válságok a liberális társadalmak számára – írja a német sajtó egyik legvilágosabb elméje, Ulf Poschardt – a legnagyobb próbatételek. A vírus által előidézett helyzetben a mi társadalmaink tagjainak többsége valóban képessé válhat arra, hogy az emberi természetben rejlő legjobb adottságainkat hozza felszínre: az észszerűséget, szolidaritást, és azt az egyéni szabadságot, mely nem annyira a közönséges önzésben, mint inkább a mások iránti felelősségben nyilatkozik meg. Ez adhat okot a reményre.”
Kant kijelentését, miszerint a felvilágosodás mindenek előtt nagykorúsodást jelent, máig érvényes tételnek tartom. Sajnos a Poschhardt úr által emlegetett remény ellenére éppen ez a nagykorúsodás az, ami mégiscsak várat magára… Az az ember, aki anélkül kontárkodik bele a természet (vagy a teremtés, egyre megy) folyamataiba, hogy annak legalapvetőbb törvényeit kimerítően ismerhetné (ha lehetséges ez egyáltalán) sok mindennek nevezhető, csak éppen nagykorúnak nem.
Tele a sajtó a legagyafúrtabb összeesküvés-elméletekkel. Ki kire szabadította rá a laboratóriumban előállított csodafegyverek koronáját, a koronavírust? Azon azonban senki nem gondolkodik el, hogy vajon ezt az új vírust nem ugyanúgy a felvilágosodással induló ipari forradalom hozta a nyakunkra, akárcsak a környezeti válságot? Sőt, hogy talán a környezeti válság és az újabb keletű járványok (a spanyolnátha, a HIV, az Ebola és társai) közt is lehet valamiféle kapcsolat. Közismert tény, hogy az élővilág történetének válságkorszakaiban (lásd a dinoszauruszok pusztulását) – talán épp a pusztulás kiegyensúlyozása végett – egyszerre megugrik a genetikai változatosság. (Talán az sem merő véletlen, hogy a második évezred elejének nagy pestisjárványai is az ezredforduló mezőgazdasági forradalmaival, a hatalmas erdőirtásokkal társulnak.) Úgy tűnik, a természet a genetikai kód mutációjával, azaz az élet megreformálásával védekezik a pusztulás ellen. Nem lenne képtelenség, ha a „kísérletezés” minden esetben épp a legprimitívebb élőlényekkel, a vírusokkal venné kezdetét…
Nem a tudomány racionalitása és a vallások természetfölöttibe vetett hite áll itt szemben egymással, ahogy azt sokan vélik. A két dolog valójában kiegészíti egymást. A megismerés legmélyebb szintjein a tudományok is hittételekre alapoznak.
A tudomány természetesen az emberiség legcsodálatosabb teljesítményei közé tartozik. De nem mindenható, ahogyan mindentudónak is legfeljebb ironikusan nevezhető. Példák sokaságát lehetne itt felsorakoztatni. Beérem pusztán a három legmegdöbbentőbbel. Tudósok tíz-, sőt százezrei törik rajta a fejüket, hogy miben is állna az általuk oly sokatmondóan sötét anyagnak és sötét energiának nevezett – az univerzum általunk ismert rendjét megalapozó – két alapvető energiaforma. Kísérlet kísérlet hátán. És évtizedek óta. Magyarázat még nincsen. S hogy befejezésül a tudományos mindentudás fenntartás nélküli rajongóit legalább egy picit meggondolkodtassam: a mikrofizika legsikeresebb elmélete, az úgynevezett standard elmélet a nem régen felfedezett Higgs-részecske tömegére – abszolút szükségszerű gyanánt – tíz a szászhuszadikonszor nagyobb tömeget jósol, mint amekkorát a kísérletek félreérthetetlenül kimutatnak. A fenti számban a tíz után 120 nulla következik. A kedves olvasó a természetes és a természetfölötti szembeállításának kérdésességéről már azzal is hiteles képet kaphatna, ha ezt a számot megkísérelné egy papírlapra pusztán leírni. (Hogy valójában mekkora, azt elképzelni nem csak ő nem képes, de nincs élő ember, aki képes lehetne rá.)
A misztikus és álmisztikus tudományellenesség valóban szánalmas dolog, de a tudományt vakon istenítő „felvilágosultság” sem kevésbé az…
A virológusok utasításait (bár azok gyakorta meredeken ellent is mondanak egymásnak) mindenképpen és szigorúan be kell tartanunk. Életben kell maradnunk úgy, ahogy lehet, és addig, ameddig lehet. De tudatában kell lennünk, hogy ezzel csupán a járványt szüntetjük meg. A járvány lehetséges okait, a földi életet káosszal fenyegető „felvilágosult” elvakultságot, a tudás almáját éretlen fővel zabáló globalizált gőgöt ez idő szerint sajnos még képtelenek vagyunk felszámolni.
De talán a koronavírus is segíthet benne, hogy előbb-utóbb mégiscsak sikerülhessen.
