Létélesztő
Mikor ezt írom, alkonyodik Kolozsváron. A nyugvó Nap sugarai rózsaszínre, majd lilára festik azt a pár felhőt, ami lomhán úszik el az égen. Csak a sirályok (városunk legújabb madármigránsai) rikoltanak – talán ők is a Napnak kívánnak jó éjszakát. Poharamban hidegen gyöngyözik a fröccs, s a napi hőséget elfújta egy leheletnyi szellő. Fűszeres a levegő, s a konyhából kioson a frissen szedett málna összetéveszthetetlen aromája. Ma szedtünk belőle egy jókora vederrel, s már ott fő, hogy aztán télen, szörp és lekvár formájában idézze fel számunkra e mai napot. Lassan és békésen árad az élet, nincs benne se harag se öröm, csak nyugalom. Ilyenkor a dolgok visszarendeződnek a helyükre, a világ olyan lesz, mint a teremtés hajnalán volt. Még a gondolatok is lágyan követik egymást. Laza az összefüggés a szavak és képek között, a lassú szívverésre, ritmikus lélegzetvételre hangolódnak az egymást követő színek, árnyak, hangok, érzések. Béke van, édeni béke, mint amikor még nem szennyezte sem irigység, sem rosszindulat a földet, s még nem tapadt az ember kezéhez vér. Talán ilyenkor a Paradicsom bejáratát őrző angyalok is engedékenyebbek, s pár lépésre beengedik az embert az elveszett tisztaságba.
E béke képzeletbeli sétára hív, egy letűnt állapotba, befelé az emberi lét legmélyebb rétegei felé. S ott bent, e csendtől övezett kertben, ahol az alkonyi sugarak varázslatossá festik a világot, maga az Úristen sétál, gyönyörködve alkotásában. Simogatásától csilingelve nevetnek a virágok, a füvek, s még a vénséges fák odvas szája is mosolyra húzódik egy kicsit. Apró csengettyűként rázzák meg illatos fejüket a málnaszemek, s rigók éneklik áriájukat a Teremtő örömére.
Itt, e belső kertben rend van, mindennek helye van, és semmi sem hiábavaló. A dolgok és eszmék között elegyenlítődik a szakadék, a nevek és tárgyak oly szoros kapcsolatban léteznek, mint a test és a lélek. Az idő lassan önmaga felé hajlik, múlt és jövő felosztottsága elmosódik, s az örök VAN-ban, az egyszerű jelenben talál egymásra alany és állítmány.
Ebben az örök rendben minden beteljesíti a célját, mert minden Istentől ered, s hozzá méri önmagát. Nem akar elszakadni, elkülönülni, elkeveredni, hanem az örök létezés osztatlan egységében lélegzik együtt az alkotóval.
Csak egy lény adatik, aki bokrok között bujkálva keresi helyét e már-már teljességben, az ember, vagy ahogy a Biblia nevezi, há ádám, a vörös föld, én… De a szél suttogva viszi szét az Úr kérdését a kertben: „Hol vagy?” S miközben kérdez, tekintete összekapcsolódik az ember riadt, félő nézésével. Bárhová bújna há ádám, az Úr ott is megtalálná, s kérdezné tőle: „Hol vagy?” Ilyenkor nincs más lehetőség, elő kell állni, el kell mondani a pőre igazságot, be kell számolni a létről!
A hang és a kérdés egyaránt ismerős, ugyanis nemcsak most fogalmazódik meg, hanem folyamatosan ott szuszog az emberi élet minden percében. Ott suttog a városok zajos utcáin, a viták hevében, az édesanyák illatában, a baráti nevetésben, az elmélyült gondolkodásban, a munkában. És ott dörög a gyilkossá acélosodó tekintetben, a félelemtől kitáguló pupillákban, a szorongás hideg verejtékében, az igazságtalanság keserűségében, a beteg sárgás leheletében, a haldokló élettusájában. Hol vagy? – kérdezi tőled és tőlem folyamatosan az Úr, s építhetünk magunk köré kőből és gondolatból várost és civilizációt, hiába robognak tízezer decibellel mellettünk dízelmotorok, hiába robbannak fülsiketítően bombák és ropognak géppuskák, a kérdés eleven élesen hatol át a zajon. A hang áttöri szívós türelmével az ember okozta menekülő zajt, s a pillanatnyi beálló csendekben újra és újra felszínre tör.
A kérdés néha jutalmaz. Amikor nemesedik a lét Napjának sugarai alatt az emberi élet, amikor az egyetemesre hangolódik a szívdobbanás, amikor kristálytiszták a gondolatok. Néha meg vádol.
Most nyár van, és az alkonyi szélben nagyon könnyű visszacsusszanni az édeni nyugalomba. Jó lenne ilyenkor odafigyelni a kérdésre, s mikor végre meghalljuk, félősen előmerészkedni a bokrok mögül, odaszaladni az Úrhoz, megölelni, s végre neki mindent töviről-hegyire elmondani, arról, hogy megpróbáljuk, s ha nem sikerülne, akkor segítsen nekünk Ő, mert ha mellettünk marad, akkor semmi sem lehetetlen gyenge, de koponyájában világokat hordozó gyermekének. Ámen!
