Ezt a kifejezést általában a román és a romániai magyar kisebbségi társadalomra szoktuk használni, de tökéletesen leírja szociális szempontból is azt a mély szakadékot, amely elválasztja Románia főbb fejlődési pólusait a vidéki leszakadt vidékektől. Sokféle bontásban vizsgálható ez a megosztottság, hiszen a déli és a moldvai falvakban különbözik a társadalmi, gazdasági, kulturális közeg az erdélyi falvakétól, de ez a lényegen mit sem változtat. Leegyszerűsítve a dolgokat a szombati PSD-s tüntetésen többnyire dél-romániai megyékből verbuvált, vidéki, egyszerű munkás, szegény embereket lehetett látni, míg vasárnap este, amint megszokhattuk már a civil szervezetek korábbi tüntetésein, urbánus, fiatal, magasabb jövedelemmel rendelkező, tanultabb személyek vonultak ki a kormány épülete elé.
A civil szervezetek tüntetései azt a látszatot kelthették a felületes személőkben, hogy ez az urbánus réteg többséget alkot, csak nehezen vehető rá szavazásra és ezért kerül ki győztesként a választásokon legtöbbször a PSD. Ezt a benyomást erősítette az a hatalmas korábbi civil tüntetés, amelyen azt állították a szervezők, hogy mintegy 300 ezren vettek részt. A szombati eseményről készült fényképek alapján azonban elmondható, hogy a PSD-nek is sikerült körülbelül ugyanannyi embert utcára vinnie. De ez a vita teljesen értelmetlen, hiszen nem az a fontos, hogy emberről-emberre pontosan megszámoljuk a résztvevőket. A két tiltakozás jól tükrözi azt a két különböző Romániát, amely rendszerint kirajzolódik a választásokkor is. Az egyik Románia a rurális környezetben élő, szociálisan kiszolgáltatott helyzetben levő, alacsonyan iskolázott lakosoké, a másik az urbánus, fiatal, dinamikus, aktív, jó anyagi és szociális háttérrel rendelkezőké. Ez utóbbiak nem sorolhatók be egyetlen párt mögé, egy dolog hozza össze őket, a PSD-vel szembeni utálat, hiszen ez az a minimum, amiben egyet tudnak érteni. Ezen túl igen sokszínű politikai, életvitelbeli meggyőződéssel rendelkező személyekről van szó.
A tüntetések óhatatlanul ismét előhozták azt a gúnyolódást, amellyel általában az urbánus réteg viszonyul a leszakadtakhoz. Aki ismeri mélyrehatóan és a terepről a falu mai helyzetét, amelyet a kommunizmus tönkretett, aligha volt számára meglepő, hogy a hatalmas tömeg szeméthalmokat hagyott maga után. Falu-, városnapokon és egyéb tömegrendezvényeken is előfordult már, általában a kétes köztisztaság is azt igazolja, hogy az emberek igen jelentős hányada számára nem fontos a tisztaság a köztereken, amely mindenkié, tehát senkié.
Az ellenzéki pártok azért nem tudták igazán soha megszólítani a rurális PSD-szavazókat, mert nem mentek elég gyakran közéjük, a vezetőik nem tudnak ezeknek az embereknek a nyelvén beszélni, nem találnak közös hangot, közös témákat velük. A kommunikáció csak akkor kezdődhet el a nehéz helyzetben levőkkel, amikor az ellenzéknek sikerül olyan mélyreható reformokat elindítania, amivel felzárkóztatja ezt a réteget is az EU-tagállam Románia átlag életszínvonalához. Látniuk kell ezeknek az embereknek, hogy nem az a megoldás, ha kapnak egy tál ételt vagy szociális segélyt a túlélésre, hanem ha megtanítják őket az öngondoskodásra és érett polgárokká válnak. Amíg nem tudják meggyőzni őket arról, hogy ez a mélyreható változás végbemehet, megtörténhet az életükben, mindig biztosabbnak fogják tartani a PSD által felkínált olcsó, alamizsnaosztáson alapuló megoldást. Ehhez szoktatták hozzá őket, és ezt fogadják el a túlélésüket biztosító egyedüli működő életmodellként.
Az ellenzéknek elsősorban azt kellene megtanulnia, hogy a gúnyolódás sehova nem vezet, hanem továbbra is szűk urbánus elefántcsonttornyában fog rekedni és azzal fogja áltatni magát, hogy a többség álláspontját képviseli, holott a valóság rendszerint megcáfolja ezt. Úgy tűnik nem elég gyakran, és nem elég kijózanítóan.
