Még mindig sok a kérdőjel arra vonatkozólag, hogyan zajlik a közoktatás 2020. szeptember 14-től kezdődően. Az eddigi online oktatásról bebizonyosodott: nem mindenki fér(t) hozzá; az sem biztos, hogy aki hozzáfér(t), minden órát végigkövetett. Gondolom, hogy a márciustól bevezetett online oktatás során több pedagógusban, döntéshozóban felmerült az a gondolat, hogy a cél a tanév befejezése bármilyen körülmények közepette. Mert reménykedtünk abban, hogy szeptembertől minden a régi kerékvágásban folytatódik. Most azonban napról napra megerősödik bennünk az a tudat, hogy ilyesmiről szó sem lehet.
Nem olyan rózsás a helyzet a felsőoktatásban sem. Nemrég egy oktatási kerekasztal-beszélgetés során egyetemi oktatók mesélték: volt olyan hallgatójuk, aki falun lakott, és csak a nagymama csűrjében volt internet hozzáférés, és a fiatal kénytelen volt onnan követni az előadásokat. Vagy otthon még volt egy-két-három kisebb testvér, akinek szintén ugyanakkor volt szüksége a számítógépre, laptopra, táblagépre. Arra is volt példa, az internetkapcsolattal rendelkező vidéki polgármesteri hivatalok fogadták be az egyetemistát, hogy az részt vehessen az online oktatásban.
Személy szerint soha nem pánikoltam be a koronavírus-járvány miatt. Ezért reménysugárként említem meg a kétségbeesetteknek, amit a fentebbi kerekasztal-beszélgetésen hallottam: az ország megyéinek egy negyede tartozik az úgynevezett sárga zónába, a többi pedig a zöld zónába. Ez pedig azt jelenti, hogy a kevés esetszámmal rendelkező, zöld zónába tartozó helységekben (megyékben) újraindulhat a hagyományos oktatás.
Egy ilyen ellehetetlenült világban még jobban szükségünk van a már eddig is megtépázott józan eszünkre és alkalmazkodó képességünkre. Igenis, továbbra is el kell fogadni és alkalmazkodni kell a mostani körülményekhez. Szigorúan be kell tartani a hatóságok előírásait, amelyek a beltéri maszkviselésre, kézmosásra, távolságtartásra vonatkoznak.
Ha arra gondolok, hogy a gyerekek (talán) örömmel várják a hagyományos iskolakezdést, hogy találkozhassanak társaikkal, akkor az is megfogalmazódott bennem, hogy mi felnőttek vagyunk azok, akiknek példát kell vennünk a gyerekektől. A gyerekek tiszta lelkülete, optimizmusa az, ami a felnőtteknek is erőt adhat. Lelki egészségünk, jókedvünk megőrzéséért azonban mi vagyunk a felelősek. Ha ezt tudatosítva, komolyan és felelősségtudattal viszonyulunk a mostani helyzethez, akkor könnyebben viseljük el mindennapos, járvány-sújtotta gondjainkat.
