Az elmúlt két hét tanulsága számomra az, hogy a legjobban, a legpozitívabban a gyerekek, a tanulók viszonyulnak a helyzethez. Meglepett az alkalmazkodó képességük. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy nem szenvedik meg a korlátozásokat, vagy, hogy elégedettek mindazzal, ami történik, mert van panasz bőven, hanem inkább azt, hogy minden nehézség ellenére is megtalálják a módját annak, hogy a legtöbbet hozzák ki az adott helyzetből.
Több oka is lehet ennek. Az egyik talán az, hogy eddig is jórészt a fejük fölött döntöttek, és kiskorúak lévén, még az a csekély négyévenkénti beleszólásuk sem volt az ország sorsába, ami a felnőtteknek megvan. Megszokták, hogy felnőttek közlik velük, mit kell csinálni s kész. Ebből a szempontból tehát most csak egy élesebb kanyart kellett bevenni, de lényegileg ugyanazok az elvek érvényesülnek: valahol, valakik eldöntötték, hogy mi lesz nekik a legjobb, és ők legfeljebb engedelmeskedhetnek. A másik egyfajta alkalmazkodókészség, amelyet akár evolúciós motornak is tekinthetünk, és ebben a tekintetben biztató. Bármi is az oka, tény, hogy ők sokkal kevesebb botrányt gerjesztenek a járványadta körülmények kapcsán, sokkal több a belátás bennük és nem indítanak képzelt lövészárkokból felesleges hadműveleteket abszurd szélmalmok ellen.
Néhány nappal ezelőtt tanúja voltam több tanár – volt kollégák – beszélgetésének. Ezer ötlet merült fel, számtalan jótanács és javaslat hangzott el olyan emberek közösségében, akik a gyerekekhez hasonlóan nyakig benne vannak ebben az örvényben és ugyanannyira érdekeltek abban, hogy a mentsék, ami menthető. Bár úgy érzem, a beszélgetés végére mindenki okosabb lett és mindenki hallott olyan tanácsot, amelyet meg is szívlel, a végkicsengés mégis az volt, hogy igazán jó megoldás nincs, itt bizonyos dolgok el fognak veszlődni, bizonyos szempontok nem fognak érvényesülni, célkitűzésekről le kell mondani, el kell fogadni, hogy lesznek olyan prioritások, fontos elvek, amelyek háttérbe szorulnak. Bízom benne, hogy valamennyi igazi tanár, aki tényleg megérdemli ezt a nevet, tudásához és erejéhez mérten meg fog tenni mindent azért, hogy a lehető legkisebb veszteséggel jussunk túl ezen az embert próbáló időszakon. És akkor már csak egy tényezőről kell szólnom, méghozzá kérést megfogalmazva: a szülőkről.
Számtalan nagyszerű szülő van, aki helyes arányérzékkel ismeri fel ebben a helyzetben is, hogy mi a lényeges és mi a lényegtelen (ugye, ez az intelligencia egyik legalapvetőbb ismérve). De nem mondhatom ezt el valamennyi szülőről, mert az elmúlt pár évtizedben eljött a mindenható és mindentudó szülők korszaka. Nem akarom most részletezni, hogy miért gondolja azt egy apa, vagy anya, hogy bemasírozhat az iskolába cirkuszolni, tanárt fenyegetni, ha csemetéje nem a legjobb osztályzatot kapta. Rossz szájízt ad azokra a szülői értekezletekre emlékezni, amelyeken kioktatják a tanárt arról, hogy miként kellene mondjuk az angolt tanítani. Nem ezekről a dolgokról van most szó, de sajnos ezek ominózus jelek. Ezért szeretném, ha minden szülő megszívlelné, amit a következőkben mondok.
Ez nem az az időszak, amikor jó ötlet megmutatni az iskolának, hogy mi aztán nem hagyjuk. Ne most akarjuk bebizonyítani, hogy különbek, okosabbak, s főleg hatalmasabbak vagyunk, mint az összes tanár és igazgató együttvéve. Mielőtt bemegyünk reklamálni, gondoljuk át a tényeket és helyezzük magunkat egy pillanatra az oktatók, intézményvezetők bőrébe. Gondoljuk azt is meg, hogy ez a kapkodós, utolsó percig bizonytalan tanévkezdés őket is ugyanúgy kész tények elé állította, mint a diákokat és minket. Nem lesznek tökéletes döntéseik és nem fogják tudni minden helyzetben a legmegfelelőbb irányba terelni az eseményeket. Magyarán: hibázni fognak, mint ebben a helyzetben mindenki más. Higgyük el, hogy gyerekeink is túlélik s mi is, és nem segítünk azzal, ha erélyünket lobogtatva teleordítjuk a tanári szobát – ha tényleg gond van, sokkal többet érünk el egy telefonhívással, amelyből nem a pofáncsapás, hanem a segítség és a gyermek érdekében a közös nevezőre jutás szándéka érződik.
Végül pedig azt hiszem fontos megemlíteni, hogy nagyon sokat ártunk azzal, ha összeesküvés-elméleteinket a gyermeken keresztül és a gyermeket eszközként, teniszhálóként használva próbáljuk érvényesíteni. Ha az iskolát ellenségként kezeljük, amiért arra törekszik, hogy betartsa és betartassa a szabályokat. Rengeteget lehet ártani mind a saját gyermekünknek, mind azoknak, akik megpróbálnak ezekben a nehéz hónapokban valahogyan partra evickélni azzal, ha eldöntjük, hogy márpedig a mi csemeténket senki se kényszerítse maszk viselésére. A saját képzelt győzelmünk mellett rengeteg valóságos veszteséget idézünk elő ilyen magatartással.
Nem fogom most elmagyarázni, miért butaság az összes maszk-ellenes elmélet, nem fogom csatolni az elérhetőségét az összes olyan tanulmánynak, amely szerint a vírus köszöni szépen, létezik, és nem közönséges influenza, a kórházakban lélegeztetőgépre csatolt betegek nem lefizetett ügynökök, a maszk pedig nem korlátozza a vér oxigénezettségi szintjét. Nem fogom részletezni, hogy micsoda iszonyú, vérlázító képmutatás arról beszélni, hogy a maszk megalázó egy olyan országban, ahogy a gyerekek több mint felét még mindig veréssel nevelik s ebben a többség nem lát semmi gondot, sőt, helyesli. Akit egyáltalán meg lehet logikusan győzni valamiről, azt nem szükséges ezekről meggyőzni, akire hatnak a tények, az úgyis tudja, miről beszélek. A legtöbb vírustagadó s a legtöbb összeesküvés-elmélet szektaszerű követője abban találja meg a boldogságát, hogy titkolt igazságok beavatott ismerőjének gondolja magát, aki okosabb és különb a „barmoknál”, akiket orruktól vezetnek mindenféle háttérhatalmak. Ennek a gondolatnak a kedvéért elhiszik, hogy a világ kettőszázhat országának összesen mintegy tizenegy és fél millió orvosa (no meg a többi szakember) teljes egyetértésben hazudik, vagy titokban tart, vagy nem ismer fel olyasmiket, amiket az orvostudományhoz, virológiához semennyire sem értő laikusok interneten keringő képtelenségek alapján „tudnak”. Mindenkinek jogában áll mindenféle szamárságot elhinni (mint ahogyan nekem is jogom van arra, hogy ezeket az elméleteket szamárságnak nevezzem), de ez most nem jó alkalom arra, hogy csakazértis megmutassuk. Túl sok nehézséget okozunk sok olyan embernek, akinek amúgy sem könnyű.
