Háború a kert végében
(Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz. Csibi Istvánné Siklódi Márika önéletírása, Európa Könyvkiadó, 1985)
Milyen lehetett félárva, falusi kislányként felnőni akkor, amikor a gyermekmunka magától értetődőnek számított? Milyen lehetett férjhez menni ahhoz, akihez „adtak”, és nem ahhoz, akit szerettél, aztán nyolc gyermeket megszülni, hármat eltemetni, ötöt felnevelni, birtokot szaporítani majd elveszíteni, egy életet kemény fizikai munkával végigdolgozni, miközben gyakorlatilag a kert végében zajlik két világháború, majd a kommunizmus?
Májusi talált könyvemet egy verőfényes tavaszi napon vettem ki a székelyudvarhelyi városi parkban kihelyezett könyves házikóból, és belelapozva elsősorban nem is a tagadhatatlanul izgalmas témája fogott meg, hanem az, ahogyan a székely nyelvjárás a maga hanglejtésével, jellegzetes tájszavaival, amelyet kolozsvári füllel mindig örömmel fedezek fel Udvarhelyen, a találomra felütött könyvecske lapjairól hirtelen felerősítve, fortissimóban és gyergyói variációban szólalt meg.
Mert Csibi Istvánné Siklódi Márika Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz címet viselő önéletírása két szempontból is izgalmas olvasmány. A megélt, részben leírt, részben a szöveg közreadójának, Horváth Aranynak magnóra mondott élettörténet a maga egyszerűségében is eseményekben gazdag, helyenként torokszorító, a nyelv pedig, amelyen a kettős, történelmi és magánemberi tapasztalat megszólal, a tájnyelv egzotikumán túlmenően is színes, magával ragadó, nagy megjelenítő erővel rendelkezik. Ha nem lennének a könyvben a 80-as évek esztétikáját sugárzó fekete-fehér fotók és a Gy. Szabó Béla-metszetek, a szöveg saját erejéből is magával repítené az olvasót Gyergyó vidékére, egy erdő szélén álló házba.
A hetvenes évektől kezdődően megszaporodik a paraszti önéletírások, s köztük a női önéletírások száma. Ezek közül Erdélyben talán legismertebb a széki Győri Klára Kiszáradt az én örömem zöld fája című, Nagy Olga által sajtó alá rendezett „emlékezése” 1975-ből.
Az írás nem mindig öröm és kikapcsolódás, íráshoz nem szokott embernek különösen fárasztó lehet. Kiválasztani egy élet eseményei közül az említésre méltókat, úgy kerekíteni azokat, hogy az egyes események szerepe, a köztük levő ok-okozati viszonyok körvonalazódjanak, tudatos elbeszélésformát igényel. Mindehhez a motivációt gyakran az elbeszélő különleges voltának (tehetségének, valamilyen fontos eseménynél való jelenlétének) tudata biztosítja, amely mintegy felülírja azt, hogy olyan emberek élettörténetéről van szó, akiknek gazdasági és egyéb helyzetük egy hagyományos társadalomban már születésük pillanatában kijelölte meghatározott életpályájukat. Különösen igaz ez a nők helyzetére, hiszen itt még kevesebb variációs lehetőség akad. A legtöbb paraszti női önéletrajz tájegységtől függetlenül ijesztően hasonló életutat rajzol fel: korán kezdett nehéz munka, esetleg árvasággal tetézve, kevés iskoláztatás, nagylány élet némi vidámsággal, házasság gyakran iszákos vagy erőszakos férjjel, sok nélkülözéssel, sorra születő, és gyakran zsenge korban meghaló gyerekekkel, és még több kemény fizikai munkával eltelő élet, amelyet magányos, de a korábbiakhoz képes viszonylag nyugodt öregkor zár. Hogy Csibi Istvánné Siklódi Márika önéletírása, noha az itt felsoroltak csaknem minden elemét tartalmazza, mégsem tűnik szenvedéstörténetnek, bizonyára a szerző személyes karizmáján túl annak a szikár stílusnak köszönhető, amellyel a súlyos tényeket tömören, szinte érzelemmentesen említi meg, vagy az álomvilággal hozza összefüggésbe és ezzel távolítja el. Első három gyermekének korai halálát például egy-egy álomepizód leírásán keresztül közli: „Ikerleánkáim születtek. Erzsinek ás Amálinak kereszteltük őköt. Nagyboldogasszony napján egy pillanatig elszöndörödtem, azt láttam, hogy egy magos asszony az ajtónkon béjött, a karomról a leánkákot levette, s az ajtón kivitte. Sajnálattal néztem utának. Kilenc és fél hónapig éltek a leánkák csak. (…) Ebben az évben esmént álmot láttam. Egy kicsi kajibában kicsi bárányt fogtam, de a kezemből úgy eltűnt, mint a kámfor. Zsiga fiam megszületett, élt két és fél hónapig.” (37.)
A veszteség, a fájdalom rezignált tudomásulvétele egyébként is jellemző a szövegre: egyik bátyjáról mindössze két mondatban esik szó: a nevén és azon kívül, hogy fiatal házas volt, csak azt tudjuk meg, hogy az elsők közt esett el az első világháborúban az olasz fronton.
Mert a paraszti asszonysors szokásos nehézségei mellett két világháború női szempontból leírt tapasztalatával is szembesülünk az önéletírás lapjain. Az első világháború ebben a megközelítésben kamaszlányként való menekülés 1916-ban, és az erőszakos katonák elől szénásszekérbe bújó, gyerekét menekülés közben az út szélén, idő előtt megszülő nővérének ijesztő példája. A második világháborút már férjes asszonyként, anyaként éli át erdőszéli házukban, ekkor eleinte a nélkülözés, a gyerekek etetésének, ruházásának, a gazdaság működtetésének gondja okozza a nehézségeket, majd a háború végén a különféle átvonuló seregekről leszakadó, menekülni igyekvő emberek segítése. Voltaképpen itt már fronttapasztalatról beszélhetünk, hiszen a széteső harcvonalak közt hetekig gyakorlatilag a kert végében zajlanak a harcok, akár közeli-távoli ismerősök halálának is tanúja lehetett, mint az alábbi, balladai tömörséggel összefoglalt jelenetben: „Azt láttam, megsírattam, amikor egy csomafalvi legény halálos sebet kapott. Lehúzták a borsika tövébe, ott haldoklott. Belékapaszkodott a borsikába, a kezét nem is lehetett lefejteni az ágról holtában sem. Ejsze a koporsóban es együtt temették a borsikával. Az maradt az övé.”
Ebben a „csak meghalni volt idő”-ként jellemezhető korszakban, Márika minden utólagos önfényezéstől mentes embersége, amellyel az állandó életveszély ellenére származástól függetlenül eteti, gyógyítja, segíti a házába tévedő katonákat, az embertelenségből kiragyogó humánum szép példája. „Ilyen örökség kell legyen a jó szándék, a sajnálat az ember iránt. Az, hogy ha német, ha zsidó, ha orosz, ha akárki, ha bajban van az ember, sajnáljuk, ne törődjünk azzal, hogy miféle nyelvet beszél.”
A Pontot, vesszőt nem ismerek ugyanakkor a székely falu életének huszadik századi változásait is rögzíti: az 1902-ben született elbeszélő élete eseményeihez kötve nemcsak a régi szokásokat, dalokat, viselkedésformákat, ruházatot írja le, hanem mindegyre tudatosan felhívja a figyelmet a változásokra is, legyen szó akár a lakodalmas menüsor ételeinek változásáról, vagy arról, hogy a hetvenes években már a Táncdalfesztivál slágereire is táncolnak a mulatozók.
Csibi Istvánné Siklódi Márika önéletírása a nyolcvanas években az Európa Könyvkiadó elsősorban nőknek szánt, többnyire női szerzőket, erős női szereplőket, jellegzetes női sorsokat bemutató Femina sorozatának első kötetei közt jelent meg. Ezzel a gyergyói parasztasszony munkája olyan ismert szerzők, emlékezetes női szereplőket felvonultató regényei mellé kerülhetett az akkori olvasók polcán, mint Henry James, Jean Rhys, Daphne du Maurier vagy Anita Brookner. Márika története mellett ugyancsak a sorozat első darabjai közt jelent meg Bruck Edit számos kiadást megért, több nyelvre lefordított önéletrajzi kisregénye, a Ki téged így szeretett is, amellyel összeolvasva még izgalmasabban körvonalazódik a zord viszonyok sajátos női tapasztalata.
Olvasás után a kötetet letéve felmerült bennem, hogy hasznos volna ma is egy ilyen sorozat, és hogy gyakorlatilag már jelen van az olvasóknak az a nemzedéke, akik számára izgalmas lenne a huszadik század végének, huszonegyedik fordulójának eseményeit is ilyen személyes megközelítésből, élettörténeteken keresztül megismerni.
