A jelenség a rövidtávú memória egy sajátos vonásában gyökeredzik. Azok a változások, melyek fokozatosan következnek be, és látszatra semmiféle közvetlen veszélyt nem jelentenek, túlságosan megterhelnék a memóriát, ezért törlődnek az emlékezetből. Egy változásra annál élénkebben emlékszünk, minél gyorsabban, mondhatni meglepetésszerűbben következnek be. Ezért a lassú, fokozatos változásokra csak azok kései fázisaiban szoktunk felfigyelni.
Ennek a jelenségnek a mechanizmusát próbálta felderíteni Frances Moor és kutatócsoportja a davis-i California Egyetemen. Az Amerikai Egyesült Államok twitter-kommunikációjának mintegy két milliárd üzenetéből keresték ki a „hideg” és a „meleg” szavakat. Voltaképpen azt próbálták felmérni, hogy mennyi idő után válik a szokatlan időjárás említésre méltóvá. Az eredmény riasztó volt. Kiderült, hogy a közösségi emlékezet – legalábbis az időjárás vonatkozásában – körülbelül öt évre nyúlik vissza. A twitterhasználók csak akkor tettek említést az időjárásról, ha annak bizonyos fázisai kiugróan különböztek a megszokottól. Így aztán az, hogy mi tekinthető normálisnak vagy abnormálisnak nyilvánvalóan az utóbbi szűk évtized (azaz két-nyolc év) időjárásán alapul. A korábbi történések kihullnak a memóriából. Következésként a lassú, de folyamatos változások „érzékeléséhez” (egészen pontosan tudatosításához) viszonyítási alappal sem rendelkezünk.
Ez az oka annak, hogy a főtt béka – mint az emberiség klímaváltozáshoz való viszonyának metaforája – manapság beszédesebbnek tűnik, mint bármikor. Annak ellenére is, hogy a metafora maga – ha más vonatkozásokban is – mindig jellemző volt az emberi társadalmak történetére. Hogy csak egyetlen, közeli példát említsek, a Királyi Magyarország sorsa már a Kiegyezéssel megpecsételődött. Nyilvánvaló lehetett volna, hogy egy olyan nemzeti állam, melynek lakossága közel felerészt kisebbségi – a többségi hegemónia igényére alapozva – hosszú távon nem tartható fenn. A kiegyezés pillanatában, ha a Monarchia nem dualizmussá, hanem svájci típusú államszövetséggé alakul, melyben minden nemzetiség (nem csak a német és a magyar) államalkotó nemzetté alakulhat, az állam egységét sikerülhetett volna megőrizni. Mindenki, aki nyitott szemmel járt a világban, pontosan tudta, hogy a nemzetiségek fokozatosan radikalizálódnak, hogy a hangulat lépésről-lépésre „forróbbá” válik. A magyar politikai közösség tagjai azonban még annyira sem tudatosították, mint a németek, hogy változtatni kellene a helyzeten. Így aztán az egyének a legutolsó pillanatig nem érezték, hogy kényszerhelyzetben vannak. S amikor a kisebbségeknek – a háborús vereség nyomán – mégiscsak kénytelenek voltunk mindent felkínálni, amivel azok a Kiegyezés táján még bizonyosan beérték volna, de amit mi akkor nem voltunk hajlandók felajánlani sem, az az új helyzetben már túlságosan kevésnek bizonyult.
A klímaváltozás is hasonló végkifejlettel fenyeget, csakhogy ez esetben nem egyetlen állam sorsáról van szó, hanem az emberiségéről. A viszonylag lassú változások most is alig késztetik arra az egyéneket, hogy életmódjukon változtassanak, illetve a környezeti kérdések tekintetében politikai felelősséget vállaljanak. Kivéve természetesen azokat, akiket a lassú változások által kiváltott, de ez idő szerint globálisan még szórványosnak tekinthető anomáliák közvetlenül is érintenek. Azt ugyanis, ami másokkal történik, hajlamosak vagyunk puszta kuriózumnak tekinteni. Csak azt vesszük komolyan (ha azt is egyáltalán komolyan vesszük), ami a mi bőrünkre megy. S még azt is hajlamosak vagyunk mihamarabb elfelejteni. Ezt az effektust fokozza a tömegkommunikációs eszközök szenzációhajhász igyekezete. Azt, amiről túl sokat hallunk, de közvetlenül alig vagy egyáltalán nem érint bennünket, hajlamossá válunk figyelmen kívül hagyni.
Hiába látjuk a tévében, hogy nyaranta egymás után lobbannak lángra az erdők, hogy télen a mérsékelt övbe is behatol a sarki hideg, hogy a sarkokon viszont olvad a jég, hogy fogyatkoznak a gleccserek, hogy gyorsuló tempóban pusztul az élővilág, hogy lassan elborít a szemét, ülünk kényelmes foteljainkban, élvezzük a hősugárzók kellemes melegét vagy a légkondicionálók által szolgáltatott hűvösséget, s igyekszünk tudomást sem venni arról, ami körülöttünk zajlik.
Ott nyújtózkodunk – takaréklángon, de feltartóztathatatlanul hevülő – edényeikben, mint a nevezetes béka, s öntudatunkat is takaréklángon tartjuk.
Lassan már azt sem tudhatjuk bizonyosan, hogy még képesek lennénk-e ugrani… Vagy talán már tudni sem akarjuk?
