Itt a legutóbbi időben mind több – jégpáncéllal fedett– vulkáni krátert fedeznek fel. Magasságuk 100-tól 3800 méterig terjed. Természetesen több kilométeres jégréteg takarja őket, ami nagymértékben kiegyensúlyozhatja az alulról jövő nyomást. Ami azonban a tudósokat is sokkolta az az, hogy az eddig felfedezett 138 vulkanikus formáció mindössze egy 3500 kilométer sugarú körbe zsúfolódik. Hasonló sűrűséget eddig csak Kelet-Afrikában ismert a tudományos közvélemény, ahol a ma is aktív Nyiragongó, Kilimandzsáró, Longonot vulkánok is találhatók. Robert Bingham, az Edinburghi Egyetem kutatója a „Guardian”-ban figyelmeztetett rá, hogy ez tény valóságos ketyegő időbomba. Sürgető feladat kideríteni, hogy a vulkánok közül hány aktív, és mennyire az. Hiszen minden – olvadást gyorsító – folyamat súlyos kockázatokkal jár. És a vulkánkitörések ezek közül talán a legveszélyesebbek közé tartozhatnak. Az olvadást akár egyetlen vulkánkitörés is drámaian felgyorsíthatja, miközben a tengereket hatalmas víztömegekkel áraszthatja el. Ez – ha nem is a közvetlen jövőben, de viszonylag rövid idő alatt bármikor bekövetkezhet, főként, ha a jégsapkák tovább vékonyodnak. „Csak reménykedhetünk – összegez a Binghemet is idéző Business Insider cikkírója –, hogy ezek a döbbenetes felfedezések nem válnak civilizációnk számára tényleg fatális fenyegetéssé.”
Sajnos, az antarktiszi jégsapka olvadására más, az előbbitől független kutatások is figyelmeztetnek. A KölnerStadt-Anzeiger arról számol be, hogy a nyugat-atlantiszi Thwaites-gleccser alatt hatalmas, tíz kilométer hosszú, négy kilométer széles és 350 méter magas, vízzel telt üreg alakult ki. A gleccser a szó szoros értelmében a – jócskán tengerszint alatti – kontinentális földfelszínfölött lebeg. A szakemberek nagy felbontású radarral vizsgálják a folyamatot, hiszen ha a gleccser alá a tengerszint növekedése következtében még meleg víz is áramolhat, a gleccser olvadása drámaian felgyorsul. A Twaites olvadása már eddig is a tengerszint növekedésének 4 százalékáért volt felelős. Ha a teljes gleccser elolvad, a tengerek szintje 65 centiméterrel növekedhet. Létfontosságú tehát, hogy az olvadás lehetséges tempójáról megbízhatóbb ismeretekhez juthassunk.
A Tagesspiegel az előbbiekhez egy másik aggasztó jelenséget kapcsol. A klímaváltozás által kiváltott hőmérsékletnövekedés az előbbi – jobbára még teoretikus – megfontolásokat és „várakozásokat” a közvetlen, Észak-Amerika és Európa partmenti területein már ma is tapasztalható következményekkel súlyosbíthatja. Ralf Nestler„A Klimaváltozás következményei: a felmelegedés növeli a hullámok energiáját” című írásában a hullámok romboló erejének érzékelhető, és a jövőben mind veszélyesebbé váló hatásaira hívja fel a figyelmet.
A tengerek szintjének emelkedése ugyanis nem csupán a parti víztömegek mennyiségét növeli, de természetszerűen a nyomásukat is. A felmelegedéssel arányosan azonban növekszik a szelek intenzitásaés a viharok gyakorisága is. Sőt, a hullámenergiát sem csupán a víztömeg nyomása, de a hullámmozgás periódusa is modellálja. Mindkettő a felszíni vízrétegek hőmérsékletével függ össze, ami a hullámokat hajszoló szelekre is befolyással van. A „NatureCommunications” című folyóirat szerzői,Borja Reguero,a Californiai Egyetem kutatója és munkatársai 1948 óta mérik a vízhőmérsékletet és a hullámok magasságát: közvetlen méréseket és szatellit-adatokat összesítenek a Föld egymástól távoleső területein. Adataik szerint a hullámok energiája 1948 óta, tehát az elmúlt 70 esztendőbenévi 0,4 (összesítve 28) százalékkal növekedett.
S ami még beszédesebb, a legnagyobb növekedést azAtlanti-óceánantarktiszi területein regisztrálták. A dolgok tehát összefüggenek.
A hullámok energiájának növekedése a – viharok által a partmenti területeken okozott– pusztításokon közvetlenül is felmérhető. Anyagi javakban és emberéletben egyaránt. A viharok és hurrikánok nem csupán a partmenti építményeket rombolják le, de a védőműveket, azaz a hullámtörőket és a gátakat is fenyegetik. Az utóbbiak egyszerűen képtelenné válnak arra, hogy a szárazföldi területeket a hullámok erejétől és a rajtuk átzúduló víztömegektől megvédelmezhessék.
Mindhárom írás azt próbálja tudatosítani bennünk, hogy a félreérthetetlen jelek ellenére továbbra is hajlamosak vagyunk alábecsülni a klímaváltozás következményeinek horderejét.
Sajnos, ha már a saját bőrünkön is teljes jelentőségükben érzékelhetjük őket, késő lehet.
Közben pedig megy tovább a karnevál. A jogi csűrés-csavarás, a fegyverkezési hajsza, a kereskedelmi háború, az „élvezetek” pazarlóan esztelen hajszolása, a „majd csak lesz valahogy”.
Arra már csak kevesen gondolnak, hogy mi lesz, ha nem?
