Nem akartam én fiú lenni, csak azt (nem) csinálni, amit ők. Mindig is egyszerűbbnek tűnt az életük, arról nem is beszélve, hogy nadrágban szinte minden könnyebb. Aztán alábbhagyott a nadrág imádatom, s a menyasszonyi ruhám is igazi hercegnős fazonú lett. Majd megérkezett Matyi, és mintegy valóra vált, amit elképzeltem: én csakis fiús anyuka lehetek.
De amikor Pannát vártuk, igencsak ijesztő volt a gondolat, hogy a kislányomnak nőiességet (is) kell majd tanítanom. Azon gondolkodtam, hogyan kell azt csinálni, hiszen addig fel sem tűntek a fidres-fodros ruhácskák, hajcsattok, púderrózsaszín felhőbe bújtatott csecsebecsék. Persze tudom, hogy nem (csupán) ennyiből áll a nőiesség, de valahogy mégiscsak szerves részei ezek is, főleg pici korban.
S bár a születéséig volt bennem kétely, hogy talán mégsem kislány lesz, az első találkozásunk elindított bennem egy új folyamatot. Még a kórházban elkezdtem keresgélni a különböző csoportokban a kislányos babaholmikat, s alig vártam, hogy Pannára feladhassam az első ruhácskát, pörgő-forgó szoknyácskát. Titkon abban reménykedtem, ha mindig ilyenekbe öltöztetem, nem kell majd megküzdenem vele azért, hogy a különféle jeles alkalmakkor csajosan akarjon öltözni.
Ment is ez egy darabig, bár a harisnyákkal/harisnyákért igencsak meg kellett harcolnunk. Még Divattündérünk is volt, aki éjszaka megsúgta Pannának, hogy mégse lesz jó az a ruhácska, amit este nagy nehezen kiválasztottunk a másnapi ovizásra, reggel másikat kell találnia. (Még most is elcsodálkozom azon, hogy miket ki nem talált már akkoriban).
Középcsoportosan aztán új időszámítás kezdődött minálunk. Az én kicsi lányom igencsak ügyesen és gyorsan megtanult egyedül öltözködni, s felvilágosított: ahhoz, hogy a déli alvásnál a nagycsoportosokkal való versenyben ő is győztes tudjon lenni, többet nem fog ruhácskát vagy szoknyát viselni. Azok ugyanis hátráltatják az átöltözést, és amúgy nem is igazságos, hiszen a fiúk is csak lehúzzák a nadrágot, átcserélik a felsőt, s már nyernek is. Ha nyerni akarunk, javítani kell a stratégián.
– Nem veszek több ruhát, Anyaaaa, értsd meg, csak így tudok nyerni! Különben is, Matyinak sincs, akkor nekem se legyen!
S mi legyen akkor a sok szép ruhával, amit megvettem neked? Nem leszel többé csini kiscsajszi?
De, Anya, majd amikor ünnepelünk. Most nyerni akarok!
Hiába is próbáltam bizonygatni, hogy a gomb- vagy zipzár nélküli ruhákat úgy is tekinthetjük, mint hosszabb blúzokat, s ugyanannyi erővel le lehet ezeket is vetni, nincs kivel beszélni. Pedig a harisnyáról is letettem már, hogy azzal aztán igazán ne kelljen bajlódnia.
Maradok hát azzal a reménnyel, hogy egyszer talán ő is kinövi majd ezt a praktikussági szemléletet, elvégre rólam is lemondtak már, akik annak idején ismertek. Ki gondolta volna akkor, hogy eljön majd az idő, amikor én fogok a szoknyák, ruhák mellett kampányolni?! (Azért minden reggel csak megkérdezem, hogy a kiválasztott nadrágot ne cseréljük-e le ruhára vagy szoknyára? Ki tudja, mikor jár még arra a Divattündér?!)
