Johan Wagenaar (1862–1941) Cyrano de Bergerac nyitányát Richard Straussra emlékeztető hősiesség, magasztosság, lírai szépség, szenvedélyesen szárnyaló dallamvonalak, gazdag dinamikában érvényre juttatott hullámzó érzelmek jellemezték. Jasper de Waal jó érzékkel csalta elő a mű pazar színeit. A zenekar egy emberként reagált a karmester kérelmeire, miközben a hangokból, a harmóniákból, a hangszerek közötti dialógusokból, a fel-felcsillanó játékosságból, a drámai és lírai pillanatok kontrasztjából, egy tipikusan romantikus hős alakja rajzolódott ki. Ő a hosszú orrú, csúf külsejű, ám érzékeny lelkű Cyrano, aki nagyszerűen bánik a karddal, de annál félénkebb a szerelemben, aki csodálatos líraiságú szerelmes verseket ír, de más nevében udvarol. Ezen az estén Cyrano de Bergerac, az 1897-ben Edmond Rostand által megírt színmű főhőse, Wagenaar zenéjében is életre kelve, belopta magát a szívünkbe.
Maurice Ravel (1875–1937) G-dúr Zongoraversenyének lüktető ritmusvilágában a spanyol dallam és a jazz, a játékosság, a ragyogó fény és a lírai dallamszövet találkozik. Ravel eredetileg a concertót divertissementnek akarta nevezni, zenéjéről pedig így nyilatkozott: „[…] Véleményem szerint egy versenymű zenéje lehet vidám, csillogó, nem kell mindenáron mélységre, vagy drámai hatásra törekednie…Koncertem bizonyos szempontból hegedűszonátámmal rokon, továbbá tartalmaz néhány jazzből kölcsönzött elemet is, de csak mértékkel!”
Ravel G-dúr Zongoraversenyét a szentpétervári Debut to Master Soloist Piano Competition (2013) nyertese, Sergiu Tuhuţiu kiváló tehetségű fiatal zongoraművész szólaltatta meg. Előadásában a selymesen puha tónus és az energikusság, az alapos felkészültségéből eredő virtuozitás, és az énekszerűen bensőséges költőiség harmóniája valósult meg. Érezte és élte a mű minden pillanatát. Hiszem, hogy a mélabús, vallomásszerű lassú tételben, Sergiu Tuhuţiu érzékeny líraisága nemcsak nekem szerzett élményperceket, a közönség lelkét is megérintette. A száguldó, pezsgő humorú, izgalmas játékosságtól ragyogó utolsó tétel, minden addigi poézisnek véget vetett. A fiatal művész nagyszerű produkcióját a közönség viharos tapssal jutalmazta, amit két ráadás követett: Gershwin I Got Rhythm című örökzöldje, valamint Tuhuţiu saját szerzeménye – De la alfa la omega prin munţii Maramureşului–, amelyben a román népi muzsika, a jazz és a modern hangzásvilág találkozott.
Antonin Dvořák (1841–1904) a cseh nemzeti iskola kiemelkedő alakja, akinek IX. e-moll „Új világ” szimfóniáját az Amerikában töltött évek ihlették, ugyanis röviddel az „új világba” érkezése után, figyelme az ott élő indián és néger folklór felé fordult. Ő maga is gyűjtött népzenét, Kilencedikjében azonban nem idézett népdalokat, csak azok „ízét-zamatát” varázsolta bele szimfóniájába. Fájdalom és boldogság, dráma és líraiság hatja át Dvořák gyöngyfényű Új világját, amelyen a fiatalság és a gyöngéd szerelem, az esküvői örömök emléke és az öregséggel járó elmúlás gondolata vonul végig. A Longfellow Ének Hiawatháról című indián tárgyú költemény ihlette lassú tételben, a bánatos angolkürtszólóval (Szabó Adorján) elsiratott indián temetés az egyik legmegrendítőbb zenés vallomás. Az utolsó tételben Dvořák visszacsempészi az előző tételek témáit, izgatottan, felpörgetve, mintegy a zsibongó-rohanó városi életet szimbolizálva, míg rátalál saját népének dalaira. A cseh folklór az otthon melegét, a szülőföld szeretetét sugározza. És habár az élet–halál gondolata végigkíséri a szimfóniát, az optimista, magasztos végkicsengés legyőzi a félelmet, a bánatot, a halált, és felmagasztalja az életet.
Szép és tartalmas este volt. A zenekar és karmestere, a hangverseny műsorának művészi megvalósításával, a nagyérdeműt színes zenevilágba kalauzolta.
(Borítókép: Az est ünnepeltjei: Sergiu Tuhuţiu zongoraművész – balról – és Jasper de Waal karmester. Fotó: Marmo)
