“Amíg vannak tehetséges fiatalok, az erdélyi magyar zene biztonságban van”

A közelmúltban zajlott A Legszebb Erdélyi Magyar Dal (LEMD) tehetségkutató döntője a magyarfenesi kultúrotthonban. A verseny minőségi szintjéről, a dalok témájáról és üzenetéről Nagy Egonnal, a zsűri egyik tagjával beszélgettünk, akinek feladata a dalszövegek elemzése volt. Nagy Egon elárult néhány kulisszatitkot is az olvasóinkak.

Nagy Egon öt éve tagja a Legszebb Erdélyi Magyar Dal zsűrijének. Az EMKISZ (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Ifjúsági Szervezete) által legelőször 2015-ben meghirdetett pályázat fő célja, hogy felhívja az erdélyi magyar zenekarok figyelmét az anyanyelven való alkotás fontosságára, és lehetőséget teremtsen a legjobb dalokat megalkotó zenekarok bemutatkozására a nagyközönségnek – a pályázaton dalok versenyeznek, nem zenekarok, a két legfontosabb kritérium pedig, hogy a dal magyar nyelvű és saját szerzésű legyen. A 29 éves dalszövegelemző, Nagy Egon egyébként a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium magyar szakos tanára, és ugyanakkor az iskolában működő Fenichel Sámuel Önképzőkör vezetője is. Az általa felkészített diákok szép eredményeket értek el különböző országos és nemzetközi versenyeken, de ami talán ennél is fontosabb: szívvel-lélekkel tanítja az irodalmat és mentorálja a tehetségeket.

– Az idén november 8-án lezajlott dalversenyt már hányadik alkalommal  szervezték meg? 

– A tizenegyedik kiadása volt a Legszebb Erdélyi Magyar Dalnak, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Ifjúsági Szervezete, az EMKISZ rendezésében.

– Melyek a verseny főbb szakaszai?

– Ez egy pályázati verseny, ami azt jelenti, hogy a versenyzők előzetesen beküldik a dalaikat, amelyeket a zsűri meghallgat és egy konzultációt követően kiválasztja azt az öt dalt, amely képviselteti magát az élő gálán. A versenyzők minden évben beküldik a dalt és mellé a dalszöveget, illetve alapvető információkat magukról, például egy fotót, továbbá, hogy mit jelent számukra a zene – ez azért is fontos, hogy egy kicsit mi is megismerjük őket. Az is érdekel továbbá, hogy miért írnak, mit próbálnak képviselni a dalszövegeik által. Ez mind segít bennünket abban, hogy ne csak egy dallal, hanem az előadóval is megismerkedjünk.

– Sokan beneveztek 2025-ben?

– Az idén módosítottak egy keveset a szabályzaton, és ezért én többnek éreztem. Régebb egy előadó három dallal is benevezhetett, így általában több dal volt kevesebb előadótól. Az idén több előadótól volt egy dal, és így kiegyenlítődött a verseny, mert relatíve elég sokan pályáztak, mintegy húszan. Ezek közül válogattuk ki a finálé öt dalát.

– Kik döntöttek a legszebb erdélyi dalokról? 

– A zsűri tagjai Nemes Tamás (2009 óta kizárólag élőzenei rendezvényeket szervez, Magyarországon és külföldön egyaránt, többek között a Double Rise zenei igazgatója is), Pap Tibor (tiszteletbeli zsűritag, a magyarországi Peron Music Alapítvány elnöke, illetve az Öröm a zene tehetségkutató műsor szervezője, aki minden évben felajánlja, hogy az erdélyi győztes részt vegyen a kárpát-medencei nagy versenyen), Portik Lívia (a gyergyószentmiklósi NO Sugar együttes énekesnője, aki újabban szóló projektben van), Papp Levente (a Kolozsvári Rádió munkatársa) és jómagam voltunk.

– Hogyan kerültél a zsűribe?

– Öt évvel ezelőtt, 2020-ban kerültem a zsűribe. Az egyik kedves ismerősöm azzal keresett meg, hogy tudja rólam, az egyetemen foglalkoztam dalszöveg-elemzéssel, és a zsűriben nagyon jól fogna egy szövegcentrikus perspektíva is. Ez jól jött a verseny úgymond Covidos-kiadásában, ami egy picit steril volt, mert előre felvett dalokból válogattunk. Amolyan „féldirekt” műsor volt. Azóta folyamatosan visszahívnak, és én szívesen eleget teszek ennek a felkérésnek, mert számomra ez kiváltságos helyzet, hogy tényleges minőségi szövegeket keresve hallgathatok tehetséges fiatalokat Erdély minden pontjáról.

– Milyennek tűnt az idei tehetségkutató verseny? Az évek során fejlődött-e a rendezvény vagy sem?

– Rengeteget fejlődött a rendezvény, idén azt éreztem, hogy kiegyenlítettebb volt a döntős daloknak a jelenléte a gálán. Megkérdezték tőlem a gála elején, hogy mit várok el, és azt válaszoltam: jelenségeket, egyéniségeket és tolmácsolásokat. Mindez pedig az idén nagyon megtörtént, mert nagyon változatos zenei kultúra képviseltette magát, a pop-rock-metál vonaltól megkezdve a dzsezzesebb beütésig. Mindenki jelen volt és mindenki tolmácsolt, képesek voltak az általuk létrehozott zeneművet úgy átadni, hogy elhiggyük, nekik ez fontos. Ez hosszú távon mintegy garantálja, hogy az erdélyi magyar zene biztonságban és jó kezekben van, amíg vannak ilyen tehetséges fiatalok.

– Milyen az erdélyi zene a magyarországihoz képest?

– Ezen gondolkodtunk többször is, magán- vagy „félhivatalos” beszélgetések alkalmával, és azt vettük észre, hogy kulturális különbségek jönnek ki, ami nem pejoratív megközelítés. Egyfelől megvannak a közös témák: a jövő, a fiatalok perspektívája, a belső vívódás, hiszen magyarok vagyunk itt is, ott is. Nincs akkora különbség a két nézőpont között. Viszont az erdélyi dalok esetében sokkal inkább azt érzem, hogy a természetmotívumok intenzívebben jelen vannak. Több dalban visszatér a természet, mint jelkép, mint szimbolika, ami összefüggésbe hozható azzal a gyönyörű tájjal, ami körülvesz bennünket. Ez az én személyes észrevételem. Persze, a magyarországi zenében is jelen van például a napmotívum, a természeti elemek, a szellő és ennek a metaforizált változata. Viszont megfigyeltem, egy erdélyi énekes szájából hallani, hogy a domb és a szellő kettőse mit tud adni annak az érzésnek… szerintem ettől válik autentikussá az erdélyi zene.

– Milyen fontosabb témák, narratívák jelennek meg a dalokban?

– A szöveg szintjén – ami összefüggésbe hozható azzal a műfajjal, amit képvisel az adott zenész – megfigyelhető a bizonytalanság. Az alkotó ember ugyanis elgondolkodik azon, hogy mi vár rá a jövőben, és képes az egyéni látásmódját úgy megmutatni, hogy közben egy közösségi „problémát” tár a hallgatóság elé. Ez teljesen rendben van, mert egy fiatal, ha gondolkodik, akkor tudja: nem csak a jelenben kell élni, nem csak a múltból kell táplálkozni, hanem előre kell vetíteni dolgokat. Annyira jó látni, hogy a féltabu témákat, vagy amit inkább kerülünk a beszélgetésekben, ők képesek hitelesen megragadni. Képesek olyan kérdéseket feltenni vagy kérdéssé formálni hangulatokat és érzéseket, amiket ők látnak, vagy ami elgondolkodtatja a hallgatót, a zsűrit. 

Persze jelen voltak a belső érzelmi világnak a kinyilatkoztatásai, azok az egyéni érzelmi belső kis helyzetek, amelyek akár reflektálhatnak az alkotás nehézségére, személyes problémára. Jelen volt a szerelem és ennek különböző változatai, hiszen ez egy örökérvényű téma. Ami megint pozitívum – és ez nemcsak az erdélyi zenében, hanem a magyarországiban is –, hogy a szerelemnek a változata kezd jó értelemben átalakulni, a szöveg szintjén sem mondják ki egyből, hogy “szeretlek” vagy “szerettelek”, hanem megjelenik az elgondolkodtatás. Ez az egyéni nézőpont, az egyéni történetnek a kinyilatkoztatása dalban, dallamban, egy dallamsor között megjelenő érzés. Például az egyik dal esetében a szellő, ahogy a két test közé áll és elfárasztja a hangulatot – szóval itt éreztük, miről van szó, és jó, hogy nincs szájba rágva, mire gondoljunk, hanem elindul a párbeszéd az alkotás, alkotó és befogadó/hallgató között. 

Nagy eredmény továbbá a társadalmi problémák jelenléte a dalszövegekben, a kritikai látásmód. Dicséretes, hogy újra visszatérnek azok a dalok, itt és a magyarországi könnyűzenében egyaránt, amelyek vállalják a feladatot, hogy közösségi pozitív élményt biztosítsanak a hallgató számára. A tapasztalat és a felhozatal is évről évre azt mutatja, a szubjektív, negatív, értékvesztett kicsengésű dalokat sokkal könnyebb feldolgozni, mert azokkal sokkal könnyebben tudunk azonosulni. Viszont a boldogságnak a változatai, variációi jóval eltérőbbek és nagyon kétélű, hogy amikor valaki feldolgoz egy boldogság-motívumot, az ne váljon közhelyessé. Ilyen értelemben emelném ki a Loose Neckties Society Élet című dalát, mert ebben érződött, hogy valóban működik ez a közösségi boldogság-variáció, ami az ők egyéni kis világukból fakadt, közben indokolatlan vigyor ült ki az arcomra, mert elindult a párbeszéd az alkotás és a befogadó között.

– Előfordult-e sok közhely a dalszövegekben?

– Amit egy 18-20 évestől hallunk, az egy tíz évvel idősebbtől már lehet, hogy közhelyesen hatna. Egy fiatal szájából viszont nem hangzik elkopottnak, mert ő még bele tudja helyezni azt az érzést, amit a gondolat valóban megkövetel. Idén is felbukkantak közhely-szerű elemek, de valójában inkább csak egyszerű gondolatoknak nevezném őket. Jeleztem is a döntőn, ha valaki képes egy bombasztikus refrént megírni, ami dallamtapadást képes előidézni a hallgató fülében, akkor ne kényelmeskedje el a refrén előtti és utáni szakaszokat. Az előadó is megérdemli, hogy az érzéseit és világlátását, amit tolmácsolni próbál, minőséggel képviselje. És persze a hallgató is megérdemli, hogy jó szöveget kapjon.

– Voltak-e olyan refrének vagy szövegrészek, amelyek különösképp elnyerték a tetszésed?

– Mindenik dalban találtam valamit. Nagyon erőteljes volt a test-metaforák jelenléte. Nagyon szépen dolgoztak a fiatalok a két ember között létrejövő kinyilatkoztatással, kapcsolattal. Például az 8LightMinutes esetében a visszatérő gondolat ez volt: „Az inged maradhat, csak a lelked ne takarjad!” Ha ezt én mondom, egy egyszerű kép, viszont a mellérendelt hangzásvilág és az énekesnő tolmácsolása egy gyönyörű képet tár a hallgató elé. A látható és láthatatlan, megfogható és megfoghatatlan kettős játéka az előbb említett szöveg esetében is jelen volt, vagy például Szakács Erika Folytatom című dalában is. Nála éreztem azt, hogy a természet nem egy biztonság, hanem egy érzés, egy hangulat, egy állapot.

A fent említett pozitivitás szempontjából a győztes dalban, a Loose Neckties Society versenydalában a refrénben megjelenített igék annyira alaphangulatokat hordoznak magukban, annyira egyszerűek (mondják, hallok, látok, érzek, játszom és félek), de mégis megteremtik a közösségi élményt. Ezek önmagukban egy masszív hangulatot, élményt tárnak elénk, viszont a dallammal találkozva ténylegesen azt érezzük, hogy élünk. Alapvető emberi érzéseket fejeznek ki, erőteljesen. 

– Miben nyilvánult meg a társadalomkritika?

– Például hány, különböző típusú társadalmi rétegbe tartozó ember él, és mind ugyanazt érezzük, mert a nap végén is emberek vagyunk, lehámozva magunkról minden külsőséget, rangot és státust. Vagyis a jövőkép bizonytalanságát ugyanúgy érezheti egy egyszerű tanuló, egy villamoson utazó munkás, egy elöljáró. Ugyanúgy félünk és hasonlóképpen szeretünk – főként ezek a képek jelentek meg a dalokban.

– Milyen korosztályt képviseltek az előadók?

– A zenekarok zöme 18-20 éves tagokból állt, ennél kicsit idősebbek voltak a Loose Neckties Society, a győztes csapat tagjai, ők már gyakorló színészek. Azok az előadok vannak jelen a versenyen, akik ki akarnak lépni abból a komfortzónából, hogy feldolgozásokból éljenek, sokkal inkább önálló úton akarnak elindulni.

Volt egy olyan megközelítés is, hogy ők most nem egy versenyre jöttek, hanem egy nagy zenei találkozásra. Érződik, hogy nem vérre menő versenyről van szó, hanem sokkal inkább a zene, az alkotás ünnepéről és arról, hogy a fiatalok igenis megmutatják, milyen szép úton elindult az erdélyi magyar zene – beszélhetünk itt a Bagossy Brothers Company-ről, a 4 Street-ről, a NO Sugar-ról, és még lehetne jó párat kiemelni –, Erdély különböző régióiban továbbra is él a zene, az alkotás, és van minőségi zene. A verseny nem leállított, hanem sokkal inkább beindított egy folyamatot, hogy az utánpótlás is esélyt kapjon. A perspektíva, a tér adott, és valóban jön az utánpótlás is. Nincs begubózás, hogy van adott számú kiemelkedő zenekarunk, hanem megpróbálják még színesebbé tenni az erdélyi magyar zene palettáját. És ez annyira jó!

– Azért is kérdeztem, hogy mi a dalok tematikája, narratívája, mert a fiatalok gondolkodására, világérzésére köztudottan nagy hatással van a zene. Az általad meghallgatott dalok milyen életérzést fejeznek ki? Érződik-e valamiféle pesszimizmus, amely napjaink több szempontból is problematikus társadalmának a kifejeződése lenne, vagy inkább a fiatalos lendület és bizakodó hangnem „viszi” a versenyt? Milyenek a mostani dalok az öt évvel ezelőttiekhez viszonyítva? Vagy annyira színes a felhozatal, hogy nem lehet általánosítani?

– Szerintem inkább ez utóbbi a jellemző. Ha pörgetünk egyet a zenetörténetben, rájövünk, hogy minden generációnak megvan a sajátos problémája. Azt tapasztalom, hogy nem a kilátástalanság beszél belőlük, hanem az egészséges bizonytalanság, ami egy kritikusabban gondolkodó fiatalt megmozgat. Van egy adott helyzet, és arra reflektál, hogy ha nem tudja megváltoztatni, akkor legalább próbálja meg jobbá tenni. Az egyéni nézőpont a közösség irányába halad – és ez helyénvaló! Tehát az örökérvényű problémák minden generációnak és korszaknak adottak, de megpróbálnak valamit kezdeni velük. Valójában ez is hozzátartozik a dalnak a funkciójához.

– Van-e lehetőségük kibontakozni az erdélyi magyar zenészeknek, előadóknak?

– Lehetőség van, de minden azon múlik, mennyire kitartóak. Mert nagyon sok rendezvény van, jelen esetben A Legszebb Erdélyi Magyar Dalról beszélünk. Ha elindulnak egy úton, a siker nem fog az ölükbe hullni. Az a jó, amikor nemcsak hírnévre vágynak, hanem az alkotást szeretnék, azt, hogy konstans zenészek legyenek – ne csupán felüljenek egy hullámra, egy helyzetre, hanem a zene révén alkossanak és közvetítsenek. Azok fognak kibontakozni, akik nem csak egy slágert akarnak feldobni. Biztosan jólesik a kitörés lehetősége, viszont sokkal inkább azt veszem észre, hogy az itt bemutatkozó zenészek az állandóságra próbáltak törekedni. Azt kívántam nekik, hogy ne veszítsék el soha azt az alázatot, amit éreznek a zene iránt.

– Mit ajánlanál azoknak, akik jövőre beneveznének a versenyre, hogy mire figyeljenek?

– Legyenek hitelesek, ne akarjanak mások zenei művei alapján alkotni. Szükséges az inspiráció, de sokkal hitelesebb, ha valaki képes a saját nézetét, perspektíváját és attitűdjét megmutatni a zenében. Mert egy hiteles zenekar, vagy egy hiteles dal sokkal többet ér, mint egy nagyon jól megkomponált steril dal. Ügyeljenek arra is, hogy az elkészült dal ne csak a stúdióban, hanem élőben is legyen ugyanolyan jó, tehát a hallgató érezze, hogy ő ezt a dalt szereti. Ami idén is jelen volt és érződött, hogy a stúdióhoz képest az élő megnyilatkozás, a közönség impulzusa és az interakció sokat dobhat a dalon. Merjenek tehát gondolkodni és merjenek alkotni, mert csodás dolgok is születhetnek!

– A győztes dal mivel érdemelte ki az elismerést?

– A Loose Neckties Society Itt élek című dala lett a legszebb erdélyi magyar dal. Ahogy az előbb is mondtam, az együttes tagjai képesek voltak megteremteni egy közösségi pozitív élményt, a zene által olyan hangulatot és érzést tolmácsolni, aminek az egyik leglátványosabb eleme az volt – ha jómagamról beszélek –, hogy a dal egy adott pontján nem tudtam levakarni a vigyort magamról... Éreztem azt, amit ők képviselnek. A legfőbb a zene öröme volt, hogy ezt az együttes hogyan éli meg, valamint az általuk képviselt látásmód. Mindez nagyon jól működött. Bitangul jól megkomponált dal, a hangulatában masszív dalszöveggel. A dalszövegre visszatérve: érződik, hogy ebben az esetben a kevesebb néha több, viszont nem beszélhetünk közhelyekről, sokkal inkább olyan általános érzésekről, amelyekről mindenki tud beszélni, de kevesen képesek ezekből közösségi élményt biztosítani.

– Ehhez kell egyfajta letisztultság, gondolom…

– Igen, és tiszta lélek, hogy nem megjátsszák ezeket. Ez már a hitelességről szól. Én, mint befogadó igenis elhiszem, hogy ők most komolyan gondolják azt, hogy erről beszélni kell.

– Mit lehetne kiemelni a többi dalból?  

– Amikor a szövegnarratívákról beszélgettünk, kiemeltem néhány dal figyelemreméltó aspektusát. Kiemelném továbbá Login Anettet – fiatal, feltörekvő tehetség –, aki megragadott egy olyan általános hangulatot, ami minden fiatal lány esetében jelen van: egy játékos, laza női perspektíva arról, hogy mit jelent a mai világban egy kapcsolatot fenntartani, egy lehetőség hogyan valósulhat meg. A dal érdekesége, hogy nem egy értékvesztett állapotot mutat be, miért nem működik egy kapcsolat, hanem egy játékos perspektívát nyújt. Az élet nem egy tragédia, hanem mindig egy lehetőség, erre utal a Majdnem beleszerettem cím is. Ez a feltételesség pedig mindvégig ott volt mind a szövegben, mind az előadásban, és lendületet adott a dalnak. 

Vagy például – és itt visszatérünk a bizonytalanságra témájára - a Rius & The Band, Sólyom Bernivel közösen megalkotott egy olyan dalt, ami a stúdióban elindított egy érzést az előválogató során, de ahogy kiálltak a színpadra be tudták bizonyítani azt, hogy a pozitív zenei világgal és az elgondolkodtató kérdésekkel képet tudnak alkotni és hangulatot teremteni. Másfelől, a Jéghideg a tél című dal kapcsán, úgy jelenik meg két ember közötti kapcsolat, hogy kinyit egy társadalmi problémát, bizonytalanságot, jövőbe mutatást. Milyen az, amikor azt hisszük, néha mások döntötték el a jövőnket helyettünk. Azt éreztem a produkció kapcsán, hogy ők egy igazi zenekar, és - a duettpartnerükkel együtt – kézen fogva sétálunk, miközben mesélnek. Ez a mesélés egy laza, szabad asszociációt indít el a hallgatóságban. A dal kellőképpen provokatívnak tűnt ahhoz, hogy elgondolkodjunk a bennünket érintő dolgokról, viszont nem erőszakolták ránk a nézőpontjukat. Meg is köszöntem nekik, hogy élőben hallhattam ezt a dalt, mert egy adott ponton megérintett az a tiszta lélek, amivel ők ezt a problémát feldobták. Az ember csak hálás lehet azért a zenei sétáért, amit abban a három percben érzett. És ez az, ami újra és újra visszatér a gondolat kapcsán, hogy jó kezekben van az erdélyi magyar zene.