Ha a miérteket keressük a kolozsvári színpadon való ritka előfordulására, az opera komplex volta lehet az egyik: a mű Verdi középső korszakának legérettebb alkotása, összegződik benne addigi tudásának legjava, ugyanakkor tovább is mutat következő fejlődési szakasza felé. Verdi utolsó olyan alkotása, amelyben a szélesen ívelő, szárnyaló melódia uralkodik, a későbbi operák – az Otello és a Falstaff – már más elvre épülő kompozíciók. Az Aida szintézis, zártabb számok oldottabb formákkal váltakoznak, magas szinten, mondhatni tökéletesen összeforr benne a régebbi olasz opera énekmódja és a francia nagyopera látványos tömegjelenetei.
A francia nagyopera hatása, hogy Verdi balett-betéteket alkalmaz, nagy tablókat és áriákat komponál. A kompozícióra jellemző a melódia töretlen vonala, ugyanakkor az is, hogy minden egyes jelenet külön-külön, önmagában is megállja a helyét, a szerző pedig a cselekményes szöveget is melódiába foglalja. A zenekarnak erős hangulatteremtő funkciója van, a kolozsvári bemutatón pedig kiválóan helyt állt Horváth József karmesteri pálcája irányításával. Az énekkarnak is jelentős a szerepe, ezt a román opera besegítő tagjainak nagy száma is mutatja, a teljesítmény pedig magáért beszél.
A főszerepekre a társulatnak kiváló, hangilag alkalmas tagjai vannak. Veress Orsolya fergetegesen alakítja Amnerist, Balla Sándor remek Amonasro, Pataki Adorján dicsőséges hadvezérként és gyöngéd szerelmes Radamesként is egyaránt meggyőző. Aida szerepében Egyed Apollóniát láthatta, hallhatta a május 25-i bemutató közönsége, aki szintén hiteles, meggyőző mind hangilag, mind a szerepformálásban.
Valós helyszín, kitalált történet
Az Aida Giuseppe Verdi négyfelvonásos operája, amelyet 1871. december 24-én mutattak be a kairói operaházban. Bár sokan a cím hallatán ma is úgy emlékeznek, az Aida a Szuezi-csatorna megnyitására íródott, ez tévhit. Egyiptom uralkodója, Iszmael alkirály az új kairói operaház megnyitójára rendelte a művet, de a nyitóelőadás végül 1869 novemberében a Rigoletto volt, Verdi ugyanis csak később fogadta el az új opera komponálására vonatkozó kérést. Az Aida európai premierje a milánói Scalában volt 1872-ben, onnan indult diadalútra a nagyobb olasz városokba, sorra következett Bologna, Torino és Parma.
A darab monumentális jelenetei mellett szívhez szólóak a szerelmi, illetve a féltékenységi jelenetek is, mindenikben nagy erők és indulatok mozognak. A szöveget Auguste Mariette francia egyiptológus, régész kisregénye alapján Antonio Ghislanzoni írta. A francia régész Memphisz és Téba környékén végzett ásatások hatására írta meg költői elbeszélését az egyiptomi hadvezér és az etióp királylány szerelméről, és bár a helyszín valós, a történet teljes egészében a romantikus képzelet szüleménye. Verdinek az eredeti kisregényt a Don Carlos egyik szövegírója, Camille du Locle prózában írt vázlatban mutatta meg, mivel tudta, hogy az olasz zeneszerzőt érdeklik a különleges tárgyú operaszövegek. A történet valóban elnyerte Verdi tetszését, és az olasz librettó elkészítésére Antonio Ghislanzonit kérte fel. Az egykori baritonista, a milánói Gazzetta Musicale szerkesztője több mint hatvan szövegkönyvet írt. Korábban is dolgoztak együtt, Verdi elégedett volt A végzet hatalma átdolgozásával, ezért Ghislanzoni a bizalmát élvezte. Az Aida librettója kapcsán azonban a zeneszerző jelentős mértékben beleszólt a szövegkönyvbe, olykor még a versmértéket is előre megszabta, egyes jeleneteket ő vizionált, a zárókép pedig teljesen Verdi elképzelése szerint lett megírva.
Egyiptomi motívumok a színpadon
Mivel az Aida cselekménye fiktív, nem meghatározott korhoz kötött, az ókori Egyiptom története pedig jó 3000 évet ölel fel, így nem könnyű a legautentikusabb díszletet, jelmezt megtalálni, alkalmazni, éppen ezért is szoktak a modern produkciók kortalan kereteket rajzolni. A mostani kolozsvári produkcióban Selmeczi György rendező a látványterv elkészítésére Gothár Péter Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendezőt kérte fel. A néző jellegzetes egyiptomi motívumokat lát a főbb jelenetekhez társítva, gyönyörű hieroglifákat, emellett ott a jellegzetes papi viselet is. A jelmezek – különösen a női főszereplőké – viszont már más kódrendszerben készültek, és míg Amneris öltözetén találunk egyiptominak nevezhető elemeket, addig Aida ruhája teljesen a személyes szerelmi szál mentén értelmezhető. Bár etióp, a bőrszín nem játszik szerepet az előadásban, talán csak a rabszolgául ejtett etiópok hajviseletében vélhetjük felfedezni az összefüggést. A színpadképben ott vannak a piramisok, amelyekbe egyes jelenetekben a kórus tagjai „beköltöznek”, a zárójelenetben pedig e hatalmas tömbök képezik a szerelmesek földalatti börtönének falait, a helyszín jelzésén túl azonban nem különösebben funkcionálisak.
Vannak, akik attól féltik a műből készülő előadásokat, nehogy az egzotikus történelmi keret kínálta lehetőségek által elhomályosodjon a történet emberi vonatkozása: hiszen a szerelmi háromszög, a két erős jellemű királylány szerelmi vetélkedése, illetve a szerelmesek különböző származásából következő eltérő hazaképe külön-külön is hangsúlyos témák. A kolozsvári előadásban a történelmi keret, a hazafiasság más-más vonatkozása, illetve a két haza szembenállása a színpadképben semmiképp nem nyomja el a szerelmi szálat, sőt inkább ez utóbbi az erőteljesebb az előadás egészében. Talán ott érhető ez leginkább tetten, ahol a győzelmi jelenetben a fenséges zene fenségesen meg is szólal, ugyanakkor nincs be- vagy felvonulása se a hős, győztes seregnek, se a hadvezérnek. Ugyanakkor Amneris féltékenységben tépelődő, bosszút forraló jelenetében a feszültség valóságosan tapintható, a zárójelenet szerelmi kettősének gyöngédsége pedig igazán megérinti a nézőt.
Fotók: Jelenetek a Kolozsvári Magyar Opera Aida című előadásából. Fotók forrása: Kolozsvári Magyar Opera
