A természetvédelem nem építészeti stílusok, nosztalgia vagy ízlés kérdése
Szép város Kolozsvár – de mi történik a Szamosnál? címmel 2022 decemberében cikksorozat jelent meg a Szabadságban, valamint fotóriport-sorozat az újság honlapján, amelyeknek a fő témáját ezek a munkálatok képezték. Lapunk 2023. január 9-i számában olvashatták Rácz Béla Gergely RMDSZ-es városi tanácsos válaszcikkét. Január végén a tanácsos a kolozsvári tévé Erdélyi Figyelő című rovatában is megszólalt a témában. A következő hónapokban folyamatosan jelentek meg cikkek a projekt munkálatairól a magyar és a román nyelvű hírportálokon. A cikkek nagy többsége a már szinte közismert tényeket, adatokat – és a lakosok által jelzett problémákat – ismételte, olykor egymástól szó szerint átvéve.
Városunk lakói mindeddig – néhány kivételes esettől eltekintve – inkább a közösségi médiában vívott szócsatákban fejezték ki természetszeretetüket, a jövőre nézve azonban feltétlenül szükség lenne a lakosok tudatosabb és szervezettebb fellépésére azért, hogy a mindenkori városvezetés a városban és a környékén még létező természethez, annak védeleméhez sokkal felelősségteljesebben álljon hozzá. Bár a természetvédelmi lépések akkor hatékonyabbak, ha csoportos összefogás, tömeges részvétel van mögöttük, mégis, egyéni szinten is jobban kellene ismernünk ezzel kapcsolatos jogainkat, kötelességeinket és az érvényben lévő törvényeket. Tisztázzunk először néhány alapfogalmat.
A zöldövezet fogalma és mértékegysége
Mit értünk közterület alatt? A legegyszerűbb definíció szerint a közterület valamely város olyan helyszíneit jelenti, amelyek a helyi hatóságok tulajdonát képezik, és amelyeket a város minden lakójának a törvény keretében, a társadalmilag elfogadott viselkedési szabályok betartásával jogában áll térítésmentesen igénybe venni.
Valamely város zöldövezeteinek túlnyomó része közterület. Jogilag tehát a város tulajdonában van, használat szempontjából pedig a közösségé. A városok belterületén található zöldövezetek szabályozására és kezelésére vonatkozó, érvényben lévő 2007/24-es törvény 2. cikkelye kimondja, hogy az állam elismeri minden természetes személy jogát az egészséges környezethez, szabad hozzáférését a közterület kategóriába tartozó zöldövezethez felfrissülés céljából (…). De mit is jelent a „zöldövezet” kifejezés?
2018-ban parlamenti képviselők egy csoportja törvénytervezetet dolgozott ki a 2007/24-es törvény módosítására. A tervezetben többek között a zöldövezet meghatározása is szerepel, amely az eredeti törvényből hiányzik. A javaslat szerint zöldövezetnek minősülne „minden olyan terület, amelyen természetesen kifejlődött és/vagy az ember által ültetett növényzet található, amely társadalmi, kulturális vagy környezetvédelmi szereppel bír, amely – azáltal, hogy esztétikai, ökológiai hozadéka van, és/vagy kikapcsolódási, felfrissülési lehetőséget biztosít az embereknek – hozzájárul az emberi környezet minőségének biztosításához, javításához.” – olvashatjuk az arenaconstruct.ro honlapon.
Ellenben zöldövezetnek nevezhető-e még például az a futballpálya-nagyságú terület a Szamos bal partján, az új híd közelében, amelyet a projekt előtt egészséges, dús fű borított, de amelyre felújítás címén vastagon betont öntöttek, a betont kőlapokkal borították be, és meghagytak rajta 4 (négy) eredetileg ott nőtt fát, valamint ültettek 3 (három) újat is?
Érthető, hogy új (tömb)ház építésekor a járdáknak, utaknak a természetes környezetből szakítanak helyet, ellenben milyen érvekkel indokolhatná a város vezetése a szabad természet pusztítását – ha csak zsebkendőnyi területen is? A fentebb említett terület a lekövezésétől kezdve mostanig semmilyen célt nem szolgált. Az emberek járnak-kelnek rajta, mert arra vezet az útjuk – ezt a terület fűvel borított korában is megtették. Időnként munkagépek gurultak át rajta, vagy kőlapokat, cserepes fákat rakodtak le itt ideiglenesen, máshová szállításukig. A város felé haladva találunk még három hasonló méretű lekövezett területet, amelyeknek semmiféle rendeltetésük nincs azonkívül, hogy a közepükön egy-egy filagória, illetve a környék egyetlen, nem működő (!) illemhelykonténere áll. Ezeket füves területre is el lehetett volna helyezni. Most is fű lehetne mind a négy helyen. Előfordulhat, hogy később minivásár vagy kisebb koncertek színhelyévé teszik ezeket a terecskéket? Akkor ez teljesen másról szól, nem a zöldövezetről.
A projektet a túlzott(nak vélt) betonozás miatt bírálók kérdéseire a városi vezetők minduntalan a zöldövezet növekedését hangsúlyozták. Azonban az újonnan ültetett fák száma nem összemérhető a lekövezett terület nagyságával, még a kimutatásokban sem. Az, hogy a part valamely szakaszán több fa van a projektnek köszönhetően, nem kárpótolhatja az embereket, akik a part valamely más részén füves rét helyett kőlapokon kénytelenek járkálni.
Lássuk hát, mi a zöldövezet mértékegysége. A négyzetkilométer, az egy hektárra eső fák száma, esetleg a falevelek összfelülete négyzetcentiméterben kifejezve? Az elmúlt hónapokban a városvezetők állandóan azt nyilatkozták, hogy a Szamos-part felújítása révén megnő a fák száma, ezáltal a zöldövezet is növekszik. Ezek szerint a zöldövezet mértékegysége a fák száma.
A Krónika 2022. szeptember 11-i cikke a polgármesteri hivatal sajtóosztályának közleményét idézi: „a Grigorescu negyedben az eddigi 77 287 négyzetméter zöldövezet helyett 89 659 lesz, azaz 1,2 hektárral bővül”.
A helyes válasz mégiscsak: hektár vagy négyzetméter. Emellett a környezetvédelmi hatóságok számontartják az egy főre eső zöldövezet nagyságát is. Az Európai Unió javaslata, hogy ez 26 négyzetméter legyen, az Egészségügyi Világszervezet viszont szinte kétszer ennyit, 50 négyzetmétert ajánl. Kolozsváron 25,40 négyzetméternyi zöldövezet jut egy lakosra a romania.europalibera.org portál 2021-es cikke szerint, ami megközelíti az uniós ajánlást, de ez semmiképp nem ok arra, hogy pusztítsunk belőle.
A zöldövezetekre vonatkozó 2007/24-es törvény szerint valamely zöldövezet területének legtöbb 10%-át lehet beépíteni sétányokkal, sportpályákkal, játszóterekkel, közélelmezési és közegészségügyi létesítményekkel. Vajon teljesült-e a Szamos-part és a román opera mögötti park esetén ez a követelmény? Érdekes módon egyetlen cikk sem vetette fel ezt a témát a munkálatok során. A negatív válasz nem lenne meglepő. Amint az sem, hogy a szabályok be nem tartása következmények nélkül marad.
„A város, mint technikai és esztétikai alkotás, életének minden korszakában építői és alkotói szellemi kultúrájának, műveltségének és anyagi tehetségének az építészet formanyelvén való megnyilvánulása.”
Benkő Samu, Kós Károly Életrajz (Szépirodalmi Könyvkiadó – Kriterion Könyvkiadó, Budapest–Bukarest, 1991)
A tervezőkről és a zsűriről
Köztudomású, hogy a Szamos-part átalakítására kiírt versenypályázatot nemzetközi zsűri döntése alapján a spanyol Practica cég nyerte meg. Lapunk 2022-es cikksorozatában számos bíráló megjegyzés szerepelt a projektjükkel kapcsolatban. Az esetleges eddigi félreértések tisztázása és a továbbiak elkerülése végett: a projektet kritizálók számára nem volt és nincs jelentősége az építész személyének, a legkevésbé a nemzetiségének. A 3. rész néhány mondatában valószínűleg nagyon sok kolozsvári lakos kifogásolnivalóját összefoglaltuk: „Mit érthet, mit tudhat a város lakóinak igényeiről az innen több száz kilométerre élő tervező, ha mégoly képzett és tapasztalt is? Nyilván ellátogatott ide néhányszor, de nem élt itt és ezután sem fog itt élni. Nem ő fog itt élni, mégis idehozza az elveit és átpofozza a környezetünket. (...)” Tegyük hozzá immár sokadszor: milyen jogon tette ezt, ki hatalmazta fel rá? Egyik képviselőnk azt vallja, „a civil vélemények nagyon fontosak”, önmagának ellentmondó szavai szerint azonban végeérhetetlen blokkgyűlés lett volna, ha a lakosok véleményét meghallgatják. Csodálkozunk a közvita formális voltán és a lakosoknak a munkálatok ideje alatti felháborodásán?
A környékbelieknek a már zajló munkálatokkal kapcsolatos legkisebb nemtetszésére a város elöljárói mindig a projektet nyertesnek nyilvánító nemzetközi zsűri tekintélyével védekeztek. De milyen szakemberek voltak ebben a testületben? A tagok: 6 (hat) építész, 1 (egy) urbanisztikai tanácsadó és 1 (egy) tájépítész. (Négy-négy külföldi, illetve hazai szakember, nevük és egyesek szakmai életrajza megtalálható a román építészkamara honlapján.) Hát biológus és/vagy ökológus zsűritag hány volt? Végtére is zöldövezet felújításáról vagy inkább átalakításáról szólt a Rethinking Someş projekt! Nos, a biológus/ökológus bírálók száma a bizottságban: 0 (nulla).
A tájépítész nem tévesztendő össze az ökológussal. Az előbbi nem természetvédelemmel foglalkozik. „A tájépítészet fő feladata a tájat alkotó természeti és mesterséges elemek bizonyos szempontú átrendezése, új kompozícióba tömörítése, valamint az emberi alkotások »tájba illesztése«, amely legjobban akkor sikerül, ha ennek a műveletnek az eredményeként az alkotás (...) esztétikai, ökológiai, gazdasági és társadalmi értelemben is hozzásimul az adott táj előzetes adottságaihoz”. (landscaptivation.blogspot.com)
Mit látunk azonban a Szamos-parton jelenleg? A projekt a táj előzetes adottságait és az ökológiai szempontokat – a folyómeder kitakarításának problémáját is beleértve – durván figyelmen kívül hagyta, esztétikailag könnyen vitatható eredményt hozott létre, társadalmilag feszültségek övezték, de minden bizonnyal gazdaságilag valamely szűk érdekcsoport tagjainak kifizetődő volt.
Vitathatatlan: kettős mércét alkalmaz bárki, aki a Rethinking Someş projekttel kapcsolatban bármikor is szakemberekre hivatkozik, amennyiben „szakember” alatt kizárólag építészt ért. Az ökológus talán nem szakember? Sajnos, rájuk senki nem hallgat Kolozsváron.
Hartel Tibor, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatója, nemzetközileg elismert ökológus (!), így vélekedett a Facebookon a 2022. november 14-i, az új híd bal oldalán levő partszakasz betonozása kapcsán: „Nem észszerű cselekedet. A talaj és a füves növényzet nagyon fontos a csapadék felfogásában, ugyanakkor az egyre durvábbá váló városi hőség enyhítésében. (...) A közterületekkel kapcsolatos bármilyen döntést munkacsoportokban kellene meghozni (...), ezek keretében a szakemberek kifejtenék a gondolataikat, kritikusan szemlélnék egymás véleményét, ezáltal az ötletek leszűrődnének és megérlelődnek. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a közvita és a munkacsoport nem ugyanaz. Napjainkban a döntéseket szűk körben hozzák, a csoport érdekei nem tükrözik a társadalom érdekeit, és a döntések következtében növekszik a szélsőséges éghajlati változásokkal szembeni sebezhetőség.”
A kettős mérce érvényesült akkor is, amikor a zsűritagokétól eltérő természetű és szintű tudással rendelkező hazai kivitelezők felülbírálhatták a nemzetközi tervet, és lényeges változtatásokat eszközölhettek benne. Akkor mit ért a tervezők munkája, a zsűri döntése? Az már nem az ő munkájuk, az már nem a díjazott pályázat. Mégis gyakorlatba ültették!
A szakértők (!) véleménye
Oly sokszor hangoztatta a polgármester, hogy mindenben a szakértőkre hagyatkozik, hogy az már-már szállóigévé vált. Kérdezzünk hát meg mi is egy szakembert, Szabó D. Zoltán biológust. Azaz már megtette Simon Gyöngyi a Szabadság 2022. június 11-i számában, Mit tehetünk a zöldebb Kolozsvárért, avagy miért nincsenek rigók a Sétatéren? című cikkében. A biológus azt mondta:
• „Szerintem a természetben töltött idő, a mozgás, a sport, a kikapcsolódáskultúra hozzá kellene tartozzon a városi ember életéhez is, a munka, a bevásárlás és a szórakozás mellett. Rengeteg kutatás van, amit főleg szociológusok, pszichológusok végeznek, ezek pedig megmutatják, hogy a természet, a madárdal (...) nyugtató, kikapcsoló hatással vannak az emberre ebben a túlhajszolt életben. Elég hétvégén kinézni a Sétatér óriási tömegeire, hogy bizonyságot nyerjen: az ember ösztönösen vágyik az üveg-, vas-, betonkörnyezetből kimenni a természetbe.”
Simon Gyöngyi cikkének bevezetője így hangzott:
• „Az urbanizációs „kombájn” egymás után darálja be a városszéli zöldövezeteket, olykor még természetvédelmi területeket is. Pedig Kolozsvár úgy is terjeszkedhetne, hogy ez a folyamat „ne csússzon el” a beton-, üveg-, vas- és műfüves burkolatain: megbecsülve a zöld foltokat, felismerve fontosságukat a levegő szűrésében, az esőzések, hőhullámok mérséklésében, a szabadidős tevékenységekben. Nemcsak magától értetődő racionális dolgokról van szó, hanem EU-s elvárásról is. A meghagyott és újonnan kialakított zöld területek mérete, minősége a kulcsa az élhető városnak. De kinek a felelőssége mindez (...)? Mi a városvezetés, az intézmények, ökológusok, biológusok, zöld urbanisták, polgárok szerepe ebben a természeti területeket folyton felfaló folyamat alakításában?”
Eközben a városatya „szakemberei” – a lakosság és a civil aktivisták minden tiltakozása ellenére – ép, felnőtt fákat vágtak ki a Szamos partján több helyen, megritkították a Vasutas és az Armătura park faállományát. Laikusként sem túl nehéz belátni: nem mindegy, hogy milyen fák voltak ezeken a területeken, és milyenekkel pótolják őket. Szabó D. Zoltán biológus szavait idézzük ismét az említett cikkből:
• „Minket (a Milvus Csoport természetvédő egyesületet, amelynek Szabó D. Zoltán aktív tagja – szerk. megj.) például felhívott egyik kivitelező cég megkérdezni, hogy a felújítás alatt álló Szamos-parton, a Donát negyedben beültetésre váró növények mennyire jók a madaraknak. Botanikus kolléganőmmel jót nem mondhattunk azokra, csak rosszat: a lista fele invazív és idegenhonos, amelyeken a madarak nem tudnak táplálkozni és megtelepedni. De a kivitelezés utolsó fázisában már nagyon késő szakértőt megkérdezni. És sajnos ebben a szakaszban már nem változtattak, mert megvásárolt és beültetésre érkezett állományról volt szó. Őket már nem lehet hibáztatni, a felújítási folyamatban legutolsó láncszemként kerestek meg. Kaptak egy listát, szerződést, amit végre kell hajtaniuk.”
Hartel Tibor ökológus 2023. február 18-án azt nyilatkozta a transtelex.ro portál újságírójának, hogy a projekt vezetői konzultálni szerettek volna vele és néhány kollégájával, de ezt a projekt olyan késői szakaszában tették meg, hogy nem vállalhatták volna a közreműködést a szakma lejáratása nélkül. Így hát nem avatkoztak bele.
Véletlen egybeesés, hogy a projektvezetők mindkét esetben késlekedtek a szakemberek megkeresésével? Aligha. Sokkal inkább arra következtethetünk, hogy a Szamos-part felújításában az a tényező, amelynek elsődleges fontossággal kellett volna bírnia – a természet épségének, egyensúlyának megőrzése – a projekt vezetőinek teljesen mellékes kérdés, formaság volt, a „kirakatnak” szóló, kipipálandó kényelmetlen feladat halogatott, kényszeredett, felületes elvégzése.
Párbeszéd vagy dupla monológ?
A különböző cikkeket olvasva feltűnt, hogy az egyszerű városi ember és hivatalos képviselői valójában elbeszélnek egymás mellett a város ügyeit illetően, felfogásuk között szakadék tátong. Nem vagyok tagja egyetlen természetvédő egyesületnek sem, de teljes mértékben egyetértek a Milvus Csoport honlapján található gondolatokkal:
„Jövőképünk: olyan világot szeretnénk, amelyben az emberek a természettel egyensúlyban élnek, azt alapvető értékként kezelik, és ez mindannyiunk cselekedeteiben tükröződik.”
Eközben a hivatalos vélemény így szól: „A város megtöbbszörözte a méretét, sokat változott az elmúlt évtizedekben, ezért (is) új funkciójú terekre van szükség, amelyek a korábban megrongált városszövetet kijavítják. Az igények, koncepciók és funkciók, sőt mi több, (építészeti) stílusok is változnak, így ezek a közterek más feladatokat kell ellássanak, tipikusan több ember változó igényét kiszolgálva.”
Elméletileg a két felfogás nem zárja ki egymást, azonban a Szamos-part felújítási munkálatai során azt tapasztalhattuk, hogy a tervezők és/vagy a zsűri és/vagy a kivitelezők sokkal kevésbé (pontosabban egyáltalán nem) figyeltek a természetvédelemre, számukra nem jelentett értéket a meglévő természet. Annál buzgóbban fáradoztak viszont az új igények (?) kielégítésén. Melyek lennének ezek?
• Az igényekről. A városiakat már ismerjük: Untold, vásárok, fesztiválok. A koncepció: minél több ember, annál nagyobb bevételek. (Kinek?) A funkciók: enni, inni, mulatni. Röviden magyarul: cirkusz és kenyér. A közterek: hatalmas, lekövezett térségek, hogy elférjen rajtuk a nagyszínpad, a korcsolyapálya és a vásáros bódék. Azonban a befektetők és vállalkozók érdekét összemosni a lakosság valamilyen arányban valós, de bizonyos mértékig vélt igényeivel, az előbbit az utóbbival takargatni – enyhén szólva is: alantas.
Hát a zöldövezettől mit várunk el manapság? Például, hogy vezessen át rajta futópálya. Képviselőnk véleménye szerint „Ezeket (a futóösvényeket – szerk. megj.) megközelíthetővé, biztonságossá (világítás, szilárd minerális felület, ami nem sáros, nem csúszik, ami tisztítható) kell tenni, és nem utolsósorban esztétikussá, vonzóvá.”
Az utóbbi években egyre népszerűbb a fiatalok körében a futás, ami nagyon örvendetes és elismerésre méltó. Erre alkalmas terep akad a városban több is – például a Sétatéren a két párhuzamos, illetve a tó körüli aszfaltos sétány. Gyakran látni a Sétatéren futókat. Hogy ne érjen ismét a hozzá nem értés vádja: jómagam nem gyakorlom ezt a sportot, de képes vagyok belátni, hogy a (fél)-maratonra edző sportolónak hosszú kilométereket kell lefutnia egy-egy edzés alkalmával, és a szükséges távolság nehezen hozható össze a Sétatéren körbe-körbe szaladgálással. De ott van még az egyetemi (Babeş- vagy Haţieganu-) sportpark melletti aszfaltos sétány, a parkban lévő korszerű atlétikapálya vagy akár a park natúr (!) sétányai, ösvényei – ezeken évtizedek óta végzik futóedzésüket a hivatásos vagy amatőr sportolók. Az nem lett volna gond, hogy a Rethinking Someş projektben ragaszkodtak a futójárda kialakításához. Ezt, illetve a bicikliutat és az új járdát a zöldövezet lehető legkisebb mértékű rongálásával – minimál invazív módon – is létrehozhatták volna a kivitelezők, kevesebb sétánnyal a parton, de főképp kövezett terek és lépcsős teraszok építése nélkül.
Másrészről: nem sáros, tisztítható, kivilágított futósávok? Ilyen igényt támaszthatunk profi sportpályával szemben, de nem várhatjuk el a folyóparttól, amennyiben az ökológiai szempontokat részesítjük előnyben. Hát a Szamos tisztasága? Erre senkinek nincs igénye, ez nem szükséglet? Holott a strandolással (is) szorosan összefügg!
A természet pusztítása semmilyen történelmi korszakban, egyetlen életkorban sem lehet(ne) az ember természetes (?) igénye. Nem volna szabad annak lennie. Nagyon nagy veszélyeket rejt magában, ha természetesnek tekintjük a természet szennyezését, környezetünkből való visszaszorítását. Mire neveljük ezzel gyermekeinket, unokáinkat? Öntsetek minél több betont a fű helyére, azt könnyű tisztítani, akkor nem kell sáros-csúszós ösvényen szaladgálnotok? Aki a betonlépcsőkön és betontereken sétál óvodás korától, honnan fogja tudni, milyen a fű, milyen abban járni, arra leülni? Harminc év múlva lesz-e még olyan kisgyerek, aki észreveszi, hogy kinyílt a fűben a pitypang és katicabogár mászkál a levelén, lesz-e olyan ember városunkban, aki a természetes környezet értékét érzi, érti? Egyáltalán lesz-e a városunkban természet?
Az elmúlt évtizedek alatt rengeteg ember végzett mindenféle szabadidős tevékenységet a Szamos-parton. Ezekhez nem kellett „minerális” burkolatú pálya, sőt a természetes környezetnek volt varázsa. Nehezen hihető, hogy a mai kor emberének az igénye a beton és a kő – illetve, hogy ez az emberek igénye és nem csupán a kivitelezők anyagi érdeke. Az emberek felnőtt korukban is nevelhetők jó példával. Nemzetközi téren éppen ellentétes irányú törekvéseket – tendenciát, trendet – figyelhetünk meg: a városi terek visszazöldítését, józan vagy elrugaszkodott ötletekkel, de mindenképp odafigyelve ennek fontosságára. (Ja, Kolozsváron is van két fedett buszmegálló, amelynek a tetejére növénykéket ültettek.) Ha a természet közelségére és megvédésére nincs igényük és hajlandóságuk a mai gyerekeknek, fiataloknak, annak elsősorban ők látják majd kárát a saját személyes életükben, de sajnos – tágítva a kört – az a társadalom is, amelyet felnőttként ők építenek.
Ami a „városszövetet” illeti – előbb illene definiálni, ha szakkifejezést használunk. Nos, városszövet alatt egyszerűen szólva a városképet érthetjük, az utcák, terek, épületek, parkok és az illető városban található álló- vagy folyóvizek együttes kinézetét, azoknak a város életében betöltött szerepével szoros összefüggésben. Kolozsvár „szövetét” már Ceauşescu elkezdte rongálni: Hóstát, Donát út, az új negyedek – de ez utóbbin a szocialista tábor majdnem minden kisebb-nagyobb kelet-közép-európai városa átesett. A szerencsésebbeknek volt olyan középkori, 19. századi „magja”, amely „megúszta” valamelyest. Azonban a kétes törvényességű ingatlanok, a leépített, bezárt gyárak épületei helyére felhúzott banképületek vagy bevásárlóközpontok, amelyekkel pótolhatatlan ipartörténeti emlékeket tesznek tönkre (lásd a soron következőt, a Carbochimet), a régi kis családi házak helyére épülő modern, szögletes villák, a túlzásba vitt térkövezés, a zöldövezetek rongálása, a szennyezett folyóvíz – folyamatosan tovább rontják a város „szőttesét”. És akkor a metróról még nem is beszéltünk. A huszonöt emeletes tornyok tennék szebbé a város arculatát, vagy a sétálóutcák? A laikusok (tehát nem a szakemberek) véleménye szerint ezeket a rongálásokat nem lehet új funkciójú terekkel (például folyóparti betonsétányokkal) kijavítani. Ha mégis megkísérlik, akkor az egész hatalmas város csak toldott-foldott régi kabátra fog emlékeztetni, amelynek vadonatúj, csillogó foltok lesznek a könyökén. Vagy már vannak. Az arculatvesztés nehezen megállítható, nem visszafordítható folyamat. Esetleg lassítható, de már az is sokkal nagyobb tudatosságot, elkötelezettséget, törvénytiszteletet, a város lakóival való jobb kapcsolatot feltételezne a városvezetők részéről, mint ami napjainkban Kolozsváron tapasztalható.
• Hát a stílus? Egyik képviselő többek között azzal érvelt a Szamos-parti átalakítások szükségessége mellett, hogy „giccsparádé keletkezett volna, ha megmaradnak a régebbi létesítmények”. Egyrészt: a város utcáin, terein tökéletes az összhang, ott nem fenyeget a giccsáradat. Másrészt: a lakosok kevésbé kifogásolták az új létesítményeket (csak annyiban, hogy a régiek még sokkal jobb állapotban voltak annál, minthogy felszámolják őket), annál inkább a táj arculatának harsány és visszafordíthatatlan megváltoztatását. Például az, hogy az új játszótéri elemek giccsesek-e, vagy sem, veszít a jelentőségéből azzal szemben, hogy mennyire felelnek meg a céljuknak.
A projekt első játszóterének részei – mászkálók, hintaállvány – elég kicsik, alacsonyak voltak, de simára csiszolt, narancsszínűre pácolt (festett?) fából készültek. Betonba öntötték, odacsavarozták a lábakat. Bizonyos idő után azonban mindent leszereltek és elvittek. Vajon mi lehetett a gond velük, és hol kötöttek ki? Újabb hetek múltán más játszóeszközöket hoztak: szintén kis méretűeket, a tartólábak vaskos, göcsörtös, natúr színű gerendákból vannak. Nem mondhatni giccsesnek, de szépnek sem. Stílusa az viszont van neki. Ideiglenes vagy végleg ott marad, nem tudni.
A giccs megjelenésének veszélyénél szintén fontosabb lett volna az ellentmondásokra figyelni. Egyik ilyen visszásság például, hogy a „biojátszótér” (a faállványokra szerelt hinták, mászkálók alatt faforgáccsal van leterítve a talaj) közvetlen szomszédjában lekövezték a nagyjából ugyanakkora füves partszakaszt, máig ki nem derült célból. Ugyanakkor a civil aktivista szerint a tervekben szerepelt a tömegközlekedési vállalat Donát negyedi végállomásánál lévő parkolójának – a Szamos-parti, olajfoltos aszfalttal borított területnek – zöldövezetté alakítása. Az autóbuszok parkoló- és (elektromos) töltőhelyének elköltöztetése nyilván senkinek nem okozott volna gondot. Ez a mozzanat valamiért végül elmaradt.
Továbbá: talán azt kellene építészeti stílusként értékelnünk, amit a város felújított utcáin vagy a Szamos-parton az átalakítás során megjelent köztéri bútorok képviselnek? Bár, akár az is stílus, ha nincsen stílus. A stílustalanság. Minden vonal, felület egyenes, rideg, sivár – s mint ilyen: embertelen. Nem lenne feltétlenül szükséges Kós Károly népies vagy Makovecz Imre organikus stílusában terveztetni a padokat (noha bármelyik helyszínre odaillőbbek lennének, mint a betontömbök), az viszont evidens, hogy az egyenes vonalakat a legkönnyebb rajzolni-számítani. Pedig a számítógépes tervezőprogramok ennél jóval többre képesek. De ahhoz tervezők is kellenének és főleg olyan „koncepció”, amely a természettel való összhangot, ezáltal az emberek általános jó közérzetét tekinti „funkciónak”, ezek megvalósítását helyezi előtérbe a mesterségesen indukált és életben tartott fogyasztási igényekkel és bizonyos szűkebb csoportok anyagi érdekeivel szemben.
A cikk 2., befejező része itt olvasható.
