A természetvédelem nem építészeti stílusok, nosztalgia vagy ízlés kérdése
A számok nyelvén
Jól jellemzi városvezetőink hozzáállását a környezetvédelemhez a közlésmódjuk is, amellyel a látható, mérhető tényeket is saját érdekeik szerint „tálalják”. A lakosság ismételt panaszára – amely szerint a munkálatok által növekedett a Szamos-parton a lebetonozott, kövezett terület, ugyanakkor csökkent a zöldövezet – egyik alkalommal azt a választ adták, hogy „ez számokban kimutathatóan nem feltétlenül igaz”. Hogyan kell ezt érteni? Vegyük elő a kettős mércét, azzal mindjárt egyszerűbb.
A „sok a beton”, illetve „csökkent a zöldövezet” egymással ellentétes állapotok, folyamatok. Ha a „sok a beton” állítás nem feltétlenül igaz (tehát nem mindig igaz), akkor feltétellel hamis, vagyis attól függ, hol nézzük: vannak helyek, ahol nem sok a beton. Máshol azonban több van a kelleténél. A „csökkent a zöldövezet” állítással hasonló a helyzet – attól függ, hol nézzük: van, ahol nem csökkent, máshol azonban jelentősen. A számok vagy igazat vagy hamisat állítanak. Feltételes igazságokat csak akkor lehet számokkal alátámasztani, ha a feltételeket is hozzáfűzzük az állításhoz! Valószínűleg a válaszadó közgazdász tudta ezt, ám a politikus úgy tett, mintha nem tudná. Más kérdés, hogy a tervezők és/vagy inkább a kivitelezők a megrendelő önkormányzatnak kedvezően ott vizsgálják a beton-zöldövezet arányt, ahol nem nőtt a beton mennyisége és nem csökkent a zöldövezet, és ezt általánosítják az egész partra. A lakosság azonban pontosan meg tudná jelölni azokat a helyszíneket, ahol a zöldterületből elvettek a beton és a kőlapok javára. Ismét más kérdés, hogy a lakosságnak a gyakorlatban egyáltalán nem mindegy, hogy a tervekben hogyan „sakkoztak” a beton-zöldövezet aránnyal, hol változtatták meg ezzel a partszakaszok természetes állapotát. Arra pedig jóformán egyetlenegy példa van, hogy a leaszfaltozott utcát visszafüvesítették: a Horia Demian sportcsarnok környékén. Ez a kis új zöld sáv aligha ellensúlyozhatja az elpusztítottakat.
„A beton mennyisége, illetve kiterjedése nem csak a sportpályák területéből származik: a két, néhai füves réten – a nagy játszótértől a Szilágyi Sándor/Petuniei utcáig, illetve a „kék” híd és a Garibaldi híd között – három párhuzamos, egyenként jó másfél méter széles sétányt is öntöttek a part teljes hosszában betonból (...). A sétányokon kívül négy kisebb teret is létrehoztak – kőlapokból. Ezekkel a járdákkal és terekkel egyrészt szűkítették, másrészt felszabdalták az összefüggő zöldterületet a parton.” (3. rész, Szabadság, 2022. december 9.)
Ráadásul a legkisebb zöld foltokat is részben vagy teljesen felszámolták a kivitelezők: a Napoca szálló környéki füves-fás, tavasszal tulipános, jácintos területből alig maradt valami zölden, a többi része le van kövezve. Az Erzsébet híd Fellegvár felőli végénél az elkeskenyedő füves sávot járólapokkal helyettesítették, a félig-meddig a mederben nőtt fákat kivágták (a meder továbbra is szemetes). A Fellegvárral szemközti kis parkba betonteraszokat öntöttek, a Szabók bástyája körüli füves, bokros részt megszüntették, amint a Farkas utca gruppjait és főleg a Szent György-szobrot körülvevő pici pázsitot is.
Miért nem lehetett ezeket megőrizni, növényzetüket felfrissíteni, virágosítani, gondozni? Akkor hova „ültették” volna el a rengeteg térkövet? Ezzel ellentétben a régi sportcsarnoknál az új zöldövezet, illetve a Türr István / 1918. december 1. utcai új bicikliutat a járdától elválasztó fásított sáv, valamint a Szamos-partnak a futballpályától a város felé eső része tobzódott a virágokban a múlt nyáron. Csakhogy olyan virágok jelentek meg ezeken a helyeken, amilyenek soha vadon nem nőttek ott. Leginkább kertben, városi díszgruppokban fordultak elő mostanig. Amint a sok új fa sem mind őshonos. Biodiverzitás kipipálva, a szakértelem természetesen megvolt.
Nemcsak a biodiverzitás szempontjából lett volna fontos érintetlenül hagyni a Szamos-partot, hanem azon lakosok érdekében is, akik számára valamilyen okból (időhiány, szűkösebb anyagiak, közlekedés) a Szamos-part volt a legközelebbi, legkönnyebben megközelíthető valóságos kirándulóhely.
Nem elfogadható érv, hogy aki természetes zöldövezetben akar eltölteni néhány órát, az menjen a Hójába vagy a Bükkbe. Ezen helyszínek jelenlegi állapotáról és jövőjéről külön cikket lehetne írni. Amit ma a Szamos mentén a befejezettnek tűnő projekt után látunk – folyópart helyett mobilitási sáv – az mesterséges, a kelleténél városiasabb környezet, amely a kiképzése folytán (sétányok, lépcsők, teraszok) látszólag jobb szabadidős körülményeket biztosít, valójában azonban kimondatlanul (és nem szándékosan?) megszabja az emberek mozgásterét, korlátozza őket a szabad ég alatti szabad természetben való viselkedési szabadságukban – kényelemből és önkéntelenül mindenki a sétányon sétál, ha már van. (Gyengébbek kedvéért még gyalogost jelző táblát is tettek az egyik – természetesen – gyalogossétány elejére.) Egyenviselkedésű egyentömeget hoz létre. A város utcáira, sőt az ország és Európa nagyvárosaira is ez jellemző: egyenkövezés, egyenparkok. Nem a kommunizmusban volt ez divat? És jelenleg a globalizációban. De miért kellene az egész világnak egyenkinézetűnek lennie? Magára valamit adó ember, város, ország megpróbálja megőrizni az egyéniségét, nem tökéletesen belesimulni a nagy tömegbe. A város szintjén sem volna nehezebb feladat, mint egyénileg. A hely szelleme az, amire építenie kellene a mindenkori városvezetésnek – ha éppen nem ennek a megsemmisítése volna a célja.
Azt is mondhatnánk: a Szamos-part mindenki kertje volt, leginkább azoké, akik ezen a környéken laktak, de nyilván a más városrészekből idelátogatóké is. Vajon a városatyák közül hányan engednék meg, hogy a kertjükkel elkövessék mindazt, amit ez a projekt művelt a Szamos-parttal? Amelyből nincs a városnak még egy. Ahogyan Farkas utcája is csak egyetlen. Ennek sorsa és új külsejének megítélése az új Szamos-partéhoz hasonló.
Visszatérő motívumok a sajtóban
Alig kezdődtek el a Szamos-parton a munkálatok, a természetet féltő kolozsvári lakosok furcsa megvilágításba kerültek. A projekt beindulásától napjainkig megjelent számos újságcikkben, hivatalos nyilatkozatban (a közösségi médiáról nem is beszélve) megfigyelhettünk néhány ismétlődő gondolatot és kifejezést, mint például a nosztalgiázás, a konzervativizmus, a bírálók építészeti szakértelmének hiányára, a munkálatok befejezetlenségére való hivatkozás. Az újságírók és a városvezetés – meglehet, egymástól átvéve, egymás kiállásán felbátorodva – lekicsinylő értelemben, megmosolyogni valóként használták ezeket a Szamos-parti, valamint a városban történő átalakításokkal nem tökéletesen egyetértő lakosok véleményének jellemzésére is. Ha csak a cinizmusról lett volna szó. Ennél azonban súlyosabb volt a helyzet: a lakosság józan eszének, meglátásainak el nem ismerésével megkérdőjelezték a saját környezete alakításába való beleszólási jogát, esélyt sem adva az általa óhajtott változtatásoknak, rákényszerítve a hivatalos, egyedül igaznak és helyesnek tartott elképzeléseik gyakorlati következményeit.
• Nosztalgia és konzervativizmus. A felújításpártiak egyik, talán legszánalmasabb érve a munkálatok szükséges és helyes volta mellett az volt, hogy a régóta a Szamos-parton lakó, a természet- és tájrombolás ellen felszólaló polgárok nosztalgiázva fogalmazták meg kritikáikat a még be nem fejezett átalakításokkal kapcsolatban.
A projekt védelmezői ezzel egyrészt a kontextusból szelektálva és pejoratívan, individuális nosztalgiázássá redukálták több Donát negyedi, Szamos-parti generáció kollektív memóriájának azon szegmensét, amely a folyó menti zöldövezetre vonatkozik – vagyis: szövegkörnyezetéből kiemelve lekicsinylő hangnemben bírálták, és egyszemélyes, sajnálkozó emlékezgetéssé egyszerűsítették az egész kisközösségnek a folyóparttal kapcsolatos együttes emlékhalmazát. A Donát negyedi lakosok elég nagy része – a most óvodás vagy kisiskolás gyerekektől a mai 70-80 évesekig – tanuskodhat a Szamos-part régebbi, természetes állapotáról, mivel már/még vannak róla emlékei. Ez viszont több mint személyes emlék, ez nemzedékek kollektív emlékezete, amint azt a cikksorozat 1. részében említettük: „Ezekhez hasonló élményeket Donát negyedi generációk sora őriz emlékezetében.”
Sajnos, ezt nem értették meg azok, akik szerint a lakosok gyerekkorukat és annak helyszíneit sírták vissza, ahol szocializáltak. Először is: a ma középkorú vagy idősebb emberek nem „szocializáltak”, hanem ismerkedtek, barátkoztak egymással (vagy sem). Sokak számára felesleges, másoknak pedig hiábavaló magyarázni, mégis meg kell tennünk: a lakosok bíráló megjegyzéseiben nem a gyerekkoruk siratásán volt a hangsúly, hanem a Szamos-part féltésén, a folyó Donát negyedi szakaszának 2021 októbere előtti és az átalakítás utánra várható állapota közötti különbségen. Ezen a ponton hivatkoztak mindig a projekt támogatói a befejezetlenségre. Ám az alig elkezdett munkálatok, sajnos, jól előrevetítették a folyópart jövőbeli lehangoló kinézetét. A munkálatok előrehaladtával a környékbeli lakosok benyomása nemhogy javult volna, hanem egyre negatívabbá vált a már-már irracionális mozzanatok láttán.
Másrészt a nosztalgiára való hivatkozásukkal a projektet helyeslők megkérdőjelezték a Szamos-part eredeti, természetes állapotát értékesnek tartó emberek egészséges(ebb) környezetükhöz való ragaszkodásának – egyébként a törvény által garantált! – jogát, ugyanakkor az új korok új emberének igényeit igyekeztek igazolni. Nézetük szerint az előbbi elvárások elavultak és csak az utóbbiak korszerűek – ezáltal csak ezeknek van létjogosultsága.
Ha a természet szeretete és az emberek egyszerű, egészséges igénye a szabad természet, a füves-fás rét, folyópart, vagy a nem „agyoncivilizált” parkok iránt (lásd a legfrissebbet, a Vasutas parkot) nosztalgiát jelent, akkor sajnos, koruktól függetlenül mostantól sokan – Donát negyediek vagy a város más részén lakók – már csak nosztalgiázhatnak, mert a jelenlegi városvezetés jelszava: „ne járjunk a sárban”, aminek gyakorlati kivitelezése beton és kő, és még több beton és kő. Koncepció, amit realizál. A természethez hozzátartozik, hogy eső után (bár esne annyi csapadék!) vizes a fű, pocsolyák keletkeznek, azokban és mellettük sár, ha belelépünk vizes, sáros lesz a cipőnk. Ez mind természetes dolog! A kisgyereknek ezt is meg kell(ene) tanulnia. Kicsi a valószínűsége annak, hogy egész életében kipárnázott, öntisztuló felületeken közlekedik majd. Vagy talán ennyire steril életre, világra vágynának már a mai huszon-, harmincévesek is? Nosztalgiázni csak az tud, akinek szép emlékei vannak. Milyen emlékei lesznek a csupa beton és kő Szamos-parton szocializálódó gyerekeknek?
A folytonos csúfolódásokat olvasva fel kell tennünk a kérdést: mi lehetett a gondjuk egyeseknek a nosztalgia érzésével? Miért kigúnyolni való az, aki a múlt értékeiből kíván átmenteni valamennyit korunkba? Ha nosztalgiáznak az emberek, meglehet, nem annyira a gyerekkoruk vagy ifjúságuk, nem csak a valamikori környezetük után, mint inkább a lassúbb, nyugodtabb, emberibb, a tárgyak, az emberi kapcsolatok, a természet iránt több tiszteletet tanúsító kor után vágynak a mai, mindennek egyszerhasználatossága ellenében. Meglehet, ezt sem értették a korral haladók, akik annyit hangoztatták a nosztalgiázást a Szamos-parttal és a Farkas utcával kapcsolatban, hogy valósággal lejáratták a szót, érzelmi töltetét szinte áttolták a pejoratív tartományba. Ami persze nem oszt, nem szoroz a környezetvédelemben, annál inkább a közhangulatban.
Amikor éppen nem a nosztalgiát, akkor a konzervativizmust vetették az emberek szemére, azt, hogy nehezen engedik el a megszokott régit, félnek a változásoktól, nem szeretik azt, és eleve előítélettel viseltetnek iránta. Mielőtt bárkit elítélnénk, amiért nem rajong a változásokért, anélkül, hogy miértjének mélyebb, lélektani elemzésébe bocsátkoznánk, figyeljünk oda legalább arra, hogy változás és változás mértéke között óriási különbségek lehetnek. Hogy a néhai fémcsúszdákat évekkel ezelőtt színes műanyagból készültekre cserélték, ez utóbbiakat pedig a mostani projekt keretében fából való játszóeszközökre – ez a normalitás határán belülre esik, de a füves rét helyett beton és kőlapok?
Harmadsorban újra kettős mérce alkalmazását figyelhettük meg: amikor egy közismert civil aktivista ugyanazokat a gondokat sorolta fel egyik hazai magyar hírportál cikkében 2023 elején, amelyeket korábban lapunk cikksorozatában részletesen kifejtettünk (illetve sokan mások az aktivistához hasonlóan látták a helyzetet), az illető aktivista véleményét értékelték a városvezetők, a lakosok megjegyzései gúny és lekicsinylés tárgyát képezték számukra.
• A befejezetlenség. Az újságírók és a városvezetők harmadik visszatérő motívuma az volt, hogy a projekt bírálói befejezetlen munka felett ítélkeznek. Ebből is az derül ki, elöljáróink a lakosok panaszának éppen a lényegét nem értették meg – esetleg nem is akarták: a környezet- és tájrombolás már az első lépésektől kezdve látszott, és a laikusnak is egyértelmű volt. A cikksorozat írása idején, egy évvel a projekt beindulása után a munkálatok éppen eléggé előrehaladtak ahhoz, hogy – a látványtervekkel is egybevetve – jól körvonalazódjon, mi várható a Szamos-parton. Ha valaki csak akkor hajlandó észrevenni, hogy rossz irányba haladt, amikor nem oda ért, ahova akart, az magára vessen – mondhatnánk, ha a saját városukat tennék tönkre hozzáállásukkal. A város azonban mindannyiunké (kellene hogy legyen)!
Másrészt való igaz, bizonyos munkálatok nem voltak befejezve a bírálat idején, egyes részfeladatokat azonban már elvégeztek a kivitelezők: a kivágott fák helye 2022 tavaszától, nyarától üresen tátongott, a rengeteg beton, amelyből a hosszú lépcsőket öntötték, a kővel borított terek már 2022 ősze folyamán látszottak. Hogy a gépek által letaposott folyóparton még nem történt volt meg a visszafüvesítés? Édeskeveset változtatott az összképen, hogy később viszonylag kis méretű, szabályos mértani alakzatú füves területek jelentek meg a betonsétányok között megmaradt partrészen.
A betonra még „minerális felületek, járólapok” – magyarul ásványi felületek, közérthetően: gránitlapok, kőlapok – kerülnek, biztosítottak a városvezetők afelől, mennyivel szebb lesz majd akkor a környék. Tisztázzuk: az a tény, hogy járólapokkal borították be az előzőleg lebetonozott füves területet, abszolút semmit nem változtatott a hely minőségén. Az a terület a természet számára elveszett, mint zöldövezet megszűnt. A zöldövezetet nem csak fák alkotják. A fák alatti természetes közeg leginkább fű, esetleg kavics vagy homok, de semmi esetre sem betonrétegre rögzített gránitlapokból álló összefüggő, nagy kiterjedésű terület. A város vezetői, mintha csak óvodás gyerekekhez beszéltek volna, azzal biztatták a lakosokat, hogy amikor kizöldülnek a fák, nem látszik majd annyira a beton és a kő. Hosszú évekbe fog telni a Szamos-partnak kihevernie a „műtétet”, amíg a szerencsésebb, ki nem száradt fák koronája annyira megnő, lombosodik, hogy normális formája lesz. És végül:
nem az a fű és nem az a fa hiányzik az embereknek, ami még nem zöldült ki – mert éppen ősz vagy tél van –, hanem az, amelyik soha többé nem zöldülhet ki – mert beton alá temették vagy kivágták.
• A szakértelem hiánya. Az újságírók és a polgármester negyedik kedvenc érve a projektet ért támadásokra az volt, hogy a kritizáló lakosok nem szakértők. Ez tagadhatatlan, hiszen nem lehet a fél város építész, azonban oly módon hangoztatták a bírálók szakértelmének hiányát, hogy a lakosság józan érveit, meglátásait teljesen lenullázták, értéktelennek, figyelemre méltatlannak ítélték. Közvita? Ugyan már. A Deloitte nemzetközi vállalat adó-, jogi, pénzügyi, kockázatkezelési és vezetési tanácsadással foglalkozó cég Deloitte Insights (betekintés – szerk. megj.) című magazinjában 2021 szeptemberében jelent meg a Céltudatosan a város jövőjéről. 12 fejlődési irányvonal, amely az emberek életkörülményeit alakítja című cikk. Ebben három portugál szakember nemzetközi szinten foglalkozik az okosvárosok fenntartható fejlődésének témakörével (www2.deloitte.com) – amely minőség elérésére Kolozsvár is törekszik, ha nem tévedünk.
A cikk szerint egyik irányelv az, hogy a városlakók tömegesen vegyenek részt a városi életkörülmények alakításában. A szerzők úgy vélik, a városok fejlődési irányára egyre inkább az jellemző, hogy a lakosok együttműködnek az ökoszisztéma egyensúlyának megőrzése érdekében, és ezáltal a városok emberközpontúvá, a lakóik által és a lakóiknak tervezettekké válnak. A cikk nem tesz említést arról, hogy az egyes lakosok építészeti, urbanisztikai, ökológiai szakképzettségének hiánya kizáró tényező lenne véleményük kinyilvánítására a városukat érintő kérdésekben.
Bármely városban a lakónegyedi zöldövezetekbe leginkább a környéken lakók járnak, nyilvánvaló okokból: kevés az emberek ideje, körülményes a közlekedés a városban, a kismamák, nagyszülők örvendenek, hogy van a közelben játszótér, füves-fás rét, folyópart, ahová könnyen és hamar odaérhetnek gyalog is a gyerekekkel, unokákkal, játszás után pedig haza. Annak a fiatalnak vagy középkorúnak, aki tud külön áldozni az idejéből sportolásra, több lehetősége van eljutni valamilyen közlekedési eszközzel (nem ritkán a saját gépkocsijával) a város bármely pontján lévő modern sportpályára. E tekintetben is „fordítva ültek a lóra” Kolozsváron: az utóbbi társadalmi réteg részben valós, részben felnagyított igényei szerint alakították át a Szamos-partot az előbbiek rovására. Félreértés ne essék: a Szamos és a partja ugyanott van, fű, fa és játszótér is van rajta (mindegyik olyan, amilyen), de a hely hangulatát teljesen megváltoztatta a projekt. Ez pedig kedvezőtlenül befolyásol(hat)ja az idelátogatók közérzetét. Akkor hol marad az emberközpontúság? Egyes emberek emberebbek, mint mások? Legalább kereshettek volna közös megoldást a lakosok. Bizonyosan találtak volna.
Néhány szó a jelenlegi állapotokról
1. A régi, hagyományos padok helyett csak a hosszú, fával burkolt hát nélküli betontömbök jelentik az ülőhelyeket, de azokból sincs valami sok, több tíz méterenként egyet-egyet lehet találni. A sétányok mentén egyetlen hagyományos pad sem fordul elő. A Sun stranddal szemközti partszakaszon (Paul Ioan utca) még újfajta ülőhely sincs! Vajon a későbbiek során helyeznek még el padokat vagy keep walking, running? Sétáljunk, szaladjunk, ne üldögéljünk? Továbbá: a Paul Ioan utcában a gyalogos-biciklis betonút Szamos felőli oldalán kettő kivételével minden felnőtt, hatalmas koronájú fűzfát kivágtak. Az út másik oldalára 40-50 új fát ültettek ugyan, de ezek koronája szinte függőleges ágakból áll, amelyek még hosszú ideig nem tudnak árnyékot tartani, nyáron így az egész útszakasz teljesen a tűző napon lesz, s mint ilyen, sétálásra nem a legalkalmasabb. Az volna a legjobb, ha a betonút Szamos felőli oldalára új fűzfákat ültetnének, legalább annyit, ahányat kivágtak.
2. A nagy átalakítás előtt a Szamos-parton létezett egy-egy műanyag vécéfülke, illetve modern illemhelykonténer. Jelenleg a gáttól a Garibaldi hídig, körülbelül a táv felénél egyetlen – nem működő! – illemhelykonténer van. Ajtaján nyomtatott felirat: „În curs de racordare” (azaz folyamatban van a bekötése a csatornahálózatba). A nyomtatott szöveg mellett kézírással az áll, hogy „de cel puţin 6 luni” (legalább hat hónapja)... Külön kérvényezniük kellene a lakosoknak a polgármesteri hivataltól, hogy létesítsenek működő illemhelyeket akkor, amikor a part menti nagyobb horderejű munkálatok hónapok óta befejeződtek, és ugyancsak azóta az emberek visszavették birtokukba a partot?
3. A betonteraszoknál az egyes szintek közötti különbség jó fél méter. Átlagos magasságú, egészséges felnőtt nehezen tud le- vagy fellépni közöttük. Igaz, helyenként kialakítottak rajtuk fele olyan magas, de nagyon rövid kis lépcsőket. Ezeknek viszont nem ártott volna bár egyik oldalára korlátot szerelni. Vajon még ezután következik ez a művelet? Jelenlegi állapotukban akár balesetveszélyesek is lehetnek ezek a lépcsők.
4. A Fellegvár alatti szakaszon, a Drăgălina úton a mederben ottmaradtak levágott vastag ágak, fatörzsek, és a kőfal melletti keskeny, iszapos, nádasban a (szokásos?) szemét. A vízügyi vállalat felelőssége és dolga lenne kitakarítani a medret? Ha igen, és mégsem teszi, a város nem szólíthatja fel erre? Hogy néz ki ez a helyszín? Fent a vadonatúj térkövezett járda, ha pedig lenézünk a mederbe... Inkább ne nézzünk le, és jó előre figyelmeztessük az idelátogató vendégeket is, hogy a mederbe pillantás rossz hatással lehet a lelki egyensúlyukra (is).
Kiderül-e valaha?
Bizonyára sok Szamos-parti, Donát negyedi, kolozsvári lakost érdekelne a magukat illetékesnek tartók válasza az alábbi kérdésekre. Meg is érdemelnék a kolozsváriak, hogy még ha utólag is, de tisztán láthassanak azokban az ügyekben, amelyekbe – bár érintik mindennapi életüket – nem lehetett beleszólásuk.
1. Hány kolozsvári lakos, mikor és hol igényelte a Szamos-part felújítását, átalakítását – kivágását és nagy területek lebetonozását, lekövezését a folyóparton?
2. Összesen hány lakos vett részt a nyertes terv nyilvános közvitáján, milyen javaslatok hangzottak el, mit fogadott el ezekből a tervező?
3. Hozzák nyilvánosságra, pontosan mik változtak meg az eredeti tervekhez képest. A spanyol tervező tudtával és beleegyezésével történt-e mindegyik módosítás?
4. Miért nem volt biológus és/vagy ökológus szakember a nemzetközi zsűriben? Miért késlekedtek a projekt vezetői biológus, illetve ökológus véleményét kikérni a projekttel kapcsolatban?
5. Mennyivel csökkent a zöldövezet a kővel borított négy tér és a folyóval párhuzamos betonsétányok miatt? Mennyit nőtt a zöldövezet valamely helyszínen – ha volt ilyen –, illetve növekedett-e az egészét tekintve. Vegyük figyelembe, hogy a teljes zöldövezet-növekedésről csak akkor beszélhetünk, ha az újonnan keletkezett nagyobb, mint amekkora megszűnt.
6. Kik a felelősek több tíz Szamos-parti fűzfának – a lakosok szerint – indokolatlan kivágásáért? Amennyiben a város és/vagy a projekt vezetői indokoltnak tartották a fakivágásokat, hozzák nyilvánosságra a kivágási engedélyeket, a fák állapotának felmérését igazoló dokumentumokat, bizonyítsák, hogy az összes kivágott fa esetén teljesült a fakivágás valamely szabálya: öreg/beteg volt, koronájának 60%-a el volt száradva, veszélyt jelentett az emberek testi épségére vagy közérdek érvényesülését akadályozta. A helyszínek a következők voltak: a Sun stranddal egy irányban levő bal partszakasz (a Paul Ioan utca), a „kék” híd és a Garibaldi híd közötti bal part, és a Muzicescu utca, valamint a Vasutas park és az Armătura park. Nem elfogadható az a válasz, hogy újakat ültettek a helyükbe. Ismertek a tények: sok közöttük a nem őshonos fajta, ráadásul az életképességükkel is gondok voltak. Az sem elfogadható válasz, hogy a tervek úgy kívánták, mert valószínűleg lehetett volna úgy is tervezni és/vagy kivitelezni, hogy minimális legyen a természetbe való beavatkozás. Különösen érvényes ez a Paul Ioan, illetve a Muzicescu utcai fákra.
7. Miért egyszerre kezdték el minden szakaszon a Szamos-part átalakítását, megnehezítve, ellehetetlenítve ezzel az emberek közlekedését, illetve szabadidős tevékenységét? Ugyanez a kérdés a belváros több utcájával kapcsolatban. Miért lassultak vagy álltak le időnként a part menti munkák, illetve ezen utcák felújítási munkálatai?
8. Kinek a feladata lett volna, lenne ebben a projektben odafigyelni az emberek valós szükségleteire? Lehet, hogy még hiányoznak bizonyos köztéri bútorok: padok, korlátok és főleg illemhely.
9. Mikor lesz befejezve a Rethinking Someş projekt? Milyen helyszínen és milyen munkálatok vannak még hátra? A spanyol tervező megtekintette már, esetleg megnézi ezután, hogyan valósították meg a terveit?
Záróakkordok
„(...) ott, ahol olyan terek vannak, amelyeknek funkcionálni kell, és ahol sok ember jár, ott nem lehet a sárban dagonyázni. Az nem európai, nem fejlett város, ahol a sárban dagonyázunk” – mondta a képviselő. Valóban? Csak ennyi lenne a gond? A Szamos-part mindig is füves volt, nem sáros. Ha az eltúlzott átalakítások miatt a hatalmas, nehéz munkagépek nem túrták volna fel az egészet, nem keletkezett (!) volna akkora sár, és most is füves lenne. Nem a város sáros, de még a Szamos-part sem, hanem az, hogy nem volt ökológus a zsűriben, változott a terv a kivitelezés során, nem vették figyelembe a lakosok tiltakozását, az „ingatlancápák” zavartalanul és gyakran törvénytelenül alakíthatják a városszövetet (!), és így tovább. Akad még példa bőven.
Nagy kár, hogy a projekt sok negatív mozzanata és megvalósítása a terv jó megoldásaira is árnyékot vet. Nagy kár, hogy visszafordíthatatlan változtatásokat vittek véghez, amelyeket a lakosok idővel megszokhatnak ugyan, de elfogadásukra senki nem kötelezheti őket. Nagy kár, hogy a szépen hangzó eszmék (adjuk vissza a Szamos-partot a lakosoknak, használjuk ki jobban a folyó nyújtotta lehetőségeket, stb.) felismerhetetlenül eltorzulva kerültek át a gyakorlatba. Nagyon szomorú, hogy nem tudunk összefogni és jobban vigyázni értékeinkre.
Az a szép város már több mint 700 éves. Csak sajnos, amint tudjuk, a sár miatt nem európai. Lesz-e vajon valaha?
A cikk 1. része itt olvasható.
