Ezek 20–25 éves egyetemisták, nem tudom, hogy nevezhetem-e őket már értelmiséginek? De a mobilizáció jól sikerült, a részvételi arány elég okés, és a szavazatok nem függenek attól, hogy ki mit ígér, attól pláne nem, hogy ki mit tart be. Ilyen egy sikeres kampány. Köszönöm, uraim, megcsináltuk. Ha valaki netán megkérdezné, hogy ha szavaztunk, miért szavaztunk, arra az esetre vannak előre gyártott, műanyaggal légmentesen csomagolt válaszaink igen késői lejárattal: hogy a magyarság vagy az állampolgári kötelesség. Párbeszéd hál’ istennek, nincs. Nem kell cifra körmondatokban érveket fogalmazgatni, két érvényes gondolat közül kiválasztani a hozzánk közelebb állót, vagy mérlegelni, hogy ki mit fog megvalósítani, mennyire tudja majd érvényesíteni az akaratát. Többórányi fejfájástól óvtak meg minket, mert ha nincs jó döntés, de el kell menni szavazni, akkor egyszerű a dolgunk. Mindenki jól jár, a politikusokat megválasztják, és még idegesítő kérdésekre se kell válaszolniuk, az állampolgárok szavaznak, és idegesítő kérdéseken se kell gondolkodjanak. Mindenki tudja, mi a dolga, azt végzi, ahogy azt illik. Egy kicsit csend lesz, aztán lehet ugyanúgy szidni a politikát, mint azelőtt, mert ugye nálunk nem csak a focihoz ért mindenki. Naiv elképzeléseim vannak a politikáról. Például nem szeretnék a legkisebb rosszra szavazni. És nem szeretném, hogy a magas részvételi arány legitimálja a legkisebb rosszra való szavazást. És nem szeretnék nemzeti alapon szavazni arra, ami maradt. Azt szeretném, hogy a kisebbségi jogokat ne politikai fegyverként használják, csak legyenek. Azt szeretném, hogy ne kulcsszavakat és konzervgondolatokat dobáljunk mások felé, és azt, hogy a környezetvédelem kapcsán ne csak a medvékről beszéljünk. A közhelyáradatot lezártam, az idealista inkább visszafekszik még egy kicsit.
