Voltak olyan vélemények, hogy erre az EU ki van éhezve, és nem volt teljesen megalapozatlan, hiszen a konszenzus szinte összejött. Ausztria és Hollandia azonban másként látta, és ezzel ismét elodázták azt, aminek immár tíz éve meg kellett volna történnie. Kijózanítónak kellene lennie ennek a döntésnek azok számára, akik az egyesült és még több Európát pusztán szlogenek szintjén sulykolják. A valóság azt mutatja, hogy Európát nem lehet egyesíteni jelszavakkal, propagandisztikus ideológiákkal, mert Európa országai igen sokszínűek. A tagállamok egy adott határon túl mindig a saját érdekeiket fogják védeni. Valahol érthető, hogy az osztrákoknak elegük lett a migránsokból, hiszen a lakosság jelentős része már bevándorló. A migráció, akár tetszik, akár nem, továbbra is éles politikai kérdés Nyugat-Európában, ahol legszívesebben erről nem beszélnének, de a választásokat bizony el lehet bukni, ami azt mutatja, hogy a nyugat-európai társadalmak számára cseppet sem érdektelen kérdés.
Ezúttal is kiütközött, hogy Ausztria és Hollandia meglehetősen eltérő kihívásokkal szembesül, mint Románia vagy Bulgária, ahol a migráció nem okoz gondot, mert a háború elől érkező bevándorlók, vagy a csupán jobb életre vágyó gazdasági migránsoknak eszük ágában sincs Kelet-Közép-Európában maradni. De nem csak a migráció miatt buktunk el. Korrupciót már nem kiálthattak a nyugatiak éppen akkor, amikor hazánkkal szemben megszüntették az együttműködési és ellenőrzési mechanizmust. Ezért a migráció kiváló ürügy volt. De ettől eltekintve az osztrák és a holland döntés fő üzenete az, hogy összességében Nyugat továbbra sem tekint Romániára olyan országként, amely valóban képes megfelelni a nyugati elvárásoknak. Nagyon sok nyugatinak van jó véleménye hazánkról, de a kritikus tömeg még mindig ingadozó, hiszen olyan kudarcokat halmoztunk fel az elmúlt tizenöt évben, amelyeket nem könnyű feledtetni. Európában gyakran találkozhatnak románokkal a nyugatiak, akikben joggal fogalmazódik meg: ha Románia belépett az EU-ba, akkor miért menekült el önként 4 millió ember a hazájából olyan körülmények között, hogy demokrácia van és szabadság van, a hazai életszínvonal pedig lassan, de folyamatosan felfelé ível.
Nem vagyunk szalonképesek, és ez azzal is magyarázható, hogy mélyen alulteljesített a kontraszelektált politikai elit. Románia nem szavatolhat biztonságérzetet olyan körülmények között, hogy folyamatos belpolitikai válság van, állandóan váltogatják egymást a jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb miniszterek és kormányfők (tisztelet a kivételnek). Ha pedig szétnézünk az országban, mindenütt a rendetlenség és az elhanyagoltság látszik. Vannak persze kivételek, de ezek az összképet nem tudják megváltoztatni. Következésképpen a nyugati politikai játszmák mellett ez a kudarc a saját sikertelenségünk és gyenge teljesítményünk is.
Teljesen mindegy, hogy a schengeni csatlakozást milyen ürüggyel utasították el, ez olyan lakmuszpapír, amely egyrészt jelzi, még nagyon messze állunk attól, hogy nyugat-európai államokkal egy kategóriába tartozzunk, másrészt rávilágít Európa szétszabdaltságára (optimista kifejezéssel sokszínűségére), amit igen nehéz uniformizálni és konszenzust teremteni. Nem a többségi szavazás hozza el a megváltást, mert ha a tagállamok áttérnek a vétó intézményéről a többségi szavazásra, akkor az országok még jobban fogják szabotálni egymást, ami csak felerősíti az unió szétforgácsolódását. Létezik Európa? Létezik, csak nem olyan, mint amilyet szlogenek szintjén próbálnak elhitetni velünk. Mint ahogy Románia sem olyan, mint amilyennek a politikai elitje megpróbálja lefesteni.
A román diplomácia általában jól teljesít, de ezúttal kissé elkényelmesedett. Túlságosan arra alapozott, hogy az ukrajnai háború miatt megnő a kelet-európaiak iránti szolidaritás. A szolidaritás létezik és tart is egy bizonyos pontig. Azon túl viszont már tényeket és teljesítményt kell felmutatni. A nyugati vétó a másik oldalon arra is rávilágít, hogy Nyugat-Európa bizonytalan, nem tudja mi a helyes út, és keresi önmagát, az identitását.
