Útjára indult a Prospero páholy
Nagy érdeklődés övezte a Prospero Páholy nyitórendezvényét, úgy tűnik Sata Árpád – a beszélgetés során is felemlegetett – sármja a mai napig vonzza a kolozsvári közönséget. A rendezvényt Kós Katalin nyitotta meg, kiemelve, a Prospero Páholy illeszkedik az Emlékház Zeneszó nevű sorozatához, amelyben ismert zenészek mutatkoznak be. Demény Péter szerint ez a beszélgetés a Prospero könyvek sorozat „szóban kívánkozó folytatása”.
– Volt olyan időszak, amikor be se akartam tenni a lábam a városba – fogalmazott a beszélgetés legelején Sata Árpád, majd felidézte színészi karrierjét, kezdve a lövétei színjátszó csoporttal, érintve a marosvásárhelyi színi főiskolát, majd beszélt a kolozsvári és az egri színházban töltött évekről.
Demény Péter szerint ez a beszélgetés a Prospero könyvek sorozat „szóban kívánkozó folytatása”. Fotó: Györkös Mányi Albert Emlékház/Facebook
Mint kiderült, Sata Árpád a lövétei iskolai színjátszó csoportban „kezdte pályafutását”, ahol a közönség is szerette őt és ő is kedvelte azt, amit csinál. Így került a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe, 1973 nyarán, a főiskola után pedig a szatmárnémeti Északi Színház tagja lett. Harag György és Horváth Béla – minisztériumi – közbenjárásával, 1975-ben került Kolozsvárra. „Kolozsvár akkor már zárt város volt, nem lehetett magyar embereket a városba hozni”, magyarázta a minisztériumi közbenjárás okát a színművész.
Nagyon erős társulat volt Kolozsváron
Összesen 18 évadod töltött a sétatéri színházban, ebből 16 évadon át rengeteget játszott, 6–7 bemutatóban szerepelt évente, kiszállásokra járt, de az operában is vállalt szerepeket.
– Akkor itt pezsgő élet volt, és egy nagyon erős társulat, erősebb, mint a budapesti Nemzeti Színházban. Szerettem a kollégáimat, öröm volt velük együtt játszani, tanulni tőlük a szakmát – idézte fel a kolozsvári éveket, majd elmesélte, milyen volt Harag Györggyel vagy éppen Kovács Györggyel dolgozni, akire, mint az istenre, úgy néztek fel „mert tudta a mesterséget és lehetett tőle tanulni”.
– Harag György befolyásolta az egész színháznak a létét, olyan előadásokat produkált, olyan módszerrel dolgozott, amit nem lehetett megkerülni, még akkor sem, ha nem is voltál benne a produkcióban – mesélte, majd az Éjjeli menedékhely, az Öreg ház és a Szürke délután című előadásokkal példázta a közös munkát. – Olyan közvetlenül tudott instrukciókat adni, hogy nem vehetted sértésnek, hanem inkább önmagadtól kérdezted meg, hogy én miért is nem gondoltam erre. Harag azt se szégyellte, ha nincs ötlete, olyankor egyszerűen hazaengedett. Nagyon közvetlen, karizmatikus ember volt – mondta Sata Árpád.
Megjegyezte, Harag György, amikor már halálos beteg volt, egy marosvásárhelyi kiszállásuk alkalmával megkereste, és bocsánatot kért tőle. – Azt mondta nekem: „én elnézést kérek magától, nem tudtam, hogy maga ennyire jó színész, félre voltam vezetve”. A mai napig nem tudom, ki „vezethette félre” – jegyezte meg a színművész.
A színészi mesterséget csak játszva, a színpadon lehet elsajátítani igazán. Lopkodni kell minél többet, innen-onnan, a javából
– Akitől a legtöbbet tanultam, az talán mégis Köllő Béla volt, nemcsak szakmát tanultam tőle, hanem annál többet is, hiszen járva Erdélyt, mindenről mindent tudott. Sok mindent elmesélt nekem, míg a többiek kártyáztak, mi néztük és bejártuk a tájat. Szakmailag pedig a kisujjában volt minden, főleg a vígjáték, nagy lélek volt, bohócvér. Sokat tanultam még Csíky Andrástól, az észjárását szerettem, hiszen ő úgy közelítette meg a lelkieket, hogy először kitalálta, ez miért van így, és csak utána építette be a szerepbe. Vagy Bíró Leventétől, tőle tanultam meg egyébként nyakkendőt kötni, katonakarddal szalutálni, frakkot viselni a színpadon. Ezeket mind meg kellett tanulni: el kellett lesni vagy meg kellett kérni, hogy tanítsák meg – sorolta kolozsvári élményeit.
– A színin sok mindent meg lehet tanulni, tanultunk is, de a mesterséget csak játszva, a színpadon lehet elsajátítani igazán. Lopkodni kell minél többet, innen-onnan, a javából, és ezeket az elemeket magadévá tenni úgy, hogy természetessé váljon. A szerepek megalkotásakor nem a szövegből kell kiindulni elsősorban, hanem magamból, a magam érzéseiből. Színészként nem kell szégyenlősködni, hanem ki kell tárni a lelkedet, a színészet élveboncolás – mondta a szakmájáról a meghívott.
Kényszerhelyzetbe kerültem, tudtam, innen lépni kell
A kolozsvári színházat 1993 decemberében hagyta el. Elmondta, akkor már nem játszott, visszaminősítették első kategóriás színészből harmadik kategóriássá. Igaz, betegség miatt egy teljes évadot ki kellett hagyjon a 90-es évek elején. Amikor ebből a hosszú betegségből felépült, a Liliomfiban tért vissza, a szerepet élete legnagyobb bukásaként ítélte meg.
– A színház 200 éves évfordulóján Márton László A nagyratörő című darabját játszottuk. Emlékszem, a harmadik vagy negyedik előadás előtt kikukucskáltam a függöny mögül és megszámoltam a nézőket, összesen 8 embert ült a szinte ezer férőhelyes nézőtéren. Valamiért a közönség elpártolt akkor a színháztól – mesélte Sata Árpád.
Úgy tűnik Sata Árpád sármja a mai napig vonzza a kolozsvári közönséget. Fotó: Kós Katalin
Ám a szakmai csalódások mellett ugyanebben az időszakban számos „zavaró körülményt” kellett átélnie, mint mondta, magánéletében „zaklatták” őt és a családját is.
– Kényszerhelyzetbe kerültem, tudtam, innen lépni kell. Úgy gondoltam, ha már lépek, akkor nagyot lépek, így kerültem Egerbe – mesélte.
– Amikor elmentem, sokan árulónak neveztek, én viszont úgy éreztem, hogy egyik magyar színházból átmentem egy másik magyar színházba. Régebb is váltottak színházat a színészek, akkor mégsem volt ekkora gond – idézte fel. – Igaz, fiatalon én is haragudtam az idősebb színészekre, ha elmentek – vallotta be.
Soha nem voltam magammal megelégedve
Demény Péter az egri Gárdonyi Géza Színházban töltött éveiről is kérdezte Sata Árpádot. A színművész szerint jó időszakban váltott, abban a korban volt a legfogékonyabb, szomjazott a munkára, amit az egri színház ki is használt – jegyezte meg viccesen. Úgy vélte, hogy az egri színházban hamar befogadták, szakmailag pedig túlszárnyalta a kolozsvári teljesítményét. A beszélgetés során megjegyezte, sohasem érezte „biztonságban” magát szakmailag, 50 éves pályafutása alatt sohasem volt teljesen megelégedve teljesítményével, soha nem tartotta magát elég jónak, mindig volt egyfajta hiányérzete önmagával szemben. „Nem is szeretném azzal lenyugtatni magam, hogy, na, ász vagyok”, fűzte hozzá.
Sata Árpád: nincsenek szerepálmaim
Elmesélte, az utóbbi időben nemcsak az egri színház előadásaiban játszik, lányával közösen SATART Produkció néven magántársulatot alapítottak. A felolvasó-színházi produkciókat általában ő rendezi, de régi álma, hogy eljátszhassa, vagy felolvassa Szilágyi Domokos Öregek könyvét, amelyre a SATART megfelelő lenne.
A beszélgetés végén elmondta, szerepálmai nincsenek, soha nem is voltak. „Mindig azt játszottam el, amit rám sóztak, olyan voltam, mint egy jó beosztott. Soha egyetlen szerepet sem utasítottam vissza, pedig megtehettem volna és mindig a lehető legtöbbet próbáltam kihozni minden szerepemből”, mondta Sata Árpád.
(Borítókép: Sata Árpád (balról) volt a sorozat első meghívottja. Fotók: Ebner Béla)
