Nemrég indított új beszélgetéssorozatit a Györkös Mányi Albert Emlékház, a Prospero Páholy olyan színművészeket lát vendégül, akiket szeretett a kolozsvári közönség, de már rég nem látott a színpadon. A beszélgetést Demény Péter moderálja, aki a színészek és operaénekesek pályaképét megrajzoló Prospero könyvek sorozatnak is a szerkesztője. A múlt csütörtökön szervezett esemény vendége Szilágyi Enikő színművész-énekesnő volt, aki 1987 és 1989 között játszott szülővárosa, Kolozsvár színházában, majd innen távozott Nyugatra.
Szilágyi Enikő egyenesen Párizsból érkezett Kolozsvárra, és a nagyszámú közönséget látva örömmel nyugtázta: „még emlékeznek rám”. A beszélgetés felvezetéseként Demény Péter arról kérdezte a meghívottat, hogy hogyan került a színészi pályára. Szilágyi Enikő édesapja Borbély Ferencz operaénekes volt, ezért Enikő is annak készült, mindannak ellenére, hogy férje és apósa nem a színpadi világot szánta számára, hanem az orvosi pálya felé „hajlamosította”.
– Engem mindig is a hit vezérelt, az Istentől származó hit. Ő ad nekem erőt. Hiszek abban, hogy van út, de egy választott út, amit nem elhamarkodottan, hanem alapos mérlegelés után választok. Vívódó lélek vagyok, de kételyek nélkül, vakon nem jó élni – mondta a színművész.
A döntései kapcsán megjegyezte, az, hogy férjével elhagyta az országot 1989 júniusában nagyon fontos lépés volt számára, nehéz döntés, de amit azóta sem bánt meg. „Nehéz volt az a súly, a gyökerek, amit innen magammal cipeltem. Ám nyilván, ha az ember meghoz egy döntést, akkor nem jajgat, hanem mindent megtesz azért, hogy életét, pályáját széppé és hasznossá tegye”, fűzte hozzá.
„A színpadon vagyok igazán biztonságban”
Férjével Brüsszelbe költöztek, ott takarított, pincérkedett, közben tanult flamandul és franciául. Miután a nyelvet jól beszélte, a törvényszéken dolgozott fordítóként, ahol volt is munkája, hiszen rengeteg román bűnöző volt akkoriban Belgiumban, mesélte. Soha nem szégyellte ezeket a munkákat, jegyezte meg.
– Én pontosan tudtam, hogy ez egy átmeneti állapot, hogy én visszakerülök a színpadra, hisz az az életem – közölte. – A színpad ad nekem mindent, ott vagyok igazán biztonságban, az a hely, ahol mindent el merek mondani, az a hely, ahol az ember ki meri tárni lelkének azon kapuit, amelyeket a magánéletében nem mer – tette hozzá.
Szilágyi Enikő: „Nehéz volt az a súly, a gyökerek, amit innen magammal cipeltem"
A színművész szerint nemcsak a biztonságot adta neki a színház, számos sérelmének volt „gyógyírbalzsamja” a művészet, a színház és film egyaránt.
– De azért a színház volt a csúcs az életemben, mert a színház egy és megismételhetetlen. Egy élő műfaj, a pillanatnak a szüleménye, ott, abban a pillanatban éled meg azt a tragédiát, vígjátékot a közönséggel együtt – mesélte.
A beszélgetés során kiderült, Szilágyi Enikő a színművészeti főiskolát 1978-ban fejezte be, ez után pedig rögtön munkába állt. A 80-as évek elején már román filmrendezőkkel dolgozik Bukarestben, egyszerre játszik a marosvásárhelyi színház román és magyar társulatánál, de Kolozsváron is, miközben saját rádióműsort is szerkeszt.
– Mindössze 9 év alatt 17 filmben szerepeltem. Az ember bírja ezt a ritmust, ha szereti, amit csinál – árulta el. Hozzátette: erre már nem lenne képes, ma már egy előadás után szüksége van egy nap szünetre, hogy feltöltődjön.
„Homokot árultam a sivatagban”
A színésznő 1992-ben „tér vissza” hazai tájakra, de nem Erdélybe jön, csak Magyarországra. Több város színházában játszott, Debrecenben, Nyíregyházán és Budapesten is, miközben sanzonokat tanult. Ezekből állította össze Fekete sas című önálló estjét, amelyet először Debrecenben mutatott be. Az előadás hatalmas siker volt, egyre többen hívták fellépni, „kézről kézre”, színházról színházra járt a produkció, míg a Thália színház le nem szerződtette heti egy koncertre. Egy ilyen fellépése után a franciaországi Lourmarin-i kastély kulturális szervezője kereste fel és könnyes szemmel kérte meg arra, hogy menjen el a kastélyba énekelni, mesélte Szilágyi Enikő.
– Úgy éreztem magam, mint aki homokot árul a sivatagban, én énekeljek francia sanzonokat Franciaországban – jegyezte meg nevetve. A koncertje azonban óriási sikert aratott, a közönségből valaki az előadás végén be is kiabálta: „Asszonyom, maradjon nálunk”. A fellépés után Marseille-be hívták, onnan pedig egy párizsi színházba került, már 14 előadásra szóló szerződéssel. Párizsba végleg 2005-ben költözött, 52 évesen.
– Olyan impulzus volt nekem az ottlét, olyan szinten lobogtam, olyan szinten töltődtem fel, szinte nap mint nap, hogy végül országot váltottam és 52 évesen elmentem Párizsba dolgozni – sorolta a második távozás okait.
Azóta Franciaországban él, ahol nemcsak sanzonokat énekel, hanem saját előadásokat állít össze, de verseket is ír franciául. Persze azért néha visszatér Kolozsvárra is, amely visszatérések meglepetésekkel is szolgálhatnak számára. Ilyen volt a 2002-es is, amikor Visky András Júliáját adta elő. „Ez az előadás lett az én Bibliám. Ez tanított meg arra, hogyan lehet egyedül lenni a színpadon. Teljesen megváltoztatta az életem”.
A beszélgetés során a közönségnek arra is lehetősége volt, hogy „láthassa” munka közben Szilágyi Enikőt. Részleteket vetítettek le a színművész sanzosestjeiből és néhány rövid jelenetet az 1983-as Névtelen csillag (Steaua fără nume) című tévészínházból, amelyben Szilágyi Enikő Florin Zamfirescuval, Octavian Cotescuval, Ovidiu Iuliu Moldovannal, és Petre Gheorghiuval játszott .
(Borítókép: Szilágyi Enikővel Demény Péter beszélgetett. Fotók: Györkös-emlékház)
