Felmérések szerint a Fekete tenger, illetve a békés, védettebb környezetben meghúzódó falusi, havasi kulcsos házak, panziók voltak a legkeresettebbek, ezek többnyire teltházzal működtek a nyáron – egy kis ideig mindenképpen. Persze hol van ez az egy évvel korábbi forgalomhoz képest, a külföldi turisták hiányát semmi sem tudta pótolni – bizonyítják a számadatok.
A Mediafax összesítése értelmében az ország gazdasága 800 millió eurót veszített az idegenforgalom mélyrepülése miatt, rendszerint ennyit szoktak költeni a külföldi turisták Romániában a vakációk idején egyetlen évben. A turizmus ágazatát tekintve a nettó veszteség 70 százalék a korábbi esztendőhöz viszonyítva. A szerencsésebb vállalkozások takaréklángon, rég halasztott felújítási munkálatokba feledkezve vészelték át ezt az időszakot, amelynek sajnos egyáltalán nincs még vége. Mások viszont lehúzták a redőnyt. A szolgáltató iparban tízezrek maradtak munkahely nélkül, utazási irodák, vendéglátó egységek sora jelentett csődöt, sok esetben esély sem mutatkozik arra, hogy újranyissanak, mihelyt visszaáll az élet a régi kerékvágásba.
A belföldi idegenforgalom ilyenszerű felpörgését tekintve ez az időszak “Románia újrafelfedezéseként” vonul be a hazai turizmus hányatott történetébe, ebben konszenzus van az elemzők közt. Elég csak Erdélyben körbenézni: látnivalóban, élményben gazdag vakációt tudhat maga mögött az, aki a meglévő korlátozások szorításában ugyan, de kisebb-nagyobb túrákra indult többedmagával. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy aligha volt Erdélynek olyan zuga, ahova kíváncsi turistaszem ne pillantott volna be. Nem csak az erődtemplomokra, középkori várakra, idehaza is egyre népszerűbb kastélyturizmusra gondolok – a közönség előtt nemrég megnyitott miklósvári Kálnoky vagy a nyárádszeredai Rhédey kastély ottjártunkkor tömve volt, nagyrészt a déli megyékből érkezőkkel - hanem az ismert turistaútvonalakon kívül eső látnivalókra is.
És itt kezdődtek aztán a gondok… Az “ismerjük meg szép hazánkat” kalandozás során döbbenhetett igazán rá az utazó, milyen gyatra állapotban senyvednek, pusztulnak drága kincsek ebben az országban, legyen az sokévszázados műemlék vagy természeti rezervátum. Hogy a Szkerisórai jégbarlangban a falépcső vásott, életveszélyes az odalátogatók számára, azt én is csak hallomásból tudom. A Hunyad megyei Guraszáda 13. században épült ortodox templomának szomorú helyzete viszont saját élmény. Aznap ki tudja hányadikként mi is felhívtuk a 35 km-re fekvő Déván szolgáló papot, akinek hatáskörébe tartozik az ottani közösség is, hogy nyitassa ki, kérjük szépen, a műemléket. Az illető készségesen segített robogón száguldó valakivel küldve a kulcsot. A szokásos udvariaskodásból hosszú társalgás lett, azzal az ígérettel búcsúztunk, hogy mi, kolozsvári magyar látogatók is jelezzük a vallásügyi államtitkárságnál, hogy állítsák már vissza a gondnoki állást a faluban. Égbekiáltó ugyanis, hogy egy ilyen értékes műemlékre ne jusson bár egy főállású alkalmazott. Ugyanez volt a helyzet Zeykfalván, azzal a különbséggel, hogy oda egyáltalán nem tudtunk végül bejutni. És nem csak megszállott műemlékrajongókról beszélek, hanem egyszerű, kíváncsi turisták tucatjáról az ország minden részéből, akik ott tébláboltak tehetetlenül, és akik talán soha nem fognak visszatérni még egyszer dél-erdélyi túrára, ha megnyitnak a görög strandok.
A dévai várban aztán végképp arra az elhatározásra jutottam, hogy nem csak a vallásügyi államtitkársághoz kellene sürgősen beszólni. Bár a várban kifüggesztett történelmi ismertető magyarul is fel volt tüntetve, Isten bizony google-segítséggel oldhatták meg a fordítást többek őszinte szörnyülködésére. Dávid Ferenc sírja gyakorlatilag megközelíthetetlen volt, minek is összezavarni a turistát annyi kusza történelmi szállal… A piski arborétum elhanyagoltságában is elragadó - csalódott, értetlen arcok jöttek ki az impozáns kertből, látszott rajtuk, nem értik, hogy lehet ezt így átengedni az enyészetnek. Őraljaboldogfalvára akkor jártunk, amikor székelyföldi lovas zarándokok érkeztek a faluba és a templom kertjében pihenőt tartottak. A 13. századi templomra a kihalt református magyar lakosság híján a hátszegi pap és egy nyugalomba vonult román katonatiszt vigyáz. Ez utóbbi hosszan, szenvedélyesen beszélt nekünk, magyaroknak a műemlék történetéről, mutatta a szomszédos Kendeffy kastélyból anno elhurcolt, most előkerült két kordován bőrrel borított támlás széket, amit idehozott a templomba más, magyar vonatkozású “ereklyékkel”: asztalterítőkkel, zsoltáros könyvekkel. Hogy el ne vesszenek…
Így hát azt mondom, „Románia újrafelfedezése” távolról sem afféle könnyű nyári séta. Az ember csak kapkodja a fejét, mi mindent hagy veszni ez az ország – nem csak a miénkből, „politikai megfontolásból”, hanem a sajátjából is. Bőven! Ha valamire jó volt ez a járvány, akkor arra mindenképpen, hogy a hazai turista kicsit szembemenjen saját világával, elhanyagolt múltjával, elkótyavetyélt lehetőségeivel. Hogy egy kicsit megtapasztalja milyen „kalandpark” valójában ez a Románia. All inclusive.
