A globalizált és rendkívül mobilis világ a Hartmut Rosa-féle felgyorsulás (acceleration) tüneteitől „megszabadulni” látszott, az egykori globális humán mobilitási hálózatok művészeti alkotásokká váltak, bezárva egy online térbe. Barabási-Albert László maga is kiállítást szervezett hálózati formáinak művészi megjelenítéséből.
Alig néhány héttel a WHO bejelentését követően, amely a pandémia hivatalos kezdetét jelentette (2020. március 11.), megjelentek az „online turizmust” hirdető cégek. Ahogy várható volt, a világjárvány a legnagyobb csapást pontosan a középosztálynak és kisvállalkozóknak adta: több ezer vállalkozás ment tönkre, világszerte pedig milliók váltak földönfutóvá, munkanélkülivé. Évek, évtizedek munkája ment tönkre, családok, barátságok, remények és fiatalok tervei váltak egyik napról a másikra semmivé. Velük persze csak ritkán foglalkozott a sajtó, mert úgy értelmezték, hogy egy tönkretett élet jobb, mint egy halál. Értelmezés kérdése, egyáltalán nem könnyű ezt eldönteni. A tönkrement vállalkozásokból származó öngyilkosságok számáról most nem is beszélünk. A pandémiát szándékosan felkaroló és annak hatásaiból figyelmet kovácsoló Világgazdasági Fórum (World Economic Forum) a maga disztópikus „negyedik ipari forradalmával” és transzhumanista jövőképével már 2021 januárjában azt hirdette, hogy az egy év alatt 87%-al visszaesett turizmus jövője csakis az online tér lehet. Honlapjukon büszkén hirdetik, hogy a fiatalság egy virtuális kiránduláson, saját szobájukban állva, ülve, fürdőzve fogja bejárni a világ nagy múzeumait, városait és nevezetességeit, ezzel is természetesen védve a természetet és a környezetet. Ennek értelemszerűen csak a Big Tech néven ismert szilikonvölgyi világcégek örvendenek, akik a Forbes listája szerint másfél év alatt majdnem megkettőzték vagyonukat. A turizmus tehát elvileg egy új, kilátástalan és bizonytalan korszakba lépett, amely egyelőre úgy tűnik, hogy a május-szeptember közötti időszakra korlátozódik, amikor a vírus maga is „nyári szünetet tart” (Klaus Iohannis). A turizmusban dolgozók újra kellett formálják programjaikat, ám természetesen ez csak a nagyobb cégekkel dolgozóknak ment. A magánvállalkozók ezreinek sajnos továbbra is a bizonytalanság és hetente változó közegészségügyi szabályok után kell alakítaniuk programjaikat.
Ettől függetlenül azonban idén a turizmus lassan kezd visszaállni a „régi normalitás” egykori medrébe, bár igaz, még olyan helyeken, mint Olaszország sem sikerült teljesen magához térnie. Ennek persze előnyei is vannak: sok helyi olasz örvend annak, hogy városaik nincsenek túlzsúfolva turistától és valamivel élhetőbb közegben tölthetik ők is a nyarat. Tíz napot töltöttem nemrég Olaszország három, turistáktól egykor hangos városában, Bolognában, Firenzében és Rómában. Utóbbit már majdnem úgy ismerem, mint szülővárosomat és Kolozsvárt, hiszen idestova hét hónapot töltöttem ott az elmúlt tíz évben.
Bologna meglepően nyugodtan tűnt, ennek három fő oka volt: Európa legrégebbi egyetemvárosából másfél éve hiányzanak az egyetemisták. Ez az önmagában is paradox jelenség számomra felfoghatatlan, szinte elsírtam magam, amikor a bolognai árkádok alatt sétálva a történelem tanszék mindig koszos, maszatos és graffitiktól gazdagon szétfestett fala mellett nem láttam diákokat, fiatalokat inni, kiabálni. A város szíve, lüktető ereje és történelmi motorja hagyta el a várost és váltott online oktatásra – Isten tudja meddig. A városban ugyanakkor a „Feriale” időszaka zajlik: az országos, „nemzeti” kéthetes vakációs periódus, amikor a helyiek elhagyják az olasz városokat és százezresével menekülnek tengerpartra és hegyekbe. A harmadik ok pedig a világjárvány által megtizedelt turista-áradat, amely még a valamelyest enyhített szabályok és mobilitási szabadság ellenére sem jött helyre. Igy a 35-38 C fok ellenére az olasz városok 2021 nyarán viszonylag nyugodtak, üresek vagy kellemesen zsúfoltak. A szállások is meglepően olcsók voltak most, hiszen a szolgáltatásban dolgozók mindent megtesznek, hogy visszaszerezzék klienseiket és életben tartsák az idegenforgalmat, amely ellen sokan összefogtak manapság.
Firenze városa értelemszerűen zsúfoltabb volt valamivel, mint Bologna, hiszen az egykori reneszánsz világváros, a nagy művészpártoló olasz családok lakhelye annyi gyönyörűséget halmozott fel a XIII-XVI. század között, amennyit talán Erdélyben összesen nem találunk ebből a korszakból. A reneszánsz fővárosában is leginkább a három-négy turistanevezetesség körül zsúfolódott össze nagyobb tömeg: Brunelleschi dómja, az Ufizzi palotában berendezett múzeumok és a Ponte Vecchio környékén voltak a legtöbben. Ahogy már azt megszoktuk itthon is, Olaszországban is az abszurditás szintjét súrolta a világjárvány miatt bevezetett intézkedések: míg a pandémia előtt szabadon áramolhattak és mozoghattak a hatalmas tömegek a fent említett látványosságok területén, most a nagy templomokba és zárt közterekben csak hosszú sorokban lehetett bemenni. Ebben csak az a nevetséges, hogy ameddig egy szabadon mozgó tömeg a nagy terekben eloszlik és ritkán alkot összefüggő, egymáshoz simuló masszát, addig a szisztematikusan kialakított hosszú sorokban értelemszerűen sokkal szorosabban kell egymás mellett állnunk.
Rómában sokadjára jártam és valóban észlelhető a különbség ott is: hiányoztak a távol-keleti turisták, amerikaiakból is sokkal kevesebb volt, a vallásos turizmus sajnos szinte teljesen leállt. A templomok kongtak az ürességtől, a Szent Pál bazilika környéke most úgy néz ki, mint egy katasztrófa-film díszlete, körbe kerítve orvosi jelzésekkel és vörös keresztekkel. Az is aggodalomra ad okot, hogy tíz év távlatából most láttam először Rómát koszosnak, elhagyatottnak, pedig azelőtt is akadt persze néhány régió a városban, amely siralmas állapotban volt (például Traianus császár egykori közfürdője, amelyben otthontalan, vagy bevándorlók tengetik itt napjaikat, valamilyen melankolikus, XVIII. századi festményt idéző ábrándban). A Terminiből kilépve, a monumentális Diocletianus thermáinak kőtárában, 1800 éves római feliratok társaságában most műanyag palackok, ételmaradékok és nyári álmukat alvó hontalanok fekszenek. Felfoghatatlan látvány, azt se tudtam, fotózzam-e.
Az azért biztató jelnek számít, hogy a teraszok, utcák és a város lüktetése érezhetően kezd visszaállni a világjárvány előtti állapotokba, még ha bátortalanul és romjaiban is: úgy tűnik, hogy egy jelentős, egyelőre még többségben lévő tömegnek az új világ által felajánlott „new normal” (az online élet és online turizmus) nem lehetőség és soha nem is lesz az. Hogyan is lehetne az olasz kávét, ételt és dolce vitát élvezni online? Hogyan élhetem meg azt a lúdbőrös élményt, amikor egy kisutcából kilépve a Piazza della Rotonda térre érek és felbukkan előttem Thomas Mann egykor lakása mögül a Pantheon szinte metafizikai szépségű kupolája? Ezeket, az érzékszerveinket együttesen igénylő élményeket nem lehet semmilyen formában online visszaadni és létrehozni, ahogy a diákélet szépségét, élménytárát és mitológiáját sem lehet online oktatással mímelni. Az művi, félkész és ürességérzetet kelt.
Bolognát, Firenzét és Rómát évezredek emberi mobilitása, vallásos, művészeti, tudományos és diákperegrinációja emelte a világ nagy városaivá, az emberi létezés becses kincseivé. Tucatnyi, de még ennél is több járványt és világjárványt átéltek ezek a városok. Lüktetésük és létezésük motorjait leállítani szerény véleményem szerint értelmetlen. Reméljük, hogy az online turizmus és más, orwelli őrültségek korában vagyunk még néhányan, akik értik, érzékelik és megélik ezt a valós térben zajló folyamatot, amit a turizmus vagy zarándoklat nyújt, legyen az belföldi vagy külföldi.