Riporttáborban ismerkedtünk a vajdasági magyarok mindennapjaival

Kollégáink a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületétől (VMÚE) idén úgy döntöttek, hogy az immár negyedik Kárpát-medencei riporttáboruk helyszínéül a Tisza bal partján, az Észak-Bánsági Körzetben fekvő Törökkanizsát válasszák, ide érkeztünk erdélyi, partiumi, magyarországi és természetesen vajdasági kollégák. A rendezvény előkészületéhez, megtervezéséhez tartozott az előzetes témaválasztás, ami sok izgalmas helyszínt, történetet, emberekkel való ismerkedést ígért: magyarok Törökkanizsa vezetésében, Tiszagyöngye Művelődési Egyesület és Törökkanizsáért Egyesület, Törökkanizsai Újság, a város könyvtára, nemesi családjai és kastélyai valamint temploma, helybéli művészek és vállalkozók, Kéknefelejts Hagyományápoló Kör, Vadvirágok Művelődési Egyesület, paprikatermesztés és a törökkanizsai Aleva paprikagyár története, fokhagyma és dohánytermesztés, no meg a települések, faluriportok helyszínei – Oroszlámos, Firigyháza, Magyarmajdány, Rábé és a hármashatárkő megtekintése a hármashatárnál, ahol “találkozik” a magyarországi Kübekháza, a romániai Óbéba és a szerbiai Rábé… Az élményekből természetesen riportkötet készül.

Ú. I.

Vasúti sínek a fű alatt

Táborunk központját, a törökkanizsai Tiszagyöngye Kulturális Egyesület szépen felújított székházát rövid bolyongás után sikerült megtalálnunk, a hatalmas kiterjedésű park benyomását keltő városban kissé nehezen igazodtunk el az egyformának tűnő utcákon és kereszteződésekben. Majd a várossal már első nap megismerkedhettünk. Újhelyi Nándor, a községi képviselő testület fiatal, de a képviselői vezető munkában már sok év jártassággal és tapasztalattal rendelkező elnöke rövid történelmi bemutatót tartott Törökkanizsáról. A terület már a honfoglalást megelőző években is lakott vidék volt, első írásos említése 1030-ban történt Canysa néven. A 11. században Csanád vezér fennhatósága alá került, a 12-14. században jelentős kereskedelmi központként említik, ahol heti piacokat, vásárokat is tartottak. A 18. században a város visszanyerte vezető kereskedelmi szerepét a térségben, a török hódoltság okozta korábbi gazdasági hanyatlás után. 1832 augusztusában mezővárosi rangot kapott. A város életében jelentős szerepet töltött be a görög Szerviczky kereskedőcsalád, akik 1781-ben vásárolták meg a törökkanizsai uradalmat, tőlük a Tallián család örökölte 1854-ben. Katolikus templomát Szerviczky György támogatásával 1837-ben építették, Nepomuki Szent János tiszteletére. A Tallián család a 19. századtól játszott fontos szerepet a város további történetében, többek között Tallián Béla politikus, országgyűlési képviselő majd földművelésügyi miniszter, Tallián Emil főszolgabíró, világutazó révén. A környéken több volt uradalmi épület és azok romos maradványai kapcsán is sokszor említették a család nevét, a római katolikus temetőben pedig mára már felújították a Tallián-kápolnát, a család temetkezési helyét,  ahol a település magyarsága a március 15-i forradalomra és szabadságharcra szokott emlékezni, hiszen ott van eltemetve Tallián Andor ezredparancsnok, aki a forradalom idején a Délvidéken harcolt.

Törökkanizsa magyar lakossága mondhatni az erdélyihez hasonlóan alakult, változott az évek során, vagyis csökkent: 1900-ban 5067 lakosából 3390 magyar volt, 1670 szerb; 2002-ben 7581 lakosából 4369 szerb, 2657 magyar és 131 jugoszláv. 

A vasútállomás épülete – már csak emlék a vonatjárat

Másnap elindulunk egy rövid felfedező útra, hiszen a táborhelyszínünk mögött emeletes, romos, elhagyatott, de részben mégis lakott épület áll, az egykori törökkanizsai vasútállomás épülete. A hely a város széle, a lakóházak kiterjeszkedtek az állomás köré, elhanyagoltabb, de szép és ízléssel gondozott kertek is sorakoznak egymás mellett. Megpróbáljuk kibetűzni az állomás előtti kis utcát – Kralja Petraikaradordevica. Az egyemeletes épület valamikori várótermét lomtárnak meg kamrának használják, a jegyiroda zöldre festett ajtaján még ott a kis pult meg a bepillantó ablak, mintha a jegyárus csak kis időre távozott volna… A padlón sárga keramittéglák. Megkerüljük az épületet, a fű között sikerül megtalálnunk a síneket.

Megtaláltuk a síneket is a fű alatt. Itt haladt át a vonat valamikor

Az állomás épületétől kicsit távolabb, a rozsdás sorompónál a földből kimagasló síndarabon felirat: Resicza 1882. A temetőt is felkeressük, hiszen szemben van a Tiszagyöngye Kulturális Egyesület székházával. Kezdetben furcsálljuk, aztán elmagyarázzák, hogy itt külön temetkeznek a szerbek és a magyarok, a magyar temetőrészben található a szépen felújított és gondozott Tallián-kápolna is.

Tiszavirág a város központjában

A város központját érdekes alkotás díszíti, a tiszavirág – amely nem virág, hanem a rövid életű kérészfaj, amelynek a Tisza feletti rajzása egyedülálló természeti látványosság, a tiszavirágzás. Tóth Líviával, a Hét Nap főszerkesztő helyettesével, a riporttábor egyik szervezőjével keressük fel a törökkanizsai községházát.

A községháza épülete

A szép kastély – egyike a város kastélyainak, amelyekre a település lakói méltán büszkék – a Tiszára néz, és a kolozsvári Sétatérhez hasonló hatalmas park szélén helyezkedik el, száz évesnél is öregebb fák között. A helyi önkormányzat épületében Orosz Urbán Csilla polgármester helyettes és Újhelyi Nándor képviselőtestületi elnök ismerteti a Törökkanizsáért Egyesület céljait, tevékenységét. A közel tíz éve alakult egyesület igyekszik összefogni a civil kezdeményezéseket, változatos programokat szerveznek, számos pályázat révén segíti a vidék magyarságát, felnőttképzési, nyelvhasználati, kulturális, oktatásfejlesztési, tudományügyi, vajdasági magyar civil és médiastratégiát is kidolgoztak. Ösztönzik az anyanyelvű oktatást és tanulást, aktívan részt vesznek a művelődési életben. A helyi szerb vezetőséggel jó a kapcsolatuk, érdekük az együttműködés.

A Schulpe-kastély, az egyik legszebb és legnagyobb Törökkanizsán, építése Szerviczky Márk nevéhez fűződik 1793-ból

A vállalkozó zöld róka

SARÁNY ORSOLYA

A péntek estét a társaság egy helyi vállalkozó tanyáján töltötte, a Green Fox vendégház hűs kertjében pihentek meg a fárasztó nap után, s osztották meg milyen élményekkel gazdagodtak, milyen emberekkel ismerkedtek össze aznap. A vendégház kertjében halastó, fácánok, egy bátortalan kacsa, és rengeteg szúnyog várta az érkező újságírókat, miközben a szomszéd kertjéből áthallatszott a kérődző állatok esti beszélgetése.

Épp a halastavat figyeljük, állítólag hatalmasra nőttek benne a zavartalan aranyhalak

A Green Fox vendégházat Kónya Róbert és felesége, Merlin vezeti, ám néha a gyermekeik is beszállnak a munkába. A házat, a hozzá tartozó hatalmas tanyát, de a foglalkozást is örökölte a család, Róbert dédnagyapja volt a firigyházi boltos és kocsmáros, így magától értetődő volt, hogy vendégházat is indít. A dédnagyapa szerepe aztán apáról fiúra szállt, Róbert is az apjától vette át a házat, a területeket és természetesen a munkát.

Ám Green Fox nemcsak vendéglő és vendégház, jelenleg painball-pályával, gyerek- és szabadidős foglalkozásokkal – tiszai hajókázás, biliárd, darts, kültéri (kemencés) sütögetés stb. – várja vendégeit. De ezek csak olyan melléktevékenységek, a hely fő varázsát a vadászat és a gasztronómia adja.

Már a dédnagyapa vadász volt, ennek a szeretetét is örökölte a család, Róbert is gyermekkorában tanulta ezt a sportot. Jelenleg, az örökölt tapasztalatnak és a több tíz év alatt kiépített kapcsolathálónak köszönhetően szezonális vadászatokat tudnak tartani a vendégeknek, a vajdasági vadászterületeken vaddisznókra – ezek jelenleg rendkívül elszaporodtak Róbert szerint –, de fürjre, rókára is fenhetik a vendégek a fogukat, a leterített állatot pedig a vendéglátók el is készítik a bátraknak és szerencséseknek, csupa helyi, a Kónya család által termesztett alapanyagokat felhasználva.

Hármashatár

A szombat délelőttöt egy ismertetlen, de rendkívül izgalmas hely felfedezésével kezdjük, Törökkanizsáról Oroszlámos felé indulunk, majd Rábén állunk meg, az alig 100 lelket számoló kis falu központjában található, aprócska templom előtt. A templom mellett romos, omladozó ház áll.

A kis kápolnácska körülbelül 40 fő számára elegendő, hiszen az aprócska oltárral szemben mindössze 7-8 padsor áll. Viszont a templom érdekessége, hogy nem egy párszáz éves istenháza, amely az idő folyamán elnéptelenedett, a templom nincs 15 éves, 2005-ben építették, addig Oroszlámosra jártak át a helybéliek vasárnaponként. A társaság java része szerintem elnéptelenedő templomokat már látott a hasonló táborok során, de olyanra még nem volt példa, hogy egy elnéptelenedő közösség új templomot kap. Ez a falu még él, még lélegzik, még próbálkozik, naivan pozitívan oldja meg jelene problémáit. Ez az attitűd az általunk megismert helybéliek javarészére igaz volt, nem besavanyodva, muszájból és terhelten vitték a közösségük ügyes-bajos dolgait – amely Erdélyben sokszor érezhető –, hanem lelkesen, tudatosan, de azért naivan néztek szembe a kihívásokkal, a népességfogyással, szórványosodással, a szerb nacionalizmussal.

Külföldre költözött helybéliek is támogatják anyagilag a kápolnát

Ám nem időzünk sokat a faluban, csak néhány helyi kollégát várunk be, s rövid bámészkodás után megyünk is tovább. A házakat lassan egy elhagyatott, gazos-bokros mező váltja, az aszfaltnak egyszer csak vége lesz s földúton haladunk tovább. A poros földút mentén elvétve pár munkagép is áll, látszik, készülnek az utat rendesen megcsinálni, fejlődik a falu. Viszont egyetlen munkást sem látunk, a poros gépek pedig arról árulkodtak, rég nem is dolgozott az úton senki. Jól kacagtam magamban, hogy na, itt is úgy zajlanak az építkezések, mint otthon, s itt sem halad normálisan semmi.

A munkagépek helyett aztán valami más ragadja meg a figyelmünk, pár méterre az úttól feltűnik a híres, Szerbiát Magyarországtól elválasztó kerítés, amely hosszan húzódik a mi utunkkal párhuzamosan. A több méter magas, dupla-falú, szögesdróttal és árammal védett válaszfallal már tavaly is találkoztam, a röszkei határátkelőnél, viszont még mindig rendkívül nyugtalanítóan hatott, főleg, hogy 1989 után születettként nekem nincsenek rémálmaim a határátkeléstől, s rendkívül zavar már csak az is, ha ellenőriznek és fenntartanak két ország között. Míg haladtunk a kerítés mentén, az motoszkált bennem, hogy a 21. századi, globalizált világban egy ilyen létesítmény tényleg szükséges, van jogosultsága, és egyáltalán mi célt szolgál valójában?

A kerítésnek aztán vége, az utolsó pillére majdnem ott áll, ahol Szerbia, Magyarország és Románia érintkezik. A hármashatárt egy 1920-ban felállított fehér oszlop jelöli, amelynek három oldalán a három szomszédos ország címere látható, mindegyik háttal a társainak „ügyeli” saját területét. „Idegenvezetőnk”, Újhelyi Nándor felkéri kis csoportunkat arra, hogy viselkedjen rendesen, óvatosan járjunk-keljünk a határvonalak mentén – Magyarország határát mondjuk nehéz lenne átlépni, jegyzem meg magamban. Miközben fegyelmezi a társaságot, arra figyelmeztet, hogy egy gazzal benőtt, szinte észrevehetetlen vonalon ne menjünk át, mert akkor Szerbiából Romániába jutnánk.

Hármashatárkő, a három ország - Magyarország, Románia, Szerbia - címereivel

Ám nemcsak a magyar határt védték, a romániai oldalon is volt őrség, igaz jóval szerényebb. A szerbiai földes ösvény Romániában „folytatódott”, a román határvonaltól kezdődő aszfaltúton egy fehér Dacia kinyitott ajtajának két határőr támaszkodott, és unatkozva, de azért kissé fenyegetően vizsgált bennünket. Mi kedves „jó napot, kollégák”-kal üdvözöltük őket, de nem voltak nagyon elragadtatva. Úgy tűnik nem csak a határsértő embereket, de a határt nem sértő és igazolatlan köszöntéseket sem fogadják jószívvel odaát.

Egyesek bátrabbak voltak – vagy egyszerűen normálisan viszonyultak a határhoz –, közelről is megcsodálták a kőoszlopot, én viszont, a számos szörnyű képsor miatt, amely pár éve uralta a magyar médiákat, nem mertem közelebb menni a hírhedt kerítéshez és az oszlophoz sem. De a román kollégákat sem akartam zavarni, akik egy pillanatra sem vették le rólunk a szemüket, ezért inkább tisztes távolból izgultam minden újságíró testi épségéért. Amikor a kerítés mögött a magyar határőrség autója is feltűnt, benne természetesen a határőrökkel, úgy döntöttem itt az ideje visszavonulni – nem mintha valami baj történhetett volna. Többen maradtak még fényképeszkedni, sőt, páran még a magyar őrséggel is beszélgettek egyet.

Az idegenvezetőnk közben elmondta, tervben volt a román-magyar-szerb hármashatár megnyitása, azonban nemrég a román fél kitáncolt, így csak a Kübekháza–Rábé átjárót építik meg. Újhelyi Nándor azt nem tudta, hogy a visszalépésnek mi lehetett a pontos oka, de a román féltől azt hallotta, hogy a határátkelő megnyitása nem lett volna jövedelmező Románia számára. A hazai kollégák is érkeztek ötletekkel, azzal többen egyet értettünk, hogy a romániai általános felfogás is lehet a kilépés oka. Hiszen az itthoni vezetők gyakran nem azt nézik a döntéshozatalkor, hogy mi hasznuk lehet belőle, hanem azt, hogyha engednek egy ilyen tervnek, akkor a másik fél hol és hogyan csaphatja be őket.

A visszafele úton a szerb útépítő munkások is előkerültek. A melegre való tekintettel csak fél munkaruhát viseltek – ahogy nálunk is illik, a „salopéta” csak a lábakat kell hogy védje, a meztelen felsőtest munka közben nyugodtan barnulhat –, de ásóval-lapáttal s valami elektromos szerkezettel felszerelve másztak elő egy bozótosból. Odadobtak valami szerb köszöntést, majd a kütyüt kezdték sok hozzáértéssel vizsgálni, lássák már a turisták, hogy itt folyik a munka.

„Nem lesz ez itt már Viharvég”

A faluba visszaérve a rábéi „polgármesterrel”, Makra Péterrel, valamint feleségével, Borbálával és Szél Pál Péter helyi lakossal beszélgettünk Szucher Ervin kollegámmal közösen. A polgármesterség Szerbiában önkéntes munka, főleg közösségszervező munkával jár, tudjuk meg Makra Pétertől, aki azt is elmondta, a határátkelő megnyitása sokat számít majd a helyieknek. „A Temesvári reptér közel lesz, mindjárt más lesz itt az élet. Nem lesz itt többé Viharvég” - jegyzi meg.

A polgármester és felesége

Elmesélte, hogy a határt 1922-23-ban húzták fel, azelőtt az emberek a ma Románia területén található Óbébra jártak át templomba. A 20-as évektől kezdődően azonban kénytelenek voltak Oroszlámosra menni, míg meg nem épült a saját templomuk. A rábéiak a csempészetről is meséltek, hogy Románia és Szerbia között hogyan vitték teherautókkal az árut, hogy a háború idején a NATO árkot ásott a határ mentén, amelybe egyszer egy ilyen csempész-teherkocsi bele is esett. Ám arról is meséltek, hogy a romániaiak mindig jobban vigyáztak a saját határukra, a semleges zóna szélét bokorral ültették be, így látták, hogyha valaki átszökött a határon, hiszen letaposta azt. „De mindent meg lehetett oldani”, összegezte a nosztalgiázást az önkéntes polgármester.

„Ez itt háború, csak fegyverek nélkül”

A rábéi lakosság, szerb-magyar határmenti közösségként megélte a 2015-ös menekültválság nyomorát is.

– Egy éjjel láttam, hogy buszokkal és rendőri kísérettel idehoztak nagyjából 300 embert, és itthagyták őket a faluban – mesélte Szél Pál Péter. A falubelik szerint azért hozták ide a menekülteket, hogy próbáljanak meg átszökni a határon, Szerbiából jussanak be az Európai Unióba. Ám természetesen ez nem sikerült a több száz főt számláló csoportnak: a magyarok nem engedték be őket, és Makráék szerint, a román fél állítólag még be is lőtt az emberek közé.

"A menekültek szétszedték ezt a házat, hogy eltüzeljék"...

– Az egész falu kicsit bepánikolt – mesélte a polgármester. A menekültek, miután nem jutottak át semmilyen EU-s országba, visszajöttek a faluba, több helyen tüzet gyújtottak a főút mentén, a templom melletti kis házat ők szedték szét, hogy legyen mivel melegedniük. – Több helyre becsengettek, gondolom ételt-italt szerettek volna kérni. Többen hívták a rendőrséget, de hát hiába, ők hozták ki ide őket – mesélték a falubeliek.

A több száz ember csak egy éjszakát töltött a kis faluban, hajnalban elmentek Törökkanizsára, majd a magyarkanizsai táborba kerültek.

– Itt hagytak ezt-azt az útszélén. Főleg ruhákat, meg dolgokat, amiken feküdtek. De nem bántottak senkit – mesélték.

Persze azt is megerősítették, hogy ilyet szerb lakosságú faluval nem tettek volna meg a hatóságok, arra biztos nem találni majd példát, hogy menekültek árasztottak el egy szerb falut, beköltöztek egy szerb templomba vagy eltüzeltek szerb házakat. „Ez itt háború, csak fegyverek nélkül”, összegezte elborzadva Borbála.

Borítókép és fotók: a szerzők felvételei