PETRÁNYI ZSOLT
A világvallások, a filozófiai irányzatok és a köznapi gondolkodás is a dualitásból táplálkozik, abból a felfogásból, hogy különböző állapotokat tapasztalunk, amelyek egyikből a másikba, a maguk ellentétébe alakulhatnak át. Éjszakából nappal lesz, a hideg évszak melegbe fordul át, vagy a rossz körülmények egyszer majd jóra fordulnak. Vagy hogy Részegh Botond szavaival fejezzem ki ezt a kétoldalúságot: „Álmomban mámoros pillanatokat éltem át. Gyorsan felébredtem és szorongani kezdtem”.
Reigl Judit festőművésznek is volt egy különös álma – akit alakrajzai miatt nem véletlenül idézek: két guruló golyót látott, az egyik fekete volt, a másik fehér. A kettő menekült egymástól, menedéket kerestek egy szoba különböző sarkaiban, sikertelenül. Az álom második részében a két gömb átváltozott, férfivé és nővé. A férfi vissza akarta hívni a távolodó nőt, de nem jött ki hang a torkán. Az álom végén a művész rájött, hogy a távolodó nő is és az őt hívogató férfi is ő maga. Ez az álombeli keveredés két identitás között nemcsak a szürrealitásban, de az antik mitológiában is fellelhető. Teiresziasz a legenda szerint Zeusz papjaként, amikor párosodó nőstény kígyóra lépett, maga is nővé változott. Sok évvel később, miután gyerekeket szült Héra papnőjeként, a jelenet megismétlődött, de ebben az esetben a hím kígyóra lépett – és visszaváltozott férfivá. Az átjárás, hogy különböző állapotokat éljünk meg, a civilizált emberiséget egész története során foglalkoztatta.
A férfi és női identitás a kettősség egyik alapszimbóluma. Részegh Botond művészetében a figurák használatával, egymással szembe, vagy egymás mellé állításával érezteti, hogy az alakok viszonya párkapcsolatok megfigyelésén alapul. Az igen is meg nem is, az elfogadás és eltaszítás, az együttműködés és szembenállás, az egyedüllét és a társas lét olyan fogalmak és viselkedésformák, amelyek művészetének is kiinduló kérdései.
Részegh Botond képzőművész. Azért nem mondom azt, hogy festő és grafikus, mert nem a médium, hanem a kifejezendő tartalom áll munkáinak középpontjában. A képi nyelv, amit ehhez használ, az viszont festői, akár vászonra, akár papírra dolgozik. Gesztusszerű elhúzásai, elnagyolt formái azt a művészeti tradíciót folytatják, amely nem a láttatás, hanem a felidézés módszerét követi. A második világháború utáni művészetben folyamatosan megjelent a pszichológiai állapotok gesztusokkal való megjelenítése, amiben az ecset, a tus és a hígabban kezelt festék azért ad folyamatosan kiaknázható lehetőséget, mert része a véletlen, a lehetőség, hogy ne csak a művész, hanem a felhasznált anyag „akarata” is érvényesüljön. A vonal kifejez, de azon túl hogy megjelenít egy formát, ami egy alakot idéz bennünk, öntörvényűen ehhez hozzátesz olyan érzeteket is, amelyek egyszerre fejezik ki a figura és az azt megalkotó művész állapotát. Az érzést, hogy ő éppen miben van, hogyan viszonyul a témájához: feszültséget, megnyugvást, érzelmet vagy érzelemmentességet kíván épp társítani a mű rajzolatával.
Ha a vonal markáns karaktere az igen-nem, akkor a szín léte, intenzitása csak tovább hangsúlyozza a kép témáját. Nem véletlen, hogy Részegh Botond palettáján határozott színeket láthatunk, kékeket, sárgákat, feketéket vagy fehéreket, kontrasztos megoldásai is a kettősséget hangsúlyozzák. A szín választása jellemzi a művészt és jellemzi a művet is, feltűnő és felejthetetlen kompozíciókat eredményez. Ennek a témának és látásmódnak a definíciójáról szól ez a kiállítás: a művek válogatásával és a cím megválasztásával – Egyszerű kettősség – is azt hangsúlyoztuk, hogy a pólusok között rengeteg kapcsolódási pont, átjárási lehetőség van.
És hadd fejezzem be megint egy Részegh Botond-idézettel: „Álmomban a kétely életemre tört. Fellázadtam ellene. Legyőzött.”
