Felemás érzéssel indultam el a megnyitóra, kavarogtak bennem a művésszel és feleségével, Margóval kapcsolatos gyerek- és ifjúkori élményeim. Barátságunk fiatal felnőttként is megmaradt. Műterme a Báthory-líceummal szemközti oldalon állt, ahol rendszerint gyermekeimet vártam iskola után. Mindig szerettem beugrani hozzá beszélgetni a műterembe, ahol megmutatta holokauszt-sorozatának pasztelljeit, ahol megsimogathattam bronzba öntött madarait, és ahol ‒ felesége halála után ‒ arról is kérdezett, hogyan főzőm a rizst... Őrzöm utolsó rajzát, a préselt szénnel készült kis portrét, amelyet a Küküllő utcai idősek otthonában rajzolt. „Gyere, rajzoljunk” – ismételtem többször is ottjártamkor. „Inkább beszélgessünk” – mondta mindig. Az édesapámról általa mintázott agyagfej ott áll műteremlakásom könyvszekrényének tetején.
A kiállítótérbe lépve Lövith Egon önarckép-szobra fogad a jellegzetes „Rembrandt-sapkával”, amelyet a művész állandó jelleggel viselt. Aztán a tudomány, a művészet képviselőinek szobraival szemben a jeruzsálemi templom romját ábrázoló sorozat látható, a következő terem pedig a görög‒római leleteké és a holokauszt tematikájú munkáké, majd találkozunk a zsidó-keresztény kultúrából merítő bibliai témájú festményekkel, valamint Dávid, Mózes, Ábrahám és Dante szobrával. A következő teremben Nikéről mintázott szobor látható, mellette az életörömről szóló pasztellmunkák. Az utolsó teremben vannak kiállítva a hetvenes években készült festmények, amelyek a mexikói gyermekkor emlékeit elevenítik fel, valamint a saját stílusában kifejlesztett bronz kisplasztikák, amelyekhez a madárszobrok is kapcsolódnak – az általam ismert kis madarak patinásodtak az évek során, elvesztették fényüket, ragyogásukat...
Lövith Egon „Rembrandt-sapkás” önarckép-szobra
Lucian Nastasă-Kovács, a Művészeti Múzeum igazgatója az eseményen kiemelte: a kiállítás dátuma ‒ május vége, június eleje ‒ egybeesik azzal az időszakkal, amikor a kolozsvári zsidókat előbb a téglagyár udvarára terelték, majd onnan Auschwitzba szállították. Szomorú-érdekes ez a huszadik századi Lövith Egon-életrajz – fogalmazott a múzeumigazgató, hozzátéve: a tárlat nem retrospektív, a kiállított, magángyűjteményből származó művek a múzeum tulajdonában található szobrokkal lépnek párbeszédbe, a kiállítás pedig így a szobrász, festő és grafikus művészetének új olvasatát kínálja.
„Lövith Egon Marc Kolozsváron született, zsidó családban. Egész életét meghatározták a 20. század nagy eseményei, ami fogékonnyá tette a széles történelmi távlatok és az alapvető erkölcsi paradigmák iránt” ‒ indította megnyitóbeszédét Székely Sebestyén György. „A jelenlegi tárlat nem retrospektív kiállítás, hanem olyan válogatás a művész munkásságából, amely ennek a történelmi érzékenységnek a prizmáján keresztül készült. Számos alkotásában – szobrokon és pasztellképekben – az ókori görög-római múlt maradványait örökítette meg Lövith. A romok két helyzetben figyelhetők meg. Egyrészt az idő lassú, de könyörtelen korróziójának tanúiként, amely lehetővé teszi, hogy a múlt csak töredékekben maradjon fenn. Másrészt a romok gyakran az ember által ikonoklasztikus gesztusokkal és pusztító cselekedetekkel okozott tudatos vagy akár tudattalan pusztítás tanúiként jelennek meg. Ezt a két dinamikát a művész úgy ragadja meg, mint a történelem megteremtésének alapvető elemét, amelyekhez további két nagy erő csatlakozik, az isteni beavatkozás a történelembe és az emberi alkotás. Lövith e négy koordinátára alapozva átfogó történelmi narratívát épít fel műveiben” – fogalmazott a művészettörténész.
Székely Sebestyén György elmondta: a művész a pasztellképekben játékosan megörökített bűnbeeséstől kezdve végigköveti az Ó- és Újszövetség fordulópontjait. Ezek közé ékelődnek be a Niké, a Régészeti lelet, az Antik torzó, a Képromboló-sorozat alakjai, olyan művek, amelyek a görög-római kultúra értékeinek folytonosságára utalnak, azoknak romként való továbbélésük révén. „A klasszikus előképek tanulmányozása tette lehetővé a művész számára, hogy az 1960-as évektől kezdve eltávolodjon a szocialista realizmustól, és megtalálja saját modern humanista nyelvezetét” – tette hozzá a tárlat kurátora, kiemelve: ebben az elbeszélésben az egyén szerepe a fontos, legyen szó az első emberpárról, Dávidról vagy Jézusról, tudósokról és művészekről – a személyiségek sora hosszú. Lövith nem a hadsereg vezetőire vagy politikusokra összpontosít, hanem azokra, akik az elbeszélés, az éneklés, az írás és a tudomány által írnak történelmet – emelte ki.
„A művész a természetet is a történelem részének tekinti. A lovak és a madarak a cselekvő ember társaiként jelennek meg a képeken. Egyik festményén megörökítette a madaraknak prédikáló Szent Ferencet, amelyhez a Madarak kisplasztika-sorozatát társíthatjuk. A művész figyelme nem véletlenül fordult a madarak felé, hiszen ők is hírnökök, hírmondók és énekesek. A Siratófalnál című sorozat az egyénnek a történelemmel való kapcsolatára összpontosít. Az ima által a történelem jelen idejűvé válik. Ebben az esetben a rom metaforája nyomatékos, hiszen az első templom faláról van szó, amely a választott nép hitének fontos eleme” – részletezte Székely Sebestyén György.
Az Új élet a romokon című kiállítás június 11-ig látogatható
A kurátor szerint Lövith a művészi képet az emlékezés eszközeként használja, amely lehetővé teszi számára, hogy saját életének olyan pillanatait idézze fel, amelyeknek más tanúja nem maradt. „Így a művész mexikói gyermekkorának képei bontakoznak ki a szemünk előtt, a romániai művészetben egyedülálló expresszív és kromatikus erejű pasztellképek ciklusában. Mindössze hároméves volt, amikor édesapja Mexikóba menekült, miután antiszemita diákok megrongálták Malom utcai órásműhelyét. Családja hamarosan követte őt. Lövith Egon gyermekéveit a mexikói főváros szegény külvárosában tölti, indián szomszédok között. Gyermekkori emlékeit az óceán partjáról békésen figyelő indiánok szemszögéből is szemléli, akik az azték birodalmat megsemmisítő spanyol hódítók hajóinak érkezését figyelik. A kis és nagy történetek határa összemosódik akkor, amikor a művész a lágerélet momentumait idézi fel. Apja 1934-es halála után a szegénység visszaszorítja a Lövith családot Kolozsvárra, és ami egyénileg elkerülhető lett volna számukra, ha nem térnek vissza Európába, az így sorsszerűvé válik. A 20. század legnagyobb emberi katasztrófáját, a holokausztot ötven évvel az események befejezése után a művész sűrű ikonikus képekben örökíti meg” – részletezte a művészettörténész. Elmondta: Lövith a lágerben elveszíti édesanyját és húgát, ő marad családja egyetlen túlélője. Számára a láger egyidejűleg ellentétes jelentésekkel bíró válaszúttá válik, a szenvedés és a veszteség tragédiája mellett ugyanis itt találta meg a boldogságot is: itt ismerkedett meg Margóval, későbbi feleségével. „Innen térnek vissza Kolozsvárra, és kezdenek új életet abban a városban, amely őt kétszer is idegen testként vetette ki magából” – fogalmazott a kurátor, zárásként kiemelve, hogy az egyéni elbeszélés, akárcsak a történelmi léptékű narráció, ciklikusan ér véget: a romok felett az élet a szeretet által újraszületik.
Az Új élet a romokon című kiállítás június 11-ig látogatható a Művészeti Múzeumban, szerdától vasárnapig naponta 10 és 17 óra között.
A fotók a szerző felvételei
