Bordás Beáta művészettörténész sorait idézve a kiállítás katalógusából: Benczédi Ilona (Lili) „jellemét és művészetét a lázadás, az elszántság, a könyörtelen éleslátás, az emberi hibák és gyarlóságok leleplezésének szándéka, a humor határozza meg”. „A művésznő alkotásai pontosan rávilágítanak arra, hogy valójában milyenek vagyunk mi kisemberek (...) hibáinkkal együtt, a groteszk, eltorzult (...) figurák tökéletes lények.”
Benczédi Ilona 1973-ban végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászat szakán Vetró Artúr irányítása alatt. Diplomamunkáját, a Táncoló nők nagyméretű, háromalakos faszobrát a kolozsvári járványkórház előcsarnokában állították fel. Korai művei agyagból mintázott és festett, alacsony hőfokon égetett kisplasztikái már akkor is az emberi kapcsolatokat ábrázolta. Főleg a nőket, humoros látásmódban, karikírozva. Zilahi tartózkodása után, ahol se villany, se gáz, se fűtés nem volt egy idő után, elhagyta az országot, és 1987-ben Svédországban telepedett le, ahol hamar megtanulta a nyelvet, és egy év után már egyéni kiállítással mutatkozott be. Az östersundi megyei kórház homlokzatára nagyméretű kompozíciót rendeltek tőle. Svédországi munkái már a magas hőfokon kiégetett kőcserép/samott anyagból készültek, főleg önmagát örökítette meg, de édesanyját, férjét, később unokáit. A hajó téma, és kedvenc karaktereinek – a macskás nénik, nő-férfi kapcsolatát megjelenítő intim jelenetek – ábrázolása foglalkoztatta.
Mivel az 1987 előtti munkák nagy része szétszóródott, az itt, Kolozsváron látható kiállításon inkább a svédországi munkák töltik be a teret, de ki lett állítva néhány, a korai korszakából származó faszobor is. Kiforrott művei a kétezres években készültek, például a Párkapcsolatok-sorozat vagy a Diadalmenet, és a különböző anyagokból készült installáció, a Krinolinos hölgy.
A Diadalmenet című munka mögött, a fal mellé taszított, zöld bársonnyal bevont padon beszélgettünk.
‒ Hogyan választod a témát, mi ihlet meg?
‒ Az úgy jön magától, hogy az évek során mik történtek velem, az mind ott van a szobrokban, a szobrok adják magát az életet, az életemet.
‒ A nő-férfi kapcsolat jelentősége, ábrázolása, a nő vezető szerepben, a családban – mindez nagyon tükröződik a munkáidban...
‒ Igen, ezek körülöttem vannak-történnek, persze, hogy gyakoribb a női ábrázolás, a női figurák. A nők problémái sokkal közelebb állnak hozzám, mert érdekel, hogy velünk mi történik a világban. A különböző lelkiállapotokat próbálom visszaadni, de a nő mellett megjelenik társnak a férfi.
‒Vannak statikus, vagy kevésbé statikus szobraid, de többnyire mozgásban is ábrázolod őket: táncol, valamit csinál. A nő lelki világának kifejezése, annak változása, mozgása nagyon sokatmondó.
‒ Amikor bizonyos lelkiállapotot szeretnék kifejezni-megmintázni, saját testemet vonom be ebbe a „játékba”, a kisujjamtól kezdve a nagy lábujjamig érzem a feszültséget, hogy ki tudjam fejezni szoborban a mozdulatot, annak mimikáját. Magamból indulok ki...
‒ Részletekben gazdag a kifejezése az arcnak, a kéz- és lábfejnek, a ruha aprólékos kidolgozásának...
‒ Igen, mert itt kezdődik a szakma, a formába való öntés, a forma megmintázása, szobrászként erre vagyok hivatott. Nekem ez áll közelebb a lelkemhez, így tudom kifejezni magam, azt mintázom, ami körülöttem történik, ami velem történik, abban a térben, környezetben, amiben épp vagyok. Viszont nem megmintázni egy kocka szenvedését például.
‒ Festőnek készültél...
‒ Igen, festőnek. A főiskolán egyik tanárom egy halom „szemetet” hozott fel a pincéből, törmeléket, volt ott szalma, papírfoszlányok, és lerakta a terem közepébe, hogy fessük meg. No, én már akkor szerkeszteni szerettem volna, a szalmaszálat a törmelékkel és papírfoszlányokkal együtt, de nekem ez nem működött, ahogy elvárták tőlem. Közben rájöttem, hogy úgy is meg lehetett volna festeni, hogy a színnek legyen formája. Ezt akkor úgy képzeltem el. De miután visszautasították a megyei értékelésen egyetlen festményemet, a szobrot vizont nem, akkor elhatároztam, hogy többet nem fogok ecsetet a kezembe, és térformában fogom kifejezni lelki világomat.
‒ Beszéljünk a kiállított munkáidról. Itt ülünk a Diadalmenet mellett. Hogy született ez? Mi van mögötte, mi a története?
‒ Amikor húsz év után különváltunk, s északról délre költöztem megtéve ezer kilométert, úgy éreztem, meg kellett mintázzam az utazást. Először elkészültek a kocsik, ahogy ezek száradtak, mintázni kezdtem a figurákat. Hintók sora követte egymást, a száműzött királynő vezeti a sort, a mögötte lévő kocsiban táncoló figurák állnak, nagy a csinnadratta körülöttük. Nagyon élveztem ezt munka közben, vigaszt találtam benne...
‒ A fejünk felett a falon dróton függ a Suttogások című munkád, amelyben a női figura beszorult, csapdába esett, mondhatnám azt, becsavarták egy tölcsérbe. Ez hogyan született?
‒ Ilyen az, így nézünk ki, amikor szorongatnak bennünket. Nem vagyok óvatos ember, bajba is tudok kerülni, de az élet úgy szép, ha változatos. Voltak ilyen tapasztalataim az életben, ezért mintáztam meg így...
‒ Szerintem merészen állsz a mintázáshoz, nem félsz az agyagtól, művészként érzékenyebben éled meg az élet dolgait-gondjait.
‒ Sokszor voltam és vagyok szomorú, ideges, a dührohamomat így vezetem le. Ahelyett, hogy a földhöz vágnám a tányérokat, inkább kiöntöm a mérgemet a szobraimba, tányértöréses energiámat inkább a mintázásban élem ki. Minden munka mögött van egy történet. Nekem nem a konvencionális testfelépítés a fontos, mint a görögöknél, vagy ahogy elvárnák tőlem, inkább torzítok a figurák arányain, a fej nagyobb a test arányához képest. „Csavartam” egyet a konvencionálison, mivel az életem sem az, a háziasszony szerepe nem elég, kell a feszültség, ami impulzust ad, ami a szobrokon levezetődik, ettől izgalmas az élet, a szobroké is. Mindenre van megoldás.
‒ Sok szobrod fényűző keretek közt éli meg napjait, például a nagy trónuson ülő kis királylány, akinek a lába nem ér le a földre. A Látogatás a kastélyban című munkáról van szó. Ennek mi volt a sztorija?
‒ Hát, amikor egy dán kiállításmegnyitó után a sörgyáros szponzor meghívott a kastélyába, ahol minden monumentális meg csillog-villog, feszültnek éreztem magam. Hogyan is kell ilyen elit környezetben viselkedni? Mit várnak el tőlem? Ez a szobor ezt fejezi ki... Viszont az unokám ült modellt ehhez, a trónuson lévő oroszlánfejes karfák édesapámat idézik.
A bennem lévő feszültségnek valamilyen formában meg kell valósulnia, ez belülről jövő késztetés... Ha virágokat festenék, a virág is tükrözné a lelkiállapotomat, a hervadt pipacsot is meg lehet szépen festeni, volt már erre próbálkozás. Magam előtt látom a bakancs nyomát a sárban az eltaposott pipacsok között. Vajon van-e elég tudásunk ahhoz, hogy ezt szerénységgel és alázattal ábrázolhassuk? Milyen akkor a lelkem tükre, amikor épp ezt szeretném közölni és ábrázolni.
‒ A Sorbanállás munkádról mesélj, hogy mi van a mögött.
‒ Múltbéli emléksztori, a kommunista időket idézi, a sok kellemetlenséget, amikor rengeteget álltunk sorban az üzlet előtt, húsért, vécépapírért, vagy épp ami volt. Dulakodtunk, egyesek összeverekedtek. Már akkor is érdekeltek az emberi figurák, arcok kifejezése. Az üzlet ajtaja felé pedig kitettem a nevem, be lehet menni megnézni a kisplasztikáimat. Ezért verekedjenek, ne a vécépapírért... Ezt a munkámat „visszavásároltam” attól, akinek eladtam, jobban mondva, kicseréltem egy másikra.
‒ Az Együtt a fazékban című munkádról is mesélj. Olyan, mint egy virágcsokor emberi fejekkel...
‒ Szeretem ábrázolni az embereket. Ezt az embercsokrot beraktam egy fazékba, mohával körbekerítettem, „salátával tálaltam”, ahogy egyik bukaresti kritikus kifejezte. Dulakodó, saját levükbe fövő emberportrék. Másik régebbi munkám a Krinolinos hölgy. Amikor először kiállítottam ezt az installációt, a szoknya alatt ördögök és angyalok hancúroztak. Szeretek viccelődni, hogy mi is van a szoknya alatt, vagyis minden, ami a szoknya alatt van, eladó. Darabszámra eladtam őket, csak két ördög maradt meg. Itt viszont ezt a szobrot már nem angyalokkal és ördögökkel állítottam ki, könyvek, újságcikkek, katalógusok kerültek a szoknya alá, hogy megmutassam, ki is vagyok valójában... Felvállalom a szituációkat, a női szerepeket,
‒ Nézem a szobraid arcát, keresem a szemkontaktust velük. Nem minden szobor néz szembe velem, elnéz, lenéz, átnéz....
‒ Pedig amikor leülök mintázni, akkor a szem mindig rám néz. Úgy is állítom be kiállításon, hogy amikor a néző bejön, lássa a figura szemét. Amikor elfordítja a fejét, akkor is rám nézzen. Amikor nem néz rám, amikor nem találkozik a tekintetünk, akkor rossz helyen állok. Szobraim természetesen viselkednek, adják magukat, nem kell másoknak megfeleljenek, nincsenek kitéve szabályoknak, amelyekben nem érzik jól magukat. Van, akiknek ez a pózolás megfelelő, van, akiknek kellenek a keretek, határok, mert csak így tudnak viselkedni. Nekem és a szobraimnak is nehéz, unalmas, fárasztó életforma, hogy másoknak megfeleljek. Alig várom, hogy otthon végre lerúgjam magamról a cipőt és ellazulhassak, önmagam legyek... Amikor egyedül vagyok és átértelmezem a helyzeteket, amibe épp belekerültem, belesodródtam, egyedül vívódok magammal, a sorssal, és mégsem retusálok.
A Gondolkodó 1980-ban készült, ez már ki volt állítva a Bánffy-palotában, egy férfit ábrázol, jobban mondva a férjemet, aki a bőröndjén könyököl és ábrándozik, hogyan tovább. Nagyon nehéz a szülőföldet elhagyni, elköltözni...
Örvendek, hogy viszontláthattam a munkámat.
‒ A Menekülőket is említsük meg az olvasónak...
‒ Sajnos ez a munka kettétörött, két napig javítottam, két fej le is esett róla, összeraktam, de így összetörve is egész. Ez is Bukarestben volt kiállítva a nyolcvanas években. Jó, hogy megmaradt a fekete-fehér fotó róla, ahol egészben látható a hajó, tele viharvert, a hajóba kapaszkodó emberekkel. Ezzel a munkával „fizettem” az Angliába szóló meghívólevélért, amivel elhagytam az országot.
‒ Használati tárgyakat, asztalt, virágtartókat is láthatunk ezen a kiállításon.
‒ Ja, ez egy kétségbeesett virágtartó, az ejtőernyős ember ott ragadt a fa tetején, és kapálódzik. Ilyet sokat készítettem. Meg a négykezes asztalokból is, amelyek az üveglapot, az asztal tetejét tartják. Családom, édesapám, édesanyám, unokáim is megjelennek a szobraimban, édesanyám, mint Borsószem királykisasszony, aki párnákon ül, mert mindene fáj, az oroszlánfejű trónus édesapámat idézi. Az unokáim, kettő az ölömben, egy pedig a fejemen, összesűrítettem az eseményeket. Így születnek a munkáim.
Életművem összeállt, először Pesten láttam így együtt őket. de boldogan és büszkén vállalom Erdélyben is a szobraimat. Ez vagyok én.
A kiállításról készült FOTÓRIPORT ITT megtekinthető.
