Eddig még a történészek által sem boncolgatott, második világháborús történeteket feltáró kötetét mutatta be B. Kovács András író, költő, szerkesztő, újságíró Kolozsváron, a Vallásszabadság Házában. A Kiskorúak halállistán című riportregény három áldozat – a datki Szén Lenke, az alsórákosi Rákosi Mária és a székelyderzsi Ballók Ödön – visszaemlékezésének történeteit gyűjti össze, túlmutatva a személyes történeteken érzékelteti az olvasóval az akkori társadalmi, szociológiai, történelmi, földrajzi korabeli sajátosságokat is. A kötet bemutatásában a szerző segítségére volt Kovács István unitárius püspök, aki családi történetével kapcsolódik a kötet létrejöttéhez, hiszen édesanyja az 1944-es embertelenséget megélő, egykor túszul ejtett, valamint a kötet főszereplője és narrátora, Szén Lenke.
„Hallottál-e valaha Datkról, kedves olvasó? A válasz még a közeli Székelyföldön is megelőlegezhető és szinte biztosan tagadó. A környező falvakat leszámítva ki is tartaná számon ezt, a ma félreesőnek számító kis települést?” – kalauzol el minket a kötet előszava egy tájra, amely nem volt közismert, egy időszakba, amelyet legszívesebben meg nem történté tennénk. Az 1944-ben történtek végtelen embertelenségéről árulkodó kötet 68 magyar kiskorú elhurcolásának bizonyítéként szolgál, három – akkor kiskorú – áldozat tapasztalati szűrőjén keresztül. A személyes történet Barcaságból – Brassó és Háromszék környékéről – indul, a datki Szén család udvarából, ahol éjnek éjjelén a módos magyar ajkú család legkisebb lányáért küldették a román hatóságot. De nemcsak a zömében magyar unitárius lakosságú Datkról gyűjtötték össze a magyar gazdák gyermekeit, hanem számos más területről is, így a kiskorúak száma hatvannyolcra nőtt.
A történtek bizonyítékaként szolgáló szubjektív visszaemlékezések a második világháború utolsó évét tárják a nagyközönség elé, amikor a román hatóságok kiskorú gyermekeket ejtettek túszul, a besszarábiai frontra szállították őket kényszermunkára, illetve élő pajzsként tolták őket maguk előtt a hadtéren. A gyakorlat hasonló embertelenségről árulkodik, mint a szovjetek általi malenkij robotra kárhozottak története, azonban a szelekció történetünkben nem szúrópróbaszerűen történt, hanem előre kiterveltek szerint. A hatóság célja volt a legtehetősebb, legbefolyásosabb magyar családok gyermekeinek kiemelése, oly módon, hogy az a legnagyobb fájdalmat vagy hiányt hagyja maga után a családban. Így történt, hogy sokleányos családoknál a legkisebbet, vagy másoknál a fiúgyermeket vagonírozták a Besszarábia felé tartó vonatba. Az úticél a foglyul ejtettek számára ismeretlen volt, csak találgatások voltak, hogy Brassóba vagy Segesvárra tartanak, amelyet végül a több napig tartó vonatozásuk cáfolt meg.
A gyermeki lélek ártatlanságát és jószándékát bizonyítja a küldőlevélre való visszaemlékezése Szén Lenkének, aki a legnagyobb körültekintéssel óvta keblén a román hatóságoktól kapott levelet, bízva benne, hogy jó sorát fogja majd szolgálni. A hatóságok cinizmusát sugallja, hogy a küldőlevél halálos ítéletüket tartalmazta, hiszen hazaárulással és kémkedéssel vádolták őket. Hazatérésükkor az elbocsátólevél több hónapig tartó, önkéntes frontszolgálatról árulkodott. Ám későbbi életük meghatározó részévé vált a fronton megélt időszak, hiszen a magukba zárt traumákról nem volt szabad beszélni. „Ez tabutéma volt a családon kívül. Főleg, ha arra gondolok, hogy ez még a kommunista időszakban történt. Édesanyám sokat mesélt nekünk róla, de a lelkemre kötötte mindig, hogy ezt ne mondjam el se a játszótársaimnak, se másnak” – emlékezett vissza az unitárius püspök. Kovács István számára lelkészi szolgálata alatt érett meg a felismerés, hogy a megélt szörnyűségek ellenére történelmi kincsről van szó, amit el kell mesélni, kutatni kell és nyilvánosságra kell hozni, mert a történelem ciklikus, könnyen megismételheti önmagát.
B. Kovács András riporteri hitvallására is kitért és a dokumentumriporthoz, vagy tényriporthoz való kötődésére, hiszen feladatának érzi, hogy a közember krónikása legyen, hangot adjon a népnek és nyilvánosságra hozza a rendszer elhallgatásait, torzításait. A kötet szerzője a továbbiakban a közönség soraiban ülő Benkő Levente, hasonló témákban kutató történészhez intézte szavait, hogy mint szakmabeli méltassa pár szóval a kötetet. „Cseke Pétert idézve, ilyen egy jó tényirodalom” – világított rá a történész. A tényirodalmat művelő író a valóságot fogalmazza meg, múltban történt eseményeket, történeteket, mozzanatokat keres, körüljárja annak területeit, majd irodalmi pennájával olvasmányossá kreálja. Így történt ez a Kiskorúak halállistán című kötettel is, amelynek második kiadása Szén Lenke visszaemlékezései mellett Rákosi Mária és Ballók Ödön emlékeivel egészült ki az ARTprinter Könyvkiadó gondozásában.
A jelenlevők a borzalmas események három áldozatával a filmvásznon is találkozhattak, hiszen Szabó Imre és Novák Lajos Túszul ejtett hónapok című dokumentumfilmje által még személyesebbé váltak a kötetben összegyűjtött események.
