„Én bármit is olvastam eddig Evelintől, azt mindig szó szerint vettem abban az értelemben, hogy gyakorlatilag maga a valóság az, ami leíródik, még akkor is, ha olykor látszólag nagyon is távol áll a valóságtól” – vezette fel a beszélgetést Karácsonyi Zsolt, hozzátéve, hogy a „világhírre mindenképpen érdemes” Márton Evelin szövegeiben mindig van valamiféle „kegyetlen derű”, ami ritkaság a mai magyar irodalomban. A Helikon főszerkesztője szerint a Solea Minor című kötetet „az írásművészet kifinomultságainak és vadságainak együttese” jellemzi.
A beszélgetés kezdetén a szerző elmondta, több mániája is van, ezek közül az egyik a sziget fogalmának, jelentésének sokféleségén való elmélkedés, amelynek eredménye a nemrég megjelent kötet: a Solea Minor ugyanis egy, a Föld sárlavinák okozta pusztulása után fennmaradt „807 négyzetkilométernyi földdarab”. A szigeten összegyűlt túlélőknek el kell fogadniuk, hogy rajtuk kívül eső okokból életük teljesen megváltozott, az eddig megszokott rendszer pedig, amelyben éltek, nincs többé: „Minden elsatnyul, elveszíti termő- és átörökítő képességét. Kivesznek a haszonnövények, csak a cserjék és a fűfélék, egy-két tevecsorda, néhány tucat láma és fóka, sirályok, halfarkasok, csótányok, csigák és dalos szúnyogok kósza csoportjai menekülnek meg a pusztulástól. Harmincöt éve nem született életképes csecsemő” – olvasható a könyv leírásában.
A hagyományos sci-fi történetekkel ellentétben, ebben a regényben nem a főhősökön, az emberiség utolsó fennmaradt tagjain áll vagy bukik minden, hiszen tőlük független okokból következett be a kataklizmosz – fogalmazott Márton Evelin, hozzátéve: „Éppen úgy, ahogy mi sem tehetnénk arról, ha holnap becsapódna egy üstökös és valamilyen csoda folytán csak Erdély maradna meg.”
Márton Evelin Solea Minor című kötetéből olvas fel a Helikon lapszámbemutatóján októberben Szegeden. Fotó: Mărcuțiu-Rácz Dóra
„Van egy olyan érzésem, hogy egyre kevésbé vagyunk életképesek. Értem ezalatt azt, hogy ha holnap mindenféle eszközök nélkül maradnánk, akkor nem tudom, hányan lennénk képesek hosszú távon berendezkedni egy abszolút technika-, gyógyszer- és – közértből megvehető – kajamentes életre” – emelte ki a szerző azzal kapcsolatban, honnan indult a kötet ötlete. A másik gondolatmenet, amely szintén foglalkoztatta a tudáshoz és az emlékezethez kapcsolódik: Márton Evelin szerint ugyanis elődeinkhez hasonlóan mi is úgy gondoljuk, hogy jól ismerjük saját történelmünket, nemzetünket, legendáinkat, de ez a tudás valójában átalakul, lemorzsolódik és a részletek könnyen merülnek feledésbe.
Mărcuțiu-Rácz Dóra kérdésére, miszerint az üde és humoros hangvétel mögé szándékosan van-e elbújtatva kissé nyomasztó hangulat is a kötetben, Márton Evelin elmondta: „Az a helyzet, hogy a Solea Minorról még nem született kritika, pedig az igen jól szokott jönni az írónak, mert akkor abból megtudhatja, mit is akart írni valójában és utána már sokkal könnyebb erről beszélni. Szóval, örülök, hogy ezt a nyomasztást felhoztad” – jegyezte meg tréfásan, hozzátéve: „Nem szoktam ezt így eltervezni, hogy akkor most leülök és írok egy nyomasztó történetet. Leülök, és, ha sikerül, akkor írok valamit.” A regényben viszont, szerinte a fennálló szituációk – a Föld elpusztulása, a nemzőképesség elvesztése, az átörökítés reményének elillanása – indokolják a nyugtalanító, aggodalmat keltő hangulat jelenlétét is.
Az est során a szerző elárulta, az elmúlt időszakban egy másik könyvvel is elkészült, amelynek címe Farkashab és várhatóan még idén megjelenik. Elmondása szerint ebben az esetben is az történt, ami általában szokott: kapott egy felkérést, amely elindított benne valamit, írt egy szöveget és aztán nem tudta abbahagyni, a végeredmény pedig egyfajta továbbgondolása lett a 2015-ös Szalamandrák éjszakái című kötetének. Olvasási szokásaival kapcsolatban úgy fogalmazott, sokat és sokfélét olvas, változatos műfajokban és különféle nemzetiségű szerzőktől: „Az biztos, hogy mindennek hatása van rám” – tette hozzá.
A könyvbemutató zárásaként egy közönségből érkező kérdésre válaszolva a szerző elmondta: a kötet címe (amely megegyezik a regényben szereplő sziget nevével) szokásához híven „őrült munkacímként” indult, de végül nem változtatta meg, éppen azért, hogy ne legyen olyan egyértelmű a jelentés. Hozzátette: a regényben adott ponton az egyik szereplő, Atanáz, a boltos is megjegyzi: „Milyen hülye neve van ennek a szigetnek? Ki adta ezt neki?”
