ESZTÁNY ZSÓFIA
Maksay Ágnes rendezése megkísérli áthidalni a generációk közötti szakadékot, és a fiatalokat vizuális úton megragadva kívánja bizonyítani, hogy az író többé nem a múltba vesző kötelező tananyag, hanem egy mai problémákra is érzékenyen reflektáló, hús-vér ember.
Hogyan válik modernné a magyar irodalom
A dokumentumfilm megtöri a hagyományos, Budapest-központú értelmezést, és az erdélyi, regionális nézőpontot helyezi fókuszba. A vetítést követő beszélgetésen T. Szabó Levente irodalomtörténész, a produkció tudományos munkatársa mutatott rá arra a szakmai felvetésre, hogy a modernizmus nem Adyval kezdődik. Mint elhangzott: „Jókai sok értelemben nem klasszikus, hanem a kortársunk”. A modernizálódó Magyarországon már olyan mai kérdésekkel foglalkozott, mint a kapitalizmus kritikája vagy éppen az ökotudatosság, hiszen a gyorsuló iparosodás korában a lassú utazást népszerűsítette, és regényeiben visszatérő elem a természet mint alternatíva a társadalmi kimerültségre. Sokarcúságát jelzi – eredeti, festői ambícióiból fakadó szénrajzain túl, amelyeket erdélyi útjai során is gazdagon gyarapított, s amelyek a filmet is ékesítik –, hogy műveit tudatosan vitte ki a nemzetközi piacra, miközben felesége, Laborfalvy Róza a kolozsvári színpadon népszerűsítette azokat. Továbbá aktív politikai életet élt, és számos lapot vezetett.
A táj mint főszereplő, Jókai mint influenszer
A dokumentumfilm a környezeti csodákat, az erdélyi városokat és falvakat nem csak háttérként mutatja be, maguk válnak a film főszereplőivé. A kamera a jelenkori, eufemizmusok nélküli tájat mutatja meg, azt vizsgálva, mi vonzotta az írót, és mi vonzza a mai embert ezekre a helyekre. Maksay Ágnes rendező szerint a cél nem az egykori látvány rekonstruálása volt, hanem annak megragadása, ami Jókait és a mai utazót is ezekre a helyekre vonzza. Jókai itt csupán mesélő, akinek a szemén át újra felfedezhetjük az ismerős tájakat, miközben számtalan új helyszínt is megismerünk.
T. Szabó Levente kiemelte, mekkora hatása volt Jókainak a helyi közösségekre. Mai szóval élve igazi „influenszerként” működött, hiszen amerre járt, vagy amiről írt, ott azonnal fellendült a turizmus. Regényeinek nyomán maguk a városok és falvak kezdtek olyanná válni, amilyennek ő megírta őket. Izgalmas paradoxon, hogy sokszor jelentőségteljesebbek azok a helyszínek, ahová tervezett ugyan menni, de személyesen sosem jutott el. Ilyen az Az arany emberből jól ismert Senki szigete, amelynek pontos helyét máig homály övezi, mivel Jókai végül nem látogatott el a Kazán-szorosba. A film pontosan e lenyűgöző táj erős képeivel és Jókai emblematikus leírásával nyit. A vetítés utáni beszélgetésből az is kiderült, hogy a forgatás azon a napon kezdődött, amikor a regényben a Szent Borbála hajó útnak indul.
Kulisszatitkok: ahol a múlt és a jelen összeér
Maksay Ágnes és csapata forgatása önmagában is különleges utazás volt, amelynek részleteiről a vetítést követő beszélgetés során esett szó. A stáb az utolsó civilek között tartózkodott a parajdi sóbányában a lezárása előtt. T. Szabó Levente kiemelte, hogy ezek a jelenetek Jókai ökológiai tudatosságát mutatták be, mely többek között a Fekete gyémántok című regényben érhető tetten. A mű újszerű kérdésfelvetése, hogyan lehet felelősen viszonyulni az altalajkincsekhez, amely éles tükröt tart mai társadalmunknak is. Hasonlóan emlékezetes maradt a temesvári forgatás. 1885-ben, az első állandó magyar színház megnyitójára érkező Jókai tiszteletére kivilágították az egész várost. Temesváron 1884-ben egész Európában elsőként vezették be az elektromos közvilágítást. A filmeseknek pedig sikerült lenyűgöző felvételeken megörökíteniük a szürkületben kigyúló utcai lámpásokat, amelyek most újra Jókai tiszteletére borultak fénybe.
A film vizuális gazdagsága a fiatal operatőrök munkáját dicséri, mely változatosságával végig ott tartotta a nézőt. A nagytotálok és a madártávlatból bemutatott természeti csodák ugyanúgy lenyűgözőek, mint a közeli, apró részleteket megmutató felvételek, amikor egy-egy képkocka erejéig egy kilincs vagy homlokzat tölti ki a vászont. Maksay Ágnes rendező szerint a generációs különbségek kifejezetten előnyére váltak a produkciónak. A Sapientia EMTE egykori hallgatói alkotóként tértek vissza abba az intézménybe, amelynek padjaiból most az érdeklődők nézték a munkájukat.
Az alkotást pedig Selmeczi György zenéje teszi igazán teljessé, aki a rendező szerint „a film minden rezdülését érzi”. A zenei aláfestés nemcsak színesíti a történetet, hanem megadja a dinamikáját, lüktetését, és mindig a kellő pillanatban borzongatja meg a nézőt. Ezt egészítik ki a narrátori hangok. A történet nem egy síkon van elmesélve, négy különböző narrátor diktálja a ritmust, hiszen a szakértői monológokat szervesen kiegészítik a helyiekkel folytatott párbeszédek, a helyszíneket felvezető ismertetők és a Jókai idézetek.
Újraolvasott Jókai
A magyar irodalom óriásaként Jókait gyakran épp a köré épült kultusz távolítja el a mindennapi olvasótól, pedig műveinek fókuszában mindig a társadalmi változásokkal küzdő kisember állt. Míg az irodalmi közbeszéd arról vitázott, érdemes-e még kötelezővé tenni a műveit, ez a dokumentumfilm pontosan erre a dilemmára kínál gyakorlatias választ. Felismeri, hogy az új generációt ma már elsősorban a vizualitás, a mozgókép nyelvén lehet a leghatékonyabban megragadni. A filmkockák úgy vezetnek végig az erdélyi, partiumi és bánsági helyszíneken, hogy a vizuális élmény egyszerre hozza meg a fiatalok és minden néző kedvét a természetjáráshoz és a regények fellapozásához.
A Jókai Erdélyben végeredményben sokkal több egy puszta dokumentumfilmnél. Kísérlet arra, hogy a számunkra jól ismert, otthonos helyszíneken keresztül szólítson meg, és ébresszen vágyat a Jókai-regények újraolvasására. Egy olyan alkotás, amely úgy tesz kíváncsivá és izgatja a fantáziát, hogy közben egy friss, regionális nézőpontból teszi újra maivá a klasszikus életművet.
