A különös mindkét esetben az volt, hogy az örmény holokauszt lassan kerek egy évszázaddal ezelőtt zajlott le. A köztes időben sem Amerikának, sem az európai államoknak nem okozott különösebb fejtörést, bűntudatról nem is beszélve. Éppenséggel fordítva: Törökország gazdasági és katonai megerősödését az említett hatalmakkal való kitűnő kapcsolatának köszönhette. Az orosz-amerikai és az arab-amerikai konfliktusokban kulcspozíciót betöltő Törökországot éppenséggel az amerikai segélyek és fegyverszállítások tették katonai nagyhatalommá, az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének, a NATO-nak Amerika mellett a legütőképesebb tagjává. Erdogan oroszokhoz való közeledése és a NATO vezérkarral nem egyeztetett kurd-ellenes akciói végre „felnyitották” az amerikai szemeket is. A már nem is létező örmény kisebbség „sérelmeinek” felhánytorgatása egyfajta gyöngéd figyelmeztetés volt Erdogan számára: próbálja egy cseppet meghúzni magát.
A németek is csak azután határozták el magukat a bátor tettre, miután Erdogan német-török, sőt pusztán német állampolgárságú emberjogi aktivistákat figyeltetett meg vagy vetett vizsgálati fogságba. Van olyan jeles német újságíró, aki csaknem egy éve élvezi Erdogan egyik büntetés-végrehajtó intézetének vendégszeretetét. Ennek ellenére azért – a kurd konfliktus kirobbanásáig – Németország (is) a legkorszerűbb német fegyverekkel segített tovább erősíteni az amúgy is félelmetes török haderőt. Business is business. A szállításokat csupán a szíriai kurdok ellen indított hadjárat idejére függesztették fel.
Nos, talán ennyi is elegendő annak szemléltetésére, hogy a kisebbségvédelem és egyáltalán az emberi jogok védelme milyen szerepet játszik a nyugati demokráciák ideológiai hadjárataiban (is).
A legújabb kisebbségvédelmi botrány Kínával kapcsolatos. Hosszú évek óta közismert, hogy a Kína Hszincsiang tartományában élő, 1949-ig Kelet-Kurdisztánként fundált területének lakosait, a türkökkel rokon ujgurokat a han-kínai kormányzat nemcsak súlyosan elnyomja, de a legkorszerűbb megfigyelési, megfélemlítési és elrettentési technikákkal igyekszik megfosztani identitásuktól is. Ezek a különösen agresszív intézkedések az ujgurokból természetszerűen ellenreakciókat is kiváltottak. A kínaiak az ellenállókat vagy akárcsak a kínai módszerek ellenzőit is százezrével úgynevezett átnevelő táborokba zsúfolják, ahol a pszichológiai hadviselés – ismét csak élenjáróan korszerű eszközeivel – nevelik át őket. A táborokat egyébként a kínai „újbeszél” szóhasználatában továbbképző táborokként emlegetik. A „továbbképzés” mintaszerű eredményekkel jár. Német lapok olyan esetekről is tudnak, amikor a nevelés sikerességéről meggyőződött szakemberek egyik női rabjukat hazaengedték, de az többé egyetlen szót sem volt hajlandó férjével a közös anyanyelven váltani. Sőt, a háztartást is mindenben a kínai mintáknak megfelelően alakította át. Effélére még maga a nagy Sztálin sem igen volt képes.
A növekvő kínai-amerikai feszültségek (kereskedelmi háborúk, fegyverkezési verseny, kínai terjeszkedés) ismét fölnyitották az amerikai politikai elit képviselőinek a szemét. A helyzetet korábban is bárki ismerhette, hiszen Amerikában (még) sajtószabadság van, s a kisebbségvédő és emberjogi szervezeteket (legalábbis jelentős részben) tiszta szándékok vezérlik. A politikum (demokratástól-republikánusostól) úgy tett, mintha nem tudna semmiről. Most azonban a demokraták által dominált Kongresszus (némileg Trump republikánus képviselőházát is megszégyenítve úgymond) éles kritikát fogalmazott meg a kínai kormányzat ujgur-ellenes eljárásaival szemben és kemény szankciókat helyezett kilátásba. A szankciók olyan hatóságokat és cégeket is megfenyegettek (lásd megfigyelési és átnevelési technológiák), melyek a kényszermunkatáborok létrehozásában és működtetésében szerepet vállalnak.
A kínai kormányszóvivő – egy, a szerephez illő törékeny hölgyemény – keményen felszólította Amerikát, hogy a törvényt ne léptesse életbe. Az általa képviselt kínai kormány szerint a szenátusi határozat végképp lerántja a leplet az Egyesült Államok terrorizmussal szembeni magatartásáról, arról a kettős mércéről, melyet az amerikaiak minden dolgukban alkalmaznak. Hszincsiang tartományban nem emberi jogokról vagy vallásról, hanem terrorizmusról és szeparatizmusról van szó. A kínai nép ezúttal világosan átláthatja az amerikaiak képmutató magatartását és gonosz szándékait. S azt (mármint a kínai nép) nem nagyon érti, hogy az amerikaiak milyen alapon avatkoznak bele Kína belügyeibe…
Alig hiszem, hogy a terrorizmusra, illetve a szeparatizmusra való utalás akár egyetlen olvasómat is meghökkentette volna. Az ujgurok testületileg terroristák, akárcsak a kurdok, a kelet-ukrajnai oroszok, és szeparatisták, akárcsak a spanyolországi katalánok. Az utóbbiak ez idő szerint még csak főbenjáró bűnökben sántikáló lázadók, de elégséges lehet egyetlen – a megaláztatásokat már elviselni nem bíró – gyengébb idegzetű nagykatalán agyában elpattanó húr, hogy ők is terroristákká fajuljanak.
Az effélét okosabb dolog megelőzni, mint előidézni. Az antidemokratikus társadalmi rendszerek és az antidemokratikusra hangolt közösségek legfőbb jellemvonása éppen az, hogy überelhetetlen vagy annak vélt katonai hatalmuk birtokában erre a felismerésre merőben képtelenek. Már mirajtunk, romániai magyarokon is ott a bélyeg. Két „terroristánk” ül börtönben, mert a Román Hírszerző Szolgálat éles fülei hallatára egymás közt a romániai magyarság kiszolgáltatott helyzetéről merészeltek értekezni, s egy – a nem mindig épp méltóságteljes román állam méltóságán túlmenően – gyakorlatilag senkit nem veszélyeztető kukás tűzijáték gyermeteg ötletével is előrukkoltak.
A terrorizmusnak nincs egzakt definíciója, ahogyan a szeparatizmusnak sincs. Az utóbbit az angol politikai diskurzus az államból való népszavazásra alapozott kiválásnak, szecessziónak hívja. S a rá irányuló törekvés alapvető demokratikus jog. A terrorizmus fogalma a szeparatizmusénál is megfoghatatlanabb. Jelen pillanatban terrorizmusnak tekinthető minden – egy adott állam által elkövetett – nyilvánvaló törvénysértésekkel szembeni ellenállás, főként, ha a terrorista – a törvénysértőével analóg – eszköztárhoz folyamodik.
Senki nem születik terroristának, a terroristákat (mármint az igaziakat, akik helyzetük tarthatatlanságát közszemlére tevő öngyilkosságaikkal – a lehető legperverzebb módon – ártatlan embereket pusztítanak el) a diktatórikus hatalmak hozzák létre, akik mindenféle „lovagiasnak” tekinthető (azaz demokratikus) önvédelem lehetőségétől megfosztják e célra kiszemelt állampolgáraikat, sőt, gyakorta hivatalosan is kollektíve bűnösöknek, virtuális gonosztevőknek, engesztelhetetlen ellenségeknek deklarálják őket. A megalázottság, a gyűlölet, a tehetetlenség veszedelmes gyúanyag.
A problémát a demokrácia évtizedek óta erősödő eróziója generálja. Nem a kínai demokrácia hiánya, nem is az oroszé, a töröké, az iránié vagy a szaúd-arábiaié, inkább azoké a nyugati demokráciáké, melyek az emberi jogok, a kisebbségvédelem, az emberi méltóság védelmének szent eszméit pillanatnyi érdekeiknek rendelik alá. Nem a méltánytalanságokat szeretnék valóban felszámolni, hanem – ha úgy érzik, pillanatnyi hasznot húzhatnak belőle – a vádakkal ellenfeleiken vagy ellenségeiken akarnak ütni.
Azaz – bár rosszabb véleményem kevés állam „emberségességéről” lehetne, mint a kínairól – bizonyos értelemben igazat kell adnom a csinos kis szóvivőnek, hogy az amerikaiak, a németek, a franciák, a spanyolok… képmutatók. Folyton kettős játékokat játszanak, s ezzel szerintem éppen azokat az értékeket teszik a szó szoros értelmében tönkre, melyekre saját társadalmi létüket szeretnék alapozni.
Az értékeket, mint mindent, karban kell tartani, mert ha nem, az entrópia irgalmatlan törvénye szerint az értékrend is porlik, mint a szikla.
Ez és nem egyéb az oka annak, hogy nem csak a kínai vagy az orosz „nép” nem hisz a demokráciában: az egyenlőség, szabadság, testvériség elveiben, de egyre inkább maguk az amerikaiak, az angolok, a németek, franciák, az olaszok, és sajnos mi, kelet-európaiak sem.
Pedig mi – főként kisebbségiként – a rendszerváltás tájékán még lázasan hittünk…
