Enyedi Brigitta
Elsőként az 1931. április 23-án született Grünwald Ernőt, a hajdani Piarista Gimnázium diákját kérdeztük, aki az iskolai élményeire és a kommunista időszakra emlékezett vissza. Mint mesélte nagyon sok szép emlék köti az iskolához, amelyet nagyon szeretett és tisztelt, mindemellett pedig mai napig úgy gondolja, hogy nagyon jó, hozzáértő tanárai voltak. Grünwald Ernő 1942-ben, 11 évesen vált a Piarista Gimnázium diákjává, amiért mai napig hálás. Elmondása szerint annak idején az iskolában mindössze két osztály volt, és az ő osztályába több nemzetiségű, vallású gyermek is járt, de mindezek ellenére nagyon jó közösség kovácsolódott össze. Nagyon szép emléket is felidézett a zsidóüldözés időszakából, amikor a zsidókra rá volt kényszerítve a sárga csillag viselése. Elmondta, hogy milyen mélyen érintette, amikor az iskola akkori igazgatója kihirdette, hogy az iskola előtt minden zsidó diák vegye le a csillagot, az iskolában nem kötelesek hordani, mivel minden diák egytől egyig egyenlő, és jogosult arra, hogy ugyanolyan bánásmódban részesüljön.
1948-ig piarista szellem uralkodott az iskolában, aztán a tanügyi reform következtében sok diák átkerült a Református Gimnázium épületébe, köztük Grünwald Ernő is. Elmesélte, hogy vallásuktól függetlenül nagyon jól összebarátkoztak a református gyerekekkel, főleg, hogy már előzőleg is ismerték egymást. Emellett visszaemlékezett arra, hogy Kodály Zoltán énekkart vezényelt, amely több különböző iskolából érkező diákból állt. 1944 áprilisában Grünwald Ernő családjával Magyarsárdra menekült a bombázások elől, ahol összebarátkoztak a májusban odaérkezett német csapatokkal. Ezen kívül gyakran segített családja az odatévedt orosz, ukrán katonatiszteken is, ilyenkor szalonnát, kenyeret adtak nekik.
Visszaemlékezett a háború utáni kommunista időszakra is, amikor ő már egyetemista volt. Elmesélte, hogy a kommunista párti évfolyamtársa az egyik gyűlésen megpróbálta ellene uszítani a többieket, mondván, hogy ő kozmopolita, hajbókol a nyugati kultúra előtt és dekadens zenét játszik, mivel jazz- zenét zongorázott.
Salamon György piarista öregdiák is mesélt a családjáról és megosztotta velünk két megrázó élményét a második világháborúról, amelyek mai napig élénken élnek benne. Kiderült, hogy 1933 szeptemberében nyolctagú családba született jószívű, szerető anya és szigorú apa gyermekeként, akikkel nagyon jó viszonyt ápolt. Felidézte, hogy micsoda élmény volt iskolába járni, hangsúlyozta, hogy mindennap gyalog ment iskolába, de ezt sosem bánta, mert legszebb élményei közé tartozik az iskolába gyaloglás, mivel mindig vele voltak ilyenkor a barátai is.
A háború időszakáról nagyon rossz emlékei vannak, szomorúan emlékezett vissza arra a napra, amikor egy ütközet szemtanúja volt, és később egy orosz katona el akarta vinni az egyetlen lovukat az istállóból, amire nagy szükségük volt. Édesapja könyörgött az orosz katonának, hogy hagyja meg a lovat, viszont a katonatiszt ráfogta a fegyvert, és nem engedett a magáéból. A másik kellemetlen élménye Kolozsvárhoz kapcsolódik, látta, amint a szomszéd családja összetűzésbe került az orosz katonákkal. Elmesélte, hogy a szomszédnál orosz katonák jelentek meg és kérdezgették, amit ő persze nem értett, ezért kihívta két lányát, és feleségét segítségül, akiket az orosz katonák kicsúfoltak. A nagyobbik lány megijedt, ezért elszaladt, átugrotta a kerítést, és sajnos eltört a sípcsontja.
1957-ben elvitték katonának a petrozsényi völgybe, ahol bányásznak osztották be, de az esztergályos szakmájának köszönhetően műhelyben dolgozott, majd sikerült leszerelnie. Ezután megnősült, és idén decemberben ünnepli a 64 éves házassági évfordulóját.
A harmadik piarista öregdiák, Bokor Ernő 1945-ben lett a piarista kollégium diákja, de sajnos a már említett tanügyi reform miatt ez nem tartott sokáig, mert a gépipari iskolába került. Megtudtuk tőle, hogy a piarista kollégium diákjait, akik a gépipari líceumba kerültek a kollégiumban tanult fegyelem jellemezte. Bokor Ernő is kitért röviden a háború időszakára, és felidézte, hogy családjával bombázáskor falura menekültek a rokonokhoz, ahol nagy szerencséjük volt, mert az egyik rokonuk valamelyest tudott oroszul, így amikor arra mentek az orosz tisztek, sosem adódott probléma, mivel meg tudták velük értetni magukat.
A beszélgetésből kiderült, hogy a piarista öregdiákokat összekötik a szép iskolai élmények, a nehezebb időszakok a háború és a kommunizmus alatt. Sok mindenre szívesen emlékeznek vissza, és szeretettel beszélnek iskolai emlékeikről és életútjukról. Hálás köszönettel tartozunk nekik, amiért időt szántak ránk, és megosztották velünk emlékeiket, tudásukat!