Vetró András grafikáiról
ZAKARIÁS ÁGOTA
Függetlenül attól, hogy bronzban, kőben, fában, gipszben vagy grafikában fogalmaz, mindig az ember áll Vetró András művészetének középpontjában. Embercentrikus szemlélete mitológiai vagy kortárs irodalmi témák feldolgozásánál egyaránt érvényesül. Prométheusztól Szent Mártonig mind olyan figurák érdeklik, akik áldozatot hoztak az emberiségért. A prométheuszi mondát a jelenbe helyezi, a közösségéért tenni akaró személy van középpontba állítva, akit megbecsülés helyett megbüntetnek.
Nagyon sok empátiával meséli újra Don Quijote kalandjait is. A la manchai lovag néha egy kis székely furfangot segítségül hívva oldja meg a helyzeteket Vetró András értelmezésében.
Nemcsak mitológiai és klasszikus világirodalmi témákból, hanem a kortárs erdélyi irodalomból is gyakran inspirálódik. Egyed Péter 23 buborék. A Kurszk balladája című kötetére utal az egyik kiállított alkotás. Száztizennyolc tengerész veszítette életét a Kurszk orosz katonai tengeralattjárón 2000 augusztusában. A hadgyakorlat közben történt robbanás utolsó huszonhárom áldozata csak néhány órával élte túl a tengeralattjáró legénységének többi tagját, az egyik halott zsebében talált feljegyzés szerint, velük az oxigénhiány végzett. Egyed Péter huszonhárom részből álló „balladája” a rövid ideig még életben maradt tengerészek üzenetét közvetíti.
Vetró András rajzának szereplői különféleképpen néznek szembe a lassú halállal. Van, aki magába roskadva, beletörődve várja a halált, van, aki öklét rázva lázad, de egymást segítő embereket is láthatunk, akik ebben a reménytelen helyzetben sem feledkeznek meg társaikról, gyámolítják, vigasztalják egymást. A gyakran sorozatokban gondolkodó művész a Kurszk tengeralattjáró tragédiáját felidéző egyik későbbi rajzán Egyed Pétert is megörökítette, halála után. Tengerészként ábrázolja a tehetetlen, menekülni próbáló filozófust, de ő is buborékká válik.
Az anyaság szintén évtizedek óta visszatérő témája Vetró Andrásnak. Légiesen törékeny vagy szinte willendorfi Vénusz-szerűen robusztus anyafiguráinak plasztikusan kidolgozott alakjainál érezhető a leginkább, hogy sík helyett, itt is inkább térben gondolkodott az alkotó. Arcokat nem látunk, csak az anya és gyerek egybeolvadó testét. Arc nélkül sem személytelenek, inkább univerzális lesz így a hangsúlyos geometrikus formákból felépített nőalakok mondanivalója. Mint az Istenanya-ábrázolásokon is, Vetró anyafigurái is sokszor fáradtak, vagy mozdulatuk fájdalmat tükröz, de mindig védelmezően ölelik körül gyereküket, valósággal egybeolvadnak vele.
A szobrokban lényegesen kevesebb a narratív elem, a rajzok inkább magukban hordozzák a történetmondás lehetőségét. A sokszor megrendelésre készülő térszobrok mellett a kisplasztikák, illetve főleg a róluk készült rajzok talán nagyobb szabadságot adnak az alkotónak is. Annyira ismeri a szobrok formavilágát, hogy nagy kifejezőerővel, bámulatos technikai tudással, de talán mégis szabadabban, újraértelmezve, más szempontokat érvényesítve képes felidézni a szobrot a rajzban.
Vetró András alkotói hozzáállását jól példázza, hogy a szobrászatban sem a monumentalitás vonzza. Egész alakos szobrok készítését ritkán vállalja, inkább a mellszobrok, portrék, domborművek megmunkálása áll közelebb hozzá. „Kisebb méretű szobrászatot választottam, mert itt kis terek vannak” – vallja a művész egy interjúban édesapja tanulmányára hivatkozva, aki a reneszánsz korabeli megrendelésekre utal, amikor a terek sajátosságainak és adottságainak figyelembevételével tervezték a szobrokat. Most sajnos éppen fordítva van, egy adott tér méreteihez, történelmi kontextusához alkalmazkodva alkot a szobrász.
(Elhangzott 2020. február 20-án, a kolozsvári L'Autre Caféban megnyílt kiállításon. A tárlat 2020. május 6-ig látogatható, a Ion Creanga/Haller Károly utca 8 szám alatt).
FOTÓK: MÁRKOS TAMÁS
