Vetró András és V. Bodoni Zsuzsa kiállítása a Bánffy-palotában
Deák Ferenc Loránd művészettörténész a művészházaspár munkásságát méltatta: „Vetró András és Vetró Bodoni Zsuzsa Kézdivásárhelyen öt évtized alatt műértő közösséget nevelt fel. Az értelmiségi ember küldetésével alkotásaik az élet egzisztenciális problémáira kerestek válaszokat, a tanár kifelé törő küzdésvágya, a tanárnő befelé forduló meditációjával találkozott. A nagy lelkesedés kételyekkel, a heroizmus iróniával, a cselekvő erő visszafogott szemlélődéssel egészült ki. Hihetetlen szövetségben tisztelték egymás művészetét. Mindig a másik művének az értékelését emelték ki.
A kultúra hálójában játszó művész mindig talál olyan utalásjegyet, amellyel tágítani tudja azt a képi nyelvet, amelyen alkot. Vetró András mitologikus hősei az elrugaszkodás határhelyzetében jelennek meg. Ikarosza expresszív erővel feszül neki a kontrollt parancsoló felettes énnek, Prométheusza fölött egyre démonibb keselyű uralkodik.
Vetró András művészetében a Bús lovag a kezdeti művészi ego hol ironikus, hol saját küldetésébe belerészegült állapota után végigjárta az elvesztés, a szeretett társ elgyászolásának stációit is. Don Quijote szélmalomharca a felettes szellemlény, a környezet normáit felülbíráló szférájában létezett, míg Sancho Panza vaskos és gyakran tunya alakváltozatai helyreigazítanak, rendes mederbe korlátozzák. Bodoni Zsuzsa elvesztése után emeltebb szintre lépett az irodalmi toposz újragondolása. A nő finom aurája a felettes szférához tartozik, elérhetetlen távolság, szakadék lép be a figurák közé, őrangyalként ott van, de testi valójában megközelíthetetlen. Több alkotáson az elvesztést a forma negatív megsokszorozott üregével, ürességével éri el, vagy a délibáb optikai töréséből adódó ismétlődésével. Amikor az egy helyét az emlékek ismétlése sokszorozza meg. A szélmalom az idő kereteként a lovag ellentéteként áll gátként közte és az idea köz. Majd Déva várának falba falazott asszonyaként jelenik meg.
Vetró András lovas ábrázolásai antropofizálják a lovat, a férfihősök tettvágyait jelenítik meg. Emeltebb pozícióba állítja a lovast, ezáltal a küzdésre való törekvés lelki dinamikája hatványozódik. Szereti időnként újrafogalmazni korábbi kijelentéseit. Bohóca a szomorú arcú Velazquez elődje és a Vetró Zsuzsa utazó bohóca nála lemeztelenítve, gyakran a női uralomnak kiszolgáltatva adja meg magát. Egyed Péter tizenhárom buboréka és azért épül be az életműbe, mert a létharc nagy megpróbáltatásának stációit járják végig a figurák. Köztéri szobraival nagy hangsúlyt fektet a személyiségek kulturális emlékezetben való megörökítésére. Nála a járulékos elemek elmaradnak, egy-egy felfokozott tettvágyban ábrázolt jellemzés jelenik meg. A Vetró-szobrok jegyei a klasszikus drámák szigorú szabályait körvonalazzák, a megállított időben a tettváltás tetőfokán jelenik meg az ábrázolt én. Roden Calais-i polgárok művét idéző lovas szobrának figurái az idő körbenjárásáról is szól. A gyerekkori vágyakat a felnőtt korláttal dacoló tetterő és az öregedés elfogadó bölcsessége váltja. Faszobraiban és aktjaiban a nőt mint teremtő erőt mintázza meg. Henry Moore-ral rokonszenvező formái a felszín mögötti szimbiózist tárják fel. Vetró Zsuzsa művészete a kolozsvári grafikai műhely formakísérleteiből indul. Feszt László tanítványaként kompozícióiban az ismétlődő kulturális kódok feminin játéka jelenik meg. Kézdivásárhelyi életterük során egyre erőteljesebb a kisváros épített örökségének metaforikus térként való megörökítése. Munkáira a nagyvonalúság jellemző, a pasztell lesz a vezető névjegye. A pasztellkréta lágysága ellenére nála a vonalak a létbe hasítanak, kontrasztokat szülnek, állításait nem aprózza szét, jelei körül üres felületeket hagyva segíti szabadon lélegezni. Tájképeihez a zenei ritmusok állnak legközelebb. Domboldalak és fák variációjának lágy fuvalmai között kulminációs érzelmi pontok törnek fel. Az ősz színeinek rozsdabarna és fakósárga változatait intenzívebb színek hullámai a dér csípéseként érintik. Lelki tájainak intenzitása nem véletlen, hiszen ezek a képek gyakran zenehallgatás közben születtek.
Számomra nagyon erőteljes üzenete van a kilencvenes évek elején készült márciusi képeknek. Valószínű Vetró Bodoni Zsuzsától a pátosz állt legtávolabb. Ezek a képek már akkor nagyon bátran diagnosztizálnak a társadalmi megmozdulásokkal szembeni szkepszist. Itt az arctalanság lép elő, a megnyújtott alakok csoportosulása balsejtelmű érzést kelt. Majd a két nemzet jelképe a madárijesztő bábujának kellékeként lép elő. Főművein a személyes élet és a kulturális allegória keresztmetszetként találkozik. A Ketten kép deszkái, az elhagyatott házak lezárt ablakát vagy az üresen hagyott keresztet vetítik rá a világablakra, amely felső terében a mohazöld áramlatok mégis a feloldás és elfedés ígéretét hozzák.
Kötődései közül képein is legerősebb a család. Családtagjai népesítik be képeit. Történetsorba viszi szeretteit. Apósa, néhai Vetró Artúr arcának változatai megrendüléssel beszél a karizmatikus értelmiségi ember öregedésének stációiról. Fiait gyerekként is a művész szerepkörébe álmodta. Az unokáknak képein játékszereket épít, hintalovat és repülő sárkányt ajándékoz.
Vetró Bodoni Zsuzsa képein a ló túllép az Incitato lovastábor kötelező tematikáján, hiszen nála valahol az idő allegóriája. A Patkó képe minimálábrázolással az epizódban rejlő teljességet jeleníti meg. Lovai számomra a templomok nagyságával bírnak, hiszen az elrugaszkodás és felfele kaptatás szellemlényeiként nyernek életet. Utolsó két évben az Életfákon a pasztellkréta erős kontúrvonalai egyre rezignáltabb finom rezdüléseket örökített meg. Ezeken a képeken édesanyja elvesztésének gyásza is ott van, és valami szelíd ragyogás az öröklét felé. Gyakran a szimmetria fenntartásával az egyensúly iránti áhítat szólal meg.
A Vetró művészházaspár tudott a székelyföldi kisváros közegében jelentős életművet alkotni. A város kulturális arculatának alakítása közben építették karakteres művészetüket” – zárta beszédét a kézdivásárhelyi művészettörténész.
Bogdán Zsolt színművész előadása színesítette a megnyitót, aki Hamvas Béla Öt meg nem tartott előadás a művészetről és Kányádi Sándor Noé bárkája felé, a (Nagy Imre-festmény hátára) című versét mondta el.
Vetró András a beszédeket követően kifejtette, hogy a leltározás nem azt jelenti, hogy leteszi a lantot, hiszen a szobrász szerszáma mindig készen áll, amíg ereje és egészsége van, nyomot szeretne hagyni a glóbuszon. „Ami boldoggá tesz egy magamfajta szobrászt, az, hogy itt van életművemnek nagy része, hogy végre sikerült feleségemmel együtt kiállítani, mert ő életében ezt elutasította, csak csoportos kiállításokon vett részt. Szerencsés ember voltam, mert majdnem minden művészt ismertem, kisgyerekként szívtam magamba a kisugárzásokat, ezek az emberek – képzőművészek, de Bretter György, Földes László – indítottak el azon a rögös, a művészet bogos ösvényein, reménykedve, hogy feleségemmel együtt kitaposunk egy kis csapást az úton, hogy saját hangunkat elérjük” – fogalmazott a művész.
A kiállítás 2023. október 1-jéig Művészeti Múzeum/Bánffy-palota földszinti termeiben tekinthető meg.
FOTÓ: ROHONYI D. IVÁN
