Ez utóbbiakkal sokan elégedetlenek vagyunk és ez nincs másként, akárhova nézünk Kelet-Közép-Európában. Sokszor az az érzésünk, hogy mintha csak a politikai szereplők különböznének, lényegében ugyanazokat a folyamatokat látjuk mindenütt. Ha szétnézünk Nyugat-Európától egészen az öreg kontinens keleti szegletéig, sok helyen látunk önmagukat kétségbeesetten kereső társadalmakat, amelyek a koronavírus-járvány idején főleg, de már azelőtt is elvesztették a fejüket, a kormányok pedig azt sem tudják, milyen döntéseket hozzanak. Sokan valami új kezdetet, új életformát vizionálnak, miközben arra sincs garanciánk, hogy egy év múlva is hatályosak lesznek a jelenlegi korlátozások, amelyek hosszú hónapokon át megakadályozzák a régi életünk megszokott helyszíneihez, szokásaihoz való visszatérést. Az sem kizárt, hogy a mostani jelen az új életformánk...
A bizonytalanság közepette a politikusok egyre nyíltabban kitámadják a második világháború után kiépült nyugati demokrácia alapintézményeit és értékeit. És ezt nem csak egyes országokban teszik, hanem rendszerint mindenütt, még Brüsszelben is, mindent alárendelve a pártszimpátiáknak. Teszik ezt annak reményében, hogy csak jogos korrekciókat hajtanak végre. Európa-szerte egyre jobban eluralkodik a pártos szemlélet, amely a társadalom minden szegmensére rákényszeríti saját szűk eszmeiségét és látókörét. Egyre kevesebben vannak azok a józan gondolkodók, akik értékek mentén próbálják meghatározni elvi álláspontjukat, elsősorban az ügyek és nem személyek, illetve a párt iránti hűséget tartva szem előtt. Szinte kizárólag a személyes és pártszimpátiák kerülnek előtérbe a közéletben, s ehhez a szubjektív tényezőhöz igazodnak az uralkodó nézetek.
Ez jutott eszembe, miután az elmúlt hetekben egyre többször hallottam Klaus Iohannis államelnök és Ludovic Orban miniszterelnök hajmeresztően antidemokratikus kijelentéseit. Orban például a héten durva támadást intézett az alkotmánybíróság ellen, amelyet nem többel és nem kevesebbel, mint törvényszegéssel vádolt, miután a talárosok alkotmánysértőnek találták – egyébként jogosan - a kijárási tilalom idején kirótt hatalmas bírságokat. A talárosok tekintélyének csorbítása nem újkeletű, ennek jó pár éves hagyománya van nálunk, amely a Rezist-mozgalom idejére nyúlik vissza. Újfent azzal vádolják az alkotmánybírákat, hogy nem pártfüggetlenek, hanem egykori pártkatonák, akik az alkotmánybíróságon is saját pártjaik érdekeit próbálják érvényre juttatni. Ez a pártosság eleve bele van kódolva az 1990 után kiépített alkotmányos rendszerbe, mint ahogy a nyugat-európai demokratikus politikai rendszer sem pártsemleges, sőt sok más országban is a pártok, vagyis a parlamentek nevezik ki az alkotmánybírákat. Brüsszel minden bizonnyal számos kritikát fogalmazna meg, ha például tőlünk nyugatra vagy keletre az egyik tagállam miniszterelnöke ilyen goromba támadást intézne a demokrácia egyik alapvető fontosságú intézménye ellen, mint az alkotmánybíróság.
Tegyük hozzá gyorsan, hogy jogtalanul szapulják az alkotmánybíróságot, amelytől olyan szerepet vár el a politika, amellyel normális demokráciában nem kellene rendelkezzen. Arról ugyanis igen keveset beszélünk, hogy miért kell minden fontos kérdésben az alkotmánybíróságnak döntenie. Ezzel a politikai döntőbíró szereppel maguk a politikusok ruházták fel, akik a rosszul értelmezett pártosság tombolása közepette immár jó pár éve képtelenek bármilyen fontos kérdésben konszenzusra jutni. Ehelyett elvárják, hogy az alkotmánybíróság megoldja az egymás közötti nézeteltéréseiket és érdekellentéteiket azzal, hogy ráerőszakolja az egyik félre a másik nézetét. De ne csodálkozzunk ezen akkor, amikor az államelnökök immár több mint 15 éve fittyet hánynak az alkotmányban kijelölt mediátori szerepre és aktív politikai szereplői státuszra törnek. Milyen ország az, ahol az államelnök egy világjárvány közepette továbbra is fő politikai ellenfelét ostorozza, és az egyik nemzeti kisebbség ellen uszítja a többségi lakosságot hamis hírek terjesztésével. Az uniónak nem csak Orban gorombasága, hanem Iohannis nacionalizmusa, politikai elfogultsága és alkotmányellenes magatartása sem tűnik fel pusztán azért, mert Bukarest és Brüsszel között most éppen pártos harmónia létezik, ki tudja meddig...
Sajnos az elvakult pártosságban egyre több európai országban alakul ki a totalitarizmus valamilyen enyhébb formája. Szeretném hinni, hogy valójában nagyon messze állunk egy valódi totalitarizmustól, és ezek a vélemények csak túlzások, de az biztos, hogy a pártosság olyan szellemi sivárságot idéz elő, amelyben egészséges demokrácia képtelen kifejlődni.
