Az utolsó kanyarban csak ki kellett fújjam magam. Átszaladtak előttem a végigjátszott nap fő eseményei. S már lépkedtem is gyorsan, kettessével, hogy végre beérjek a házba.
Nagymamám a nagyszoba közepén állt. S olyat tett, amit oly kevésszer az életben. Megkért valamire…
– Krisztinka…
– Mama…
– Az mondta Máierné, hogy van parizer a jelzőlámpa melletti húsüzletben, vennél?
Közel kilenc éves lehettem. Egyáltalán nem volt a nem a választható lehetőség között. Nem volt szokás.
Így esett, hogy szaladtam is vissza a lépcsőkön, kezemben a nagy lyukú almazöld szatyorral és egy pici pénztárcával, amiben mindig jó szorosan állt a pénz.
Tíz percem volt zárásig.
Szaladtam. Közben azon morfondíroztam, hogy honnan jöhetett ez a képtelen ötlet? Méghogy csak úgy egyszerűen elmész vásárolni, húst ráadásul… Amúgy is épp most kezdődik az esti mese...
Az üzlet előtt nem volt sor. Egyértelmű, hogy nincs itt semmi parizer, s fordulnék is, de csak meggondolom.
Egy néni, utána egy bácsi, ebből áll a sor. Beállok én is.
– Parizer – mondom.
Az elárusítónő válaszol valamit. Nem értem. Ismétli. Nem értem.
Aztán mutatja. A parizereket. Kerekek, mint a labda. Hárman vannak. Két egyforma és egy nagyobb. Eltátom a számat.
– Doi – mondom.
Megint mond valamit, gondolom, hogy melyik kettőt kérem.
– Mare şi mai mare – fejtem ki, hogy a nagyot és a még nagyobbat.
Fizetek. Visszaad. Vajon a harmadikat is vegyem meg? Az utolsót? Zakatolnak a gondolatok. Nyílik az ajtó. Egy kisfiú lép be szatyorral. Az övé kék.
Mosolyogva lépek ki a húsüzlet ajtaján. A hátamra veszem a két bucka parizert, másképp nem lehetett vinni azt a szatyrot. Szaladtam. Annyira vártam, hogy mama lássa, sikerült!
Aztán már csak arra emlékszem, hogy a konyhában vacsorázunk. Ketten. A vekniszeleteket megkeni vajjal, ráteszi a se nem vékony, se nem vastag parizerköröket, megkeni mustárral. Vágná is le a karéját a kenyérnek, mondom, hogy már nem vagyok kicsi, szeretem s meg is tudom rágni a héját. Egy nagy paradicsomot vesz ki a hűtőből. Micsoda ízük volt azoknak…. Akkorát vacsoráztam, annyit nevettünk, olyan szép volt az a hosszú, világos nyári esténk. Mama azt mondta, hogy mi vagyunk a mindenei, mi, az unokák. Tudtuk mi már ezt akkor, de hangosan kimondva mégiscsak meglepő volt.
És ott abban a percben nagykicsiként elérte szívemet a gondolat, hogy ez egy emlékezetes nyári hétköznap, annyira különleges, hogy soha nem fogom elfelejteni. A sikeres vásárlás mellett mégiscsak az együtt töltött idő tette fel a koronát az estre. Az együtt kuncogásunk, a végre kimondott óhajok, az elfogadott érvek, vallomások.
