Beszélgetés Mărcuţiu-Rácz Dórával
– Amikor először beszélgettünk, a Dóra veszedelmes világa című blogodra írtál, közösségi oldalad is volt, ahova kisvideókat gyártottál. Akkor azt mesélted, tanárnő szeretnél lenni, és mellette íróként tevékenykedni. Ehhez képest, ma a blogod nem elérhető, videókat már régen nem készítesz. De a Helikonban rendszeresen publikálsz, és több kötethez kapcsolódik a neved. A legnagyobb kíváncsisággal és érdeklődéssel kérdezem: mi történt?
– Amikor ezeket a videókat készítettem, mindenről teljesen más elképzelésem volt. Ez kamasz fázis volt, élveztem csinálni, de utólag visszanézve kínosnak tartottam, aztán töröltem őket a bloggal együtt. Azt éreztem, hogy ez a korszak lezárult és nem biztos, hogy ezt a mostani tevékenységemmel szeretném összekapcsolni. Miután elkezdtem dolgozni a Helikonnál, azt mondtam magamnak: lehet, hogy komolyabb irányt kellene vennie annak, amit csinálok és ebben a „bentlakásos bohóckodás” nem segít.
A pedagógia szakot harmadéven abbahagytam, mert rájöttem, hogy stresszhelyzetben nem teljesítek jól. A tanügy pedig hosszú, több hónapon keresztül tartó stresszhelyzet. Úgy éreztem, nem tudom végigcsinálni, sok dolgom volt harmadéven, úgyhogy inkább a Helikonnak írtam tudósításokat.
– Nem lehet könnyű dönteni, majd elkötelezni magad amellett, amivel foglalkozni szeretnél, aztán később bevallani, hogy nem fog menni.
– Ez az elején masszív frusztráció volt, mert a pedagógiát az egyetlen logikus és elképzelhető karriertörténetnek tartottam. Sok tanár van a családomban – többek között édesanyám is –, sok olyan pedagógus vett körül, akikre felnéztem és olyan akartam lenni, mint ők. Aztán belebuktam ebbe a dologba. Az is lehet, hogy túl magasra tettem a lécet, vagy ment volna, csak jobban bele kellett volna élnem magam. Ez a periódus eléggé szorongós-depressziós volt, mert rájöttem, hogy nem szeretek szerepelni. A tanár nem feltétlenül szerepel, de körülbelül 30-an figyelik azt, amit csinál és ettől harmadéven nagyon megijedtem. Az első pedakonzultációm után azt éreztem, hogy ezt nem fogom tudni megcsinálni.
– Azt mondtad, hogy nem teljesítesz jól stresszhelyzetekben, de az utóbbi években sok helyen lehetett olvasni az írásaidat, eseményeken is prezentálod a munkád, ez milyen szempontból más? Publikációk által több emberhez eljutsz, mintha 30 főnek beszélnél órán.
– A publikációk terén nagy különbség az, hogy amíg dolgozom a szövegen, addig nem érzem a nyomást. Ez akár két-három hónapos procedúra is lehet, amikor csak én vagyok és a szöveg. Igyekszem úgy írni, hogy az adott közegben és szituációban a tőlem telhető legjobb legyen. Az, hogy a kritikát most jobban tűröm, nem magától jött. Emlékszem az első fellépésre, a Bretter-körön (Bretter György Irodalmi Kör, jelenleg Bréda Ferenc Irodalmi Kör – szerk. megj.). Utólag visszagondolva gyönyörű esemény volt, de akkor hihetetlenül féltem tőle, az elején nem mertem elvállalni, mert a rendkívül érzékeny periódusomban nem akartam magamat ennyire kitenni. A Bretter-kör indított el ezen az úton, André Feri és Horváth Benji biztattak, hogy küldjek szövegeket a Helikonnak, ahol később megjelent néhány írásom, ez megerősített. Ezután számos olyan fellépés és felolvasás volt, ahol biztonságot adott a szöveg, mert tudtam, ha bármi borul, felolvasni azért csak tudok. Interjúnál vagy beszélgetéseknél rengetegszer felsültem, volt, hogy meg sem szólaltam szabadbeszélgetés alatt, annyira szét voltam esve, azt éreztem, egyetlen épkézláb mondatot sem tudok kimondani. Ez volt másod-harmadéves koromban, aztán fokozatosan jutottam el oda, hogy néha beszédhibásan és mindenféle nyelvi hibát vétve, de meg tudok szólalni több mint két ember előtt.
Mărcuţiu-Rácz Dóra: nem az a prioritás, hogy megmutassam embereknek, hogy nem hittek bennem és mégis itt vagyok, hanem próbálok jobb és jobb szövegeket írni / fotó: Szentes Zágon – Anno azt mesélted, hogy léteznek olyan személyek, akiknek szívesen a szemükbe mondanád, hogy „most adtad le a köteted kéziratát”. Van benned még ilyen érzés, hogy „tessék, itt vagyok, pedig azt mondtátok, hogy nem vagyok elég jó”?
– Furcsa lehet, de már nincsenek ilyen érzéseim. Amikor ezt három éve kijelentettem, sokkal görcsösebb, bizonyítási kényszerrel küszködő, félig-meddig kamasz húszéves voltam, szóval nem akkor volt az érettségem csúcspontja. Ilyenkor benne van az emberben, hogy oda akar mondani, de ez nem túl elegáns vagy produktív hozzáállás. Nem az a prioritás, hogy megmutassam embereknek: nem hittek bennem és mégis itt vagyok, hanem próbálok jobb és jobb szövegeket írni.
– Érdekes megfigyelni a kontrasztot, hiszen három éve a bölcsészlány videóin nevetett a kolozsvári egyetemista közösség, most pedig letetted elénk a köteted, tele súlyos témákkal, traumákkal, nők elleni erőszakkal, előítélettel, emberek kis-nagy sötét dolgaival. Ami a feldolgozott témákat illeti, ezzel a felsorolással csupán a jéghegy csúcsát kapargatom. Mit kell tudni a kötet elkészültének folyamatáról?
– A könyv azután kezdett kialakulni, miután az első kötetemet befejeztem (Macska van az úton, 2017 – szerk. megj.). Ez prózakötet volt, úgy éreztem, hogy a történetekben tudok érvényesülni, ennek ellenére ez a Macska... után egyáltalán nem ment. Nem álltak össze a fejemben a mondatok, nem volt türelmem a prózai szöveget rendesen kidolgozni. Az egyik Bretter-kör előtt elkezdtem személyes és más emberek történeteiből kísérleti jelleggel prózaverseket írni. Ellentétben az előző kötetemmel, ezeket a szövegeket igyekeztem minél tömörebbre és univerzálisan érthetőre formálni. Nem az van, hogy én mit látok problémásnak a világban, hanem, hogy milyen problémák vannak, amihez mások is kapcsolódhatnak.
– A weboldalon, ahol először lehetett e-könyvként megvásárolni a kötetet, egy-két nap alatt a bestsellerlista élére ugrott. El tudom képzelni, hogy kapsz majd – ha nem kaptál már eddig – olyan visszajelzéseket, hogy sokan magukra ismernek a történetekben. Az is a céjlaid közt volt, hogy megannyi sorstársnak baráti jobbot nyújts, és azt mondd, hogy „nyugi, itt vagyok, értelek, nem vagy egyedül”?
– Azt gondolom, hogy az irodalomnak ez is a célja, hogy papírra tördelt baráti jobb legyen, hogy magára ismerős, felszabadító, bajtársi oldala is legyen. Amikor a szövegek csak netes publikáció formájában léteztek, rendkívül sok visszajelzést kaptam. A tranzit.ro-nál volt beszélgetés arról, hogy milyen biztonságos és nem biztonságos terek vannak Kolozsváron és nőként ezeken a helyeken hogy érezzük magunkat. Ez önfelismerő, terápiás, problémamegoldó szemináriumsorozat volt, amibe az egyik versemmel belecsöppentem. Miután felolvastuk és elkezdtünk beszélgetni, a résztvevők szinte egyöntetűen bólogattak, hogy „ja, én is így érzem.” Elkezdtem tipikus gesztussorozatokat elrejteni ezekben a versekben, mint például, amikor megírod a barátnődnek, hogy mikor mész haza, mikor indultál el, mikor érkezel, vagy felhívod, mert biztonságot ad, hogy a vonal másik végén van valaki. Ez sokak számára ismerős lehet. Megtörtént már, hogy a buszon valaki odajött hozzám, és azt mondta, olvasta a szövegemet és ő is szokta önvédelmi eszköz gyanánt a kulcscsomóját szorongatni. Ez egyrészt felszabadító és vicces, másrészt ijesztő, hogy ez a közös témánk, amikor finom sütikről meg cuki kávézókról is beszélgethetnénk. Ehelyett az köt össze minket, hogy amikor éjszaka egyedül megyünk haza, szorongunk.
– Szerinted a kötet lehet érzékenyítő hatással is az olvasóra? Akár az áldozatokat, az agresszorokat vagy a „minek ment oda” áldozathibáztatókat nézzük, megtörténhet, hogy valaki a könyved olvasása közben jön rá arra, hogy az előbb felsorolt szerepek valamelyike érvényes rá, és változtatnia kell?
– Nagyon örülnék annak, ha párbeszéd születne. Azzal kapcsolatban azonban vannak kétségeim, hogy aki az agresszor oldalán áll, elolvasná-e vagy tudatosítaná-e ezeket a szövegeket. Nem szeretem úgy lebontani, hogy vannak a rosszak meg az áldozatok, de örülnék, ha azok, akik a diskurzus másik oldalán ragadtak, felfedeznének valami megerősítő, közösségi szellemet. Bízom benne, hogy – ha mást nem is – párbeszédet majd kezdeményez.
– Az erdélyi, kolozsvári új, fiatal írógeneráció sokszor „mutatkozik” együtt, a legutóbb például a címtelen föld című antológiában hallattátok a hangotokat. Hogyhogy a közösségetek ennyire összetartó és nem mutogattok ujjal egymásra?
– Ha belegondolok, akkor ilyen nem igazán volt. Az előttünk lévő generációnak – László Noémi, Orbán János Dénes, Karácsonyi Zsolt, Gáll Attila, Fekete Vince – is volt együttes, közösségi fellépő jellege, ők megteremtettek sok mindent, amire mi ide kerültünk. Akkor már nem volt téma az, hogy miért van annyi női szerző az antológiában, ki kinek a csaja és kit protezsáltak be. A 2000-es években nagy hordereje volt annak, hogy nem létezett semmiféle cenzúra és bármit ki lehetett mondani. Ez nálunk már nem volt érdekes, nem volt akkora tétje, kellett találni valami mást, amit érdemes kimondani. Mi másfajta világban szocializálódtunk, más dolgokról beszéltünk. Ezzel magyaráznám az elmozdulást. Sokunk hallott a metamodernizmusról, az antológia szerzőinek a fele tisztában van ennek az alapjaival, a másik fele ösztönösen reagálva a környezete irodalmára ebben a szellemben és stílusban alkot. Van bennünk erős, közösségi szerepvállalás, nincs értelme külön utakon járni, amikor hasonló céljaink és elképzeléseink vannak. Sokkal jobb együtt, mint saját irodalmi klubokat alakítva, morogva a másikra, hogy miért este hétre időzítette a rendezvényét, mert nekünk is akkor van. Kontraproduktív lenne versengeni, hogy én csak a saját dolgaimat promózom és más is csak a sajátját reklámozza.
„...amíg írok, addig nem érzem a nyomást, akkor csak én vagyok és a szöveg.” / fotó: BlinkMedia
– A Dóra veszedelmes világával szerzett tapasztalataid, az akkori írásaid, a blogolás, az ott kapott kritikák, trollkommentek milyen módon segítettek vagy akár segítenek téged most is?
– Mindenképpen segítettek, de a két közeg teljesen más. Az internetkultúra is más, ott kialakult nyelvezet van, specifikus viselkedésmintákkal, ami az irodalomban nem így működik. Az alaposan megírt, de lehúzós kritikát nem tenném a trollkommentek szintjére. Az egyik mögött szakmai tapasztalat van, a másik mögött többnyire személyes okok, mert a kommenthuszárok nem szoktak irodalomtörténeti munkákra hivatkozni a netes megnyilvánulásukban. A Dóra veszedelmes világa megedzett abban, hogy tudjam hova tenni azt, amit kapok. Másik érdekes egybeesés, hogy amikor a blogomat csináltam, akkor belekukkantottam sok mindenbe, mint például Photoshop, webdizájn, ilyesmi, ezeket most a munkám során felhasználom. A Helikon weboldalát frissítem, három különböző platformot kezelek egyszerre, szóval ezt a tudást azóta is kamatoztatom.
– Akkor felírhatunk pozitív dolgokat is a Dóra veszedelmes világának a számlájára. A beszélgetés elején úgy tűnt, hogy el akarod ásni ezt az időszakot.
– Ez olyan, mint amikor anyukád előveszi az első anyák napi szövegedet és mosolyogsz, hogy jaj, ez cuki. Persze, annak a szépsége megvolt abban az időben, de azóta sok dolog történt és fejlődik az ember.
– Klisésen zárjuk az interjút, akarva-akaratlanul is el kell mondanod, mit tervezel a jövőre, mert három év múlva megkérdezem, hogy miért nem azt csinálod.
– Már akkor pörgött az agyam a jövőn, amikor ennek a kötetnek a kéziratát leadtam. Most ismét novellaköteten dolgozom, azt próbálom felvázolni és átlátni. Viszont megtetszett az a fajta versformátum, ami a már minden nő hazamentben jelen van: a lecsupaszított, élő beszédszerű és problémacentrikus versek. Itt nincs máz, nincsenek formás, szép dolgok, úgy vettem észre, hogy ez működik, mert a felolvasásokon slam poetry-szerű, de írásban sem elképzelhetetlen. Még mindig írok verseket, a kötet után kaptam felkéréseket, úgyhogy gondolkozom, hogy ezt hogy lehet továbbvinni. Valahol az elmém mélyén van regény is, de ahhoz idő, érettség, meg minden más kell, ami jelenleg nincs meg, de valamikor ennek is nekilátok.
– A kötet a beszélgetésünkkor még csak e-könyvként elérhető, lehet tudni, hogy mikor jelenik meg fizikai formában is?
– A már minden nő hazament valamikor novemberben lesz kézzelfogható és „darálható” könyvforma.
(Borítóképünk a már minden nő hazament c. kötet fedőlapja, amely Szentes Zágon munkája)
