Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor az új év első napjaiban szembesültem azzal, miként vélekedik a katolikus egyház feje a társállatok tartásáról. Bevallom, az első érzésem még nem is a felháborodás volt, inkább csak mulatságosnak találtam ezt a fajta magyarázkodást. Mert én annak éreztem: magyarázkodásnak. Ugyan már – gondoltam –, akkor most sikerült találni egy újabb sípot, amit fújhatnak azok, akik szeretnék fellendíteni a népszaporulatot? Ej, de szánalmas! Csakhogy abba nemigen gondolnak bele a sípok kedvelői, mekkora károkat is okoznak.
Még tavaly, év vége felé történt például, hogy több magyarországi portál is hozta a hírt: egy felmérés szerint a magyarok több mint fele sokkal szívesebben adományoz állatotthonok, mint gyermekotthonok számára. Persze, azonnal özönlöttek a kommentek, és nem nehéz elképzelni: semmi egyébre nem volt jó ez a közlés, mint újabb éket verni az emberek közé, mélyíteni a gyűlölködést, az ellentétet, egyszóval lövészárkokat ásni. Valahol ezzel egyenértékűnek tartom a pápai nyilatkozatot, és ilyenként kellően súlytalannak is, abban ugyanis nem hiszek, hogy ennek hatására most az emberek sürgősen belső vizsgálatot tartanak, akik kisállat örökbefogadásán gondolkodtak, azok most felhívják a menhelyeket, és szólnak, hogy elnézést, vissza az egész, ugrott a buli, az egyedülállók megrohamozzák a társkereső irodákat, és fellendül a gyermekvédelem helyzete is, mert százasával jelentkeznek örökbefogadó szülők. Ugye, hogy nem életszerű ez az elképzelés? Akkor mire is volt jó?
Kelteni a feszültséget, és nem mellesleg belerúgni az emberekbe, valamint bevinni egy jól irányzott tockost az állatvédelemnek, mindezt durva általánosításokkal megspékelve. Persze, nekem még véletlenül sincs annyi és olyan sokrétű élettapasztalatom, mint a katolikus egyházfőnek, ezért leginkább csak sejtem, hogy a gyermektelen családok vagy személyek jó része nem önszántából választotta ezt az életformát, és nem gyerekvállalás helyett tart kisállatot, hanem pusztán azért, mert szereti az állatokat. Ami egyébként önmagában sem elítélendő, ha pedig abba is belegondolunk, hányféle jótékony hatása van a társállatnak az emberre, akkor még inkább érthetetlen a pápai hozzáállás. „Az emberi élet beteljesedését a gyermekek jelentik. Aki házasságot köt, az a gyermekvállalás perspektívájában tegye!” – idézte az egyik portál a pápa meglehetősen tendenciózus szavait, és ezen megint csak elgondolkodhatunk, vagy csak legyinthetünk, mondván: talán hadd döntse el mindenki maga, hogy mi az élete beteljesedése, és milyen perspektívában kötne házasságot, ha ugyan kötne.
Jó, érteni vélem azt is, hogy vannak elszigetelt esetek, amikor az állattartó – még az állatvédők mércéjével mérve is – túllő a célon, és az állatot valóban kisgyermekszerepbe kényszeríti, ez számomra is elfogadhatatlan, amennyiben ellenkezik az állat természetes igényeivel. És most nem azokra gondolok, akik esetleg babakocsiban sétáltatják a kedvencüket, ha épp lebénult kutyáról van szó, akinek esetleg ez az egyetlen lehetősége a levegőzésre. Magam egy kétszeresen térdműtött cica gazdájaként napi szinten figyelek arra (családommal együtt), hogy ha a macskám ugrani készül, akkor utánanyúljak és megkönnyítsem számára a mozdulatot, és ha a hátralévő éveiben ölben kellene alomra hordanom, azt is megtenném, mégpedig épp amiatt a felelősség miatt, amire valahogy a pápai nyilatkozat nem akar rávilágítani. Holott épp Ferenc pápa névadóját, Assisi Szent Ferencet tiszteljük az állatok védőszentjeként. (Amire egyébként az olasz Állatvédő Párt válaszában igen elegánsan utalt is.) Egyik elődje, VI. Pál pedig még 1978-ban nyilatkozta, hogy haláluk után az állatok is a mennyországba juthatnak. Kár tehát belekapaszkodni ebbe a vonalba, és úgy tenni, mintha megtaláltuk volna a magyarázatot egy létező problémára, ráadásul az általánosítás minden esetben káros.
Épp ezért magam is óvakodnék kijelenteni, hogy ez valami „katolikus hablaty”, pontosan tudom ugyanis, hogy nem az: van szerencsém ismerni remek egyházi embereket, papokat, hitoktatókat, akik ugyanazzal a szeretettel és kegyességgel fordulnak a szenvedő állatok felé, mint ahogyan teszik azt az emberekkel, jelenlegi lakhelyem katolikus tanintézményei pedig élen járnak az állatvédelem és a felelős állattartásra való nevelés tekintetében. Ennélfogva inkább hajlok arra, hogy az egészet csak egy át nem gondolt, elhibázott kijelentésként kezeljem, és bízzam abban, hogy az üzenet nem talál befogadóra.
Nem, társállatot tartani nem egoizmus, hanem óriási, ámbár sok örömmel (is) járó felelősség, és sosem hallottam olyat, hogy valaki azért nem vállal gyermeket, mert megelégszik a kutyával-macskával-nyuszival. Olyat viszont már több ízben láttam-hallottam-tapasztaltam, hogy életcélt vesztett emberek magukra találtak az állatok hatására, és fontos azt is hangsúlyozni, hogy az állatok szenvedése iránt fogékony ember sosem marad közömbös az emberi szenvedés iránt sem. (Ugyanez fordítva sajnos már nem ennyire egyértelmű.) Nem etikus bűnbaknak kikiáltani az állatokat egy alapvetően emberi probléma kapcsán, de még csak nem is keresztény lélekre valló eljárás. Emlékszünk az igére? Amit eggyel a legkisebbek közül tesztek, velem teszitek (Máté 25/40.). A legkisebbek (és ennélfogva legkiszolgáltatottabbak) pedig az állatok.
